Új Szó, 1981. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1981-04-02 / 78. szám, csütörtök
T öbb éves hagyományuk van már az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes nevelő hangversenyeinek. Dél- Szlovákia magyar tanítási nyelvű iskoláiban igénylik ezt a munkát, várják a fiatal művészek segítségét a zene legfontosabb értékeinek megismertetésében. Különösen akkor jelentős ez a népszerűsítő (a fogalmat nem hagyományos értelemben használom) tevékenység, ha az alapiskolák zeneóráinak alacsony számát is fiés Károlyi Magda énekelt. Szivet melengető volt látni, hogy a többségükben zenei alapképzettséggel nem rendelkező gyerekek mennyire spontánul reagáltak. Hasonló volt a fogadtatása N. Kovács Edit és Kovács Miklós hegedűjátékának, akik a 44 duó hegedűre című füzetből adtak elő. Nem hiányozhatott a Mikrokozmosz néhány darabja sem. A tudatos szerkesztés pontosságát bizonyítja, hogy Bartók életművének alapját alkotó népzenei Elvezetni a forráshoz gyelembe vesszük. A kötött és szigorúan behatárolt tanterv még a magyar népdalok megismertetését sem teszi teljességgel lehetővé, a zene alapjainak Kodály Zoltán módszerével való tanításáról nem is szólva. Bartókról Bartókért a címe az Ifjú Szívek új műsorának, amelyet Németh Imre az együttes szólóénekese állított össze. Dicséretére legyen mondva, nem törekedett többre, mint felkelteni az érdeklődést, bevezetni a hallgatót a bartóki zene alapjaiba. Ogy vélem, ha bárki, aki eddig idegenkedett Bartók Béla műveitől, látja az összeállítást, megérti, legrosz- szabb esetben is megérzi a közép-európai parasztzenében gyökerezett életmű lényegét. A Gyermekeknek füzeteiből Ko- vácsné Beke Anikó zongorázott gyűjtésekből is bemutattak néhányat. Németh Imre éneklése és Beke Anikó zongorakísérete mindvégig hű maradt a nagy zeneszerző népdalok, népballadák iránti áhítatához. A műsor egyes, pedagógiailag nem kiegyensúlyozott részeihez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A nevelőhangverseny négyötöde után következik a vetélkedő, ahol többnyire lexikális ismereteket követelő kérdések hangzanak el. Feltehetőleg, minden Iskolában előre kiválasztott gyerekek versenyeznek majd, ennek ellenére szükséges, hogy a megválaszolatlanul maradt kérdéseket a játékvezető megválaszol-, ja. A vetélkedő műsorbeli helye Is megkérdőjelezhető, mivel észrevehető, hogy az izgalom hatására fellazul a gyerekek figyelme, s a műsor végéig tart a nyugtalanság (a vetélkedő megvitatása). Másik észrevételem egyfajta hiányérzetről szól. A befogadást, a megértést célul kitűzött nevelőhangverseny indításakor kissé sablonos (esztrádműso- rokből átvett) stílusban bejön a zenekar és játszani kezd. Az áhitat, a zene befogadásának áhítata késik emiatt. A gyerekek nem a zenét figyelik, nem a hangokat hallják, hanem a játékosokat, a hangszereket nézik. Egyfajta bevezetés — mondjuk Bartók Béla szavai a Cantata Profana Előhangjából — után következhetne a dicséretesen tömör, tiszta összekötőszöveg, amelyet Molnár László mondott el, majd a hangszeres játék. Mindent egybevetve, ki kell emelni a nevelő hangverseny fontos és szükséges hozadékát: a zenei ismeretterjesztés igényességét. . Már elöljáróban is említettem, hogy az Ifjú Szívek művészei nem törekedtek többre, mint amit lehet és szabad bemutatni egy bartóki életmű alapjait vázoló műsornak. Nem önmagukat állították előtérbe, nem játszották el Bartók legnehezebb zongoradarabjait, nem énekeltek részleteket a Kék szakállú herceg várából. A megtaníthatót, a megérthe- tőt, a legszükségesebbet választották: a népdalfeldolgozásokat, a népzenei hatásokat hordozó, gyerekeknek írt zeneműveket. Ez a mértéktartás, ez a tisztaság mutatja meg legbiztosabban az utat a forráshoz DUSZA ISTVÁN „HINNI Á HOLNAPBAN" Adalékok egy pedagógus pályájához A Nagykaposi (Veľké Kapušany) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában egy zene- és egy testnevelési órát néztem végig. A második osztályos tanulókat és tanító nénijüket nem zavarta az idegen jelenléte, pedig váratlanul, „előrejelzés“ nélkül toppantam be hozzájuk. Igaz nem véletlenül, hiszen tudtam: Tóth Éva Példás pedagógus kitüntetést kapott a pedagógusok napján. A két óra hangulatát szavakban visszaadnom nagyon nehéz lenne, hiszen nem mindennapi élményt jelentett. A gyerekek valami mély, tiszta természetességgel beszéltek. Feszélyezettséget Tóth Éva magatartásában sem vettem észre, s ekkor döbbentem rá, hogy pedagógiai sikerének ez egyik nagyon fontos alapja. Bevallom, hogy a pedagógus szót először hallva egy szigorú kategóriákban gondolkodó egyén arcvonalal rajzolódtak ki előttem, ilyen pedagógusokat őriz az emlékezetem. Tóth Éva szerencsére nem ilyen. Ennek pedig azért is örülök, mert manapság, a „felgyorsult időben“ egyre több a fáradt, gondterhelt, koravén ember. Tóth Éva temperamentuma, életkedve, tisztasága sugárzó megnyilvánulásai irigylésre méltóan csodálatosak. Pedig nem volt hozzá kegyes a sors! Édesapja elesett a második világháborúban és ezért már a gyerekkora sem volt felhőtlen. Édesanyja azok közé az abarai asszonyok közé tartozik, akik egy életen át küzdöttek földdel, sorssal, történelemmel. Elsősorban az édesanyjának köszönheti, hogy tíz évvel a háború befejezése után tanulni mehetett — tanítóképzőbe jelentkezhetett Rozsnyóra (Rožňava). Abaráról (Oborín) régebben tanulni nemigen ment senki. Az első nagyobb kirajzás 1955—56-ban történt. Tóth Éva nem véletlenül került a pedagógiai pályára. Mindig is tanítónő akart lenni. 1960-ban végre eljött az az idő, amikor hivatásos pedagógusként került haza szülőfalujába, ahol négy évig tanított, majd férjhez ment Csicserbe (Čičarovce) és Nagykaposon kezdett el tanítani. Szívvel, hittel dolgozott. Örömét lelte a családjában, két gyermekének növekedésében, fejlődésében is, de akkor megint valamint váratlan történt. Éppen sógornője volt náluk látogatóban, amikor beszélgetés közben Tóth Éva férje éppen egy gesztussal mondani akart valamit..., de a szó már elakadt, a kéz ólomsúlyként hullott vissza a testhez ... A halál a túlélő hozzátartozónak mindig fáj. Ha váratlanul érkezik, akkor még jobban. A tragédia Tóth Évát is megviselte, de tudta, meg kell bé- külnie a történtekkel. „Az élet él, és élni akar“ — hajtogatta magában Ady sorait, s ezek erőt adtak a mindennapokhoz. Meg a gyerekek! Ök, a tudásra vágyó kis nebulók, akik érzik és viszonozzák a szeretetet, a gondoskodást, amit Tóth Évától minden nap kapnak. „Számomra az a legnagyobb öröm, ha megtudom, hogy révbe futottak azok a gyerekek, akik a tudás alapjait nálunk sajátították el. Sok tehetséges gyerek születik Nagykaposon, igaz, némelyiküket biztatni kell a továbbtanulásra. Emlékszem például, hogy Urbán Jóska mindig azt hajtogatta, hogy az apám is paraszt volt, én is az maradok! Végül mégis hallgatott ránk és' ma már kiváló atomfizikus ... Huszonegy éve tanítok és változatlanul állítom: szép ez a pálya. Igaz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy este nem fáradtan megyek haza. Elfáradok, de ha a másnapra gondolok, hogy reggel megint egy új nap kezdődik, valahogy feltöltődöm erővel. Tollat, papírt veszek a kezembe, írok, rajzolok, tervezgetek — végiggondolom, ml mindent fogok csinálni. És ez a lényeg: hinni a holnapban, a munkában!“ Ennyit az önvallomásból. Azt már a kollégái mondták, hogy Tóth Éva a tanításon kívül is sokat dolgozik. Ö az iskolai pártalapszervezet elnöke, aktívan bekapcsolódik Nagykaposon a polgári ügyek testületének a munkájába, s tagja a városi művelődési központ énekkarának. Nem véletlen, hogy az iskola negyvennégy tanítója közül ő kapja harmadiknak a Példás pedagógus kitüntetést. SZÁSZAK GYÖRGY A ROMANTIKUS ZENE VIRTUÓZA Száz éve halt meg A. G. Rubinstein. — Neve, címe és foglalkozása? — Anton Grigorjevícs Rubinstein, művész. — A színháznál dolgozik? — Nem. — Akkor talán valamelyik iskolában tanít? — Zenész vagyok, művész. — Igen, igen, értem. Ön állami alkalmazott? — Nem, dehogy. — De hát akkor mi a foglalkozása? Hogy írjam be önt? — Apjaurának mi volt a foglalkozása? — Kereskedő. — Nagyszerű! Akkor így- írjuk be: kereskedő fia. ... társadalmi helyzetemnek e pedáns meghatározása kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. A zenész neve és rangja, amely a világ összes táján ismert volt, Oroszországban nem jelentett semmit.“ A. G. Rubinstein írja le ezt az érdekes epizódot önéletrajzában. Ez a jelentéktelennek tűnő párbeszéd, amely a művész és egy hivatalnok közt folyt le 1850-ben, döbbentette rá az arisztokrata szalonok körülrajongott virtuózát arra, milyen visszás és társadalmilag mennyire bizonyatlan a művészek helyzete Oroszországban. önéletrajzában azt állítja, hogy e felismerés hatására kezdte szorgalmazni a péter- vári konzervatórium létrehozását. Hogy valóban így volt-e, ma már aligha állapítható meg. önéletrajza különben sem túlságosan megbízható, a zenetörténészek főleg túlzott szubjektivitását róják fel hibájául. De lehet-e hibáztatni valakit azért, mert kora eszményeinek szellemében él, gondolkodik és alkot? Rubinstein a romantlcizmus korában élt, a romantikus művésztípus egyik megtestesítője volt, s ennek megfelelően írásai sem mentesek bizonyos romantikus túlzásoktól. 1829-ben született Vehvoti- necben. Mivel már gyermekkorában nagy zenei tehetséget árult el, jómódú szülei kiváló pedagógusoknál taníttatták. Tizenegy évesen Párizsban nyilvános hangversenyeken lépett fel, tizenöt éves korában már komponált. Abban a korban élt, amikor a zenében a zongorát tekintették a legtökéletesebb és a legárnyaltabb kifejezésre alkalmas hangszernek. Nagy mesterek egész munkássága a zongorára összpontosult, arra a hangszerre, amely nem hiányozhatott egyetlen tehetősebb polgári család szalonjában sem. A virtuóz zongoramuzsika időszaka volt ez; Liszt és Chopin kora. Rubinsteint hamarosan Liszt után kora legnagyobb zongoraművészeként tartották számon. Nagy kortár- saihaz hasonlóan ő is világjáró művész volt. Hangversenykör- útjai alkalmával többször is megfordult Pozsonyban. 1885-ös pozsonyi koncertjének teljes bevételét az általa nagyra becsült pozsonyi születésű zongoraművésznek és zeneszerzőnek, Hummelnek az emlékművére ajánlotta fel. Művészete hatalmas társadalmi elismerést hozott számára: nemességet, államtanácsosi rangot, s hercegi pártfogók egyengették útját. Mint zeneszerző rendkívül termékeny volt, csaknem minden műfajjal próbálkozott. A Mendelssohn — Schumann-féle irányzat követője volt, s így zeneszerzői munkássága inkább a német zene fejlődéstörténetébe tartozik. Mégis hatalmas szolgálatot tett az orosz zenének: az 1857-ben általa megalapított pétervári konzervatórium volt Oroszországban az első magas szintű zenei műveltséget nyújtó intézmény. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a 19. század második feléig épp e zenei oktatás hiánya miatt az orosz műzenét a dilettantizmus jellemezte, s hogy olyan nagyságok, mint Muszorgszkij vagy Borogyin egész alkotó munkásságuk során érezték a hiányos zenei felkészültség hátrányát, csak értékelni tudjuk Rubinstein érdemeinek nagyságát. VOJTEK KATALIN CSALLÓKÖZI VALLOMÁSOK Évekkel ezelőtt, első csallóközi kutatóutam alkalmával eléggé nehézkesen indult a ba- rátkozás ezzel a végeláthatat- lanul sík, napfürdette tájjal. De mi tagadás, hamarosan rajongója lettem hazánk e különállóan sajátságos területének. Sokszor becsültem fel ihlető értékét, reménykedve bíztam abban, hogy mindezzel képző- művészeti alkotások révén is találkozom majd. Erre a napokban is adódott alkalmam. A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban nyílt meg Kocsis Ernő komáromi képzőművész tárlata, melynek képanyaga elsősorban Csallóköz jellegzetességeiről vall. Kocsis Ernő legújabb kiállításán összesen 60 képzőművészeti alkotást mutat be a közönségnek. Technikai szemHősei — a természet fiai Jan Kozák, a kortárs cseh irodalom jelentős képviselője, a mai cseh irodalmi élet vezető egyénisége 1921-ben született Roudnice nad Labemben. Származása, múltja, erős nyomokat hagyott írói életművén. Mint annyi epikusra, rá is elsősorban a fiatalon szerzett élmények hatottak, ezek Ihlették műveit, melyekben a falusi-vidéki élet múltját, változását, szocialista átrendeződését ábrázolja. Művei közül mindenképpen meg kell említenünk a Horký dech (Keserű lélegzet), a Mariana Radváková, a Silná ruka (Erős kéz) a Svätý Michal (Szent Mihály) című könyveket. Az utóbbiért, amely a Madách kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent, 1972-ben Klement Gottwald-díjat kapott. Realista hangvételű, elkötelezett eszmeiségű művészetét hatvanadik születésnapja alkalmából újabb kitüntetéssel értékelték a párt- és állami szervek. lan Kozák prózájának hősei többnyire egyszerű emberek: földművelők, vadászok, pásztorok, a természet fiai és ismerői. Hétköznapjaikról az író különösen rendkívül népszerű, nagy példányszámban kiadott vadásztörténeteiben számol be szug- gesztív erővel, a mindennapokban rejlő kalandok Iránti fogékonysággal. Magyarul is olvasható vadászkönyvében, A tajgán vadásztam címűben (amelyet 1977-ben Hu- bik István kitűnő fordításában adott ki a Madách), a cseh író azokat az élményeit dolgozta fel, amelyeket — a Szovjet írószövetség vendégeként — a szibériai tajga kellős közepén, a Burják Köztársaság vadregényes tájain, prémvadászok között szerzett. Ebből az élményanyagból nőtt ki az író Bílý hrebec (A fehér mén) című kisregénye is, melynek kedvező olvasói visszhangját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mű pár év leforgása alatt több kiadást is megért, mi több, a Slovenské pohľady révén eljutott a szlovák olvasókhoz Is. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy idén A fehér mén magyarul is napvilágot lát: hamarosan megjelenik a Madách kiadónál, s minden bizonnyal találkozik majd az olvasók érdeklődésével, hiszen az epika szórakoztatva nevelő, mesélve formáló típusát képviseli. A kisregény a mi ismert (ismerni vélt) világunkkal szemben újat, ismeretlent kínál: az egzotikus taj- gát mutatja be a helyszín, a természet, a madár- és állatvilág hiteles leírásával, az ott élő pásztorok, vadászok életének plasztikus ábrázolásával. Az olvasói fantáziát felcsigázó helyszínt és a mozgalmas cselekményt az író ügyesen ötvözi össze egy korszerű erkölcsi-lélektani problémával: férfi és nő kapcsolatának kérdéseivel, melyeket egy geológus házaspár életútját elemezve vet föl. A mű valójában két témát és két szereplőállományt foglal magában. Az egyik az „emberek és tetteik“, a másik pedig az „állatok és tetteik“ kategória. Az utóbbi középpontjában egy fehér ménnek a viselkedése áll, küzdelme, ménese megmentéséért, az ordasokkal szemben. Tud-e az ember így, önzetlenül, magát sem kockáztava küzdeni a másik emberért, a családért, a közösségért? Hadd ne feleljünk a kérdésre. Hadd ajánljuk viszont a hamarosan megjelenő kisregényt mindazoknak a figyelmébe, akiket érdekelnek korunk emberének erkölcsi kérdései. Olvassák ezt a művet úgy, mint tisztelgést a hatvanéves Jan Kozák előtt. Z. ZS. pontból a felsorakoztatott anyagot két önálló részre tagolhatjuk. A kiállítás első termében Kocsis Ernő olajfestményeivel, míg a további két teremben grafikai munkáival, pasztelljeivel és rajzaival ismerkedhet meg a látogató. A központi téma tökéletes uralását, mély érzelmi étélését, és dekoratív felszínének meglátását bizonyítja az a tény, hogy Kocsis mindkét technikában képes nem csupán egyedülálló képek, hanem egymásba fonódó beszédes sorozatok megalkotására Is. Formai kifejezésében az alakzatok geometrikus- ságára helyezi a hangsúlyt, amit derűlátó színkeveréssel, a grafikák esetében többnyire a fekete-fehér vidám ritmusaival egészít ki. Bár témáiban elsősorban a dél-szlovákiai táj az uralkodó, mégsem fenyegető az egyhangúság veszélye. Kocsis Ernő jó megfigyelőként, a technikai tudás birtokában, biztos kompozíciókban örökíti meg a különböző nap- és évszakok pillanatképeit. Alkotásai így több esetben kilépnek a pontos földrajzi helyszínből (Izsánál, Tél a Vág parton, Nyárron, olaj), és általánosabb, jelképes mozzanatokká alakulnak (Az est, olaj, őszi hangulat, olaj, Csallóközi táj variációk, 2 akvareli, 3 pasztell, 6 linómetszet. Fák I—IV, linómetszet). Kocsis Ernő kiállításának szerény kísérője a kétnyelvű katalógus, melyben egy szlovák és egy magyar nyelvű tanulmány (Nagy Kornélia és Suchy M. Emil tollából) ismerteti közelebbről a művész törekvéseit. Sajnálatos azonban, hogy bár mindkét tanulmány kihangsúlyozza, hogy Kocsis művészetének kútfője a festészet, a katalógus illusztrációi közé egyetlen festmény, még fekete-fehérben sem került be. LEHEL ZSOLT ŐJ szó 1901. IV. 2.
