Új Szó, 1981. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-19 / 66. szám, csütörtök

Művészek a pártnak Az élő Peter Jilemnický Ezzel a címmel Jelentős kép* tőművészeti kiállítás nyílt meg a bratislavai Művészetek Házá­ban. összesen 227 alkotás — 71 festmény, 41 szobor, 39 gra­fika. 40 plakát és 36 iparmű­vészeti tárgy — tanúskodik ar­ról az aktív művészeti tevé­kenységről. melyet a szlovákiai képzőművészek fejtettek ki az utóbbi öt esztendőben, s nem utolsósorban szocialista képző- művészetünk eredményeiről is. A március 29-lg tartó kiállí­tás összefoglaló áttekintést nyújt az Október köszöntése. A Felkelés népe, A Győzelmes Február 30. évfordulója, A gyer­mek a képzőművészetben, A mezőgazdaság kollekt ivizálásá- nak 35. évfordulójához című, korábban megrendezett országos kiállításokról is, hiszen az azo­kon bemutatott legjobb alkotá­sok láthatók itt, és több köz­téri mű modellje. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége ezzel a témájában és műfajában egyaránt gazdag, sokrétű kiállítással az SZLKP kongresszusát és a CSKP kö­zelgő XVI. kongresszusát kö­szönti. A kiállított művek a kortárs szlovákiai képzőművé­szek alkotó munkájának remek eredményei. A tárlaton bizonyá­ra mindenki megtalálja az íz­lésének megfelelő, a számára legnagyobb élményt nyújtó al­kotást. Különösen kiemelkedő feje­zete a kiállításnak A gyermek a képzőművészetben (Eugénia Lehocká: Szünidő, Vladimír Kompánek: Mese, Ľudmila Cvengrosová: A béke gyerme­kei, Tibor Kavecký: Hókirály­nő, Mária Medvecká: Ifjú állat- tenyésztő) és az Október kö­szöntése (Jozef Vrbiak: A kor lelkiismerete, Jozef šturdík: Ciklus Aleks/ander Biok témá­jára, Rudolf PribiŠ: Oj élet). Ugyancsak szépek, tartalmasak azok a művek, melyeken hazai tájak, közéleti témák elevened­nek meg. (Ľudovít Ilečko: Me­zei virágok, Elena Holléczyovár Ének a szülőföldről, Jozef Štur­dík: A szférák zenéje, Ludwik Korkoš: A szülőföld lélegzete, valamint Ján Kollár és Július NemCík tájképei és Pataki Klá­ra szobrai). Köztéri alkotásokat modellek idéznek (Bártfay Tibortól a ko­máromi Steiner-emlékmű, a bra­tislavai Puskin-kertben felállí­tott Életöröm című szökőkút; a Bártfay—Lacko kettőstől Gott­wald emlékművének portrérész­letei); továbbá láthatjuk Alexan­der Trizuljak portrészobrait — Rajter Lajosról, Andrej Očenás- ról, Andrej Plávkáról, Eugen Suchoftról. A tárlat egészén belül egy- egy művész munkásságáról is képet kapunk, hiszen van aki több művel szerepel. így figye­lemre méltó „egyéni összeállí­tásokat“ tekinthetünk meg. A stílus, a kompozíció, a monda­nivaló szempontjából legegysé­gesebbnek tűnik föl a faszobro­kat fölvonultató Ludwik Korkoš szereplése (A forradalom láng­jai, A szív éneke, Az élet ün­neplése, A szülőföld lélegzete), de sikeres Jún Ondriška (Bősé­ges termés, Az építő, A világ­űr úttörői — grafikai lapok), Ľudovit Ilečko (A Zápotocký, ). Fučík, L. Novomeský, J. Nálep­ka — tusrajzok), Orest Dubay (Vörös lobogó című linómet­szet-sorozata), bemutatkozása is, ugyanúgy a Jozef Balážé (Jánošík, Slávy dcéra), az Igor Rumanskýé (Négy fametszet) a Stanislav Koreňé (Virágok; pácolt fából, valamint fémből készült dísztárgyak), a Jozef Sušienkáé (kerámiai dísztár­gyak), a Vladimír Kompáneké (fa-kisplasztikák), az Ignác Biz- mayeré (kerámiák népi motí­vumokra). Ki kell emelnünk azt, hogy például Löffler Béla (Tisztelet, cínszobor) és Karol Drexler (A felszabadulás útja — gobelin) egyetlen alkotásuk­kal is hangsúlyosan vallanak művészetükről. A kiállítás újdonsága, hogy ilyen jellegű összefoglaló tárla­tok anyagába hazánkban elő­ször sorolták be a plakátművé­szetet is. Kár, hogy ez a művészettör­téneti szempontból is Jelentős tárlat nem teljesen hibátlan. Technikai fogyatékosságai van­nak, továbbá hiányok a műfaji koncepcióban. A kiállítás anya­gának elrendezése eléggé ne­hézkes, olykor zavaró. A nagy- közönség számára még szokat­lanul új iparművészeti üveg-kis­plasztikákat sajnos a látogató csak egy — a kiállító által meghatározott — szemszögből tekintheti meg. A tárlat az elmúlt évek ter­mését összegezi, de elmondhat­juk, hogy utat mutat a jövőbe, hozzájárul ahhoz, hogy az el­következő időszakban újabb je­lentős alkotások szülessenek, eszmei-esztétikai értékek, az ember és az egész társadalom szolgálatára. LEHEL ZSOLT A CSEMADOK Központi Bi­zottsága és nyelvi szakbizottsá­ga a Szlovákiai Újságírók Szö­vetségének nemzetiségi szek­ciója és a Kerületi Pedagógiai Intézetek együttes rendezésében az idén ismét sor kerül a Ka­zinczy Nyelvművelő Napokra. Holnap immár tizenkettedik al­kalommal várják a rendezők az anyanyelvűket szerető, a nyel­vészet. és a nyelvművelés iránt érdeklődő pedagógusokat, új­ságírókat, népművelőket, szín­művészeket, diákokat és mind­azokat, akik nemcsakhogy nem váltak közönyösekké a magyar nyelv iránt, hanem értékes elő­adások, a nyelv állapotáról és fejlődéséről folytatott beszélge­tések révén pallérozni kívánják nyelvi kultúrájukat. A kétnapos nyelvművelő ta­nácskozás a korábbi évekhez hasonlóan az idén Is Kassán (Košice) lesz, abban a város­ban. ahol Kazinczy Ferenc, a rendezvény névadója, a nagy magyar nyelvújító életének je­lentős részét töltötte, s ahol oly sokat tett nemcsak a nyelv, ha­nem az egész magyar szellemi közgondolkodás felpezsdítésé­ért, az európai felvilágosodás eszméivel való felfrissítéséért. Idén 150 éve lesz, hogy meg­Az évfordulók visszatekintés­re és értékelésre is késztetnek; annak megállapítására, hogy egy-egy neves személyiség ho­gyan él közöttünk, bennünk, mennyiben és miben befolyá­solja tudatunkat, cselekedetün­ket. Most, Peter Jilemnický szü­letésének 80. évfordulóján nem csupán ez az időpont ösztönöz bennünket elemzésre. Mert nemcsak ezekben a napokban kell beszélnünk a neves szlovák íróról, életútjáról, életművének tanulságairól. Cseh vasutas családban szü­letett és a mezőgazdasági szak­iskola elvégzése után Szlovákia egyik legszebb, ám akkor ta­lán legszegényebb vidékére, a Kysucára került. A politikai és szociális elnyomás, a mai ember számára szinte már-már elkép­zelhetetlen szegénység kemény és kiváló tanítómesternek bizo­nyult: megnyitja Jilemnický szemét, acélozza jellemét, kris­tályosítja életszemléletét, meg­határozza emberi és politikai tartását. A húszas évek derekán ta­nulmányútra utazott a Szovjet­unióba, egy évig a moszkvai Újságíró Főiskola hallgatója volt. Közben sokat utazott, két­kezi munkások és értelmiségi­ek százaival kötött barátságot, emberi sorsok nyíltak meg előt­te, amelyek még markánsabbá és árnyaltabbá tették emberi és írói világképét. Jilemnický a hú­szas évek vége felé tudatosan cselekvő és alkotó, kommunista íróvá fejlődik. Írásaiból ugyan­az a felismerés érződik mint a hasonló körülmények között vívódó-szenvedő József Attiláé. Jilemnický alkotásaiban is ott lüktet a korparancs: „az igazat mondd, ne. csak a való­dit\ Alkotásai ma is megdöbbentő kordokumeutumok, sőt többek is annál, hiszen szerzőjük kom­munista Író volt, aki hitt a mű­vészi szó tudatformáló erejében, de soha nem egyszerűsítette le a pártosság, az elkötelezettség és a népiség fogalomkörét: tud­va tudta, hogy a művész alko­tásaival csak akkor érhet célt, ha a világos eszmei álláspont esztétikummal párosul, hiszen az ábrázolt emberi sorsok, di­lemmák csak így jutnak el az olvasó tudatáig és szívéig, csak így ragadják meg őt. Első ismertebb műve, a Győ­zelmes bukás művészi szem­pontból ugyan nem hibátlanul komponált, ám mégis megdöb­bentő ellentétre épül. A táj szépsége és az itt élő emberek nlncstelensége szívszorító ellen­téteket szül. Pavol Húščava a Töretlen föld hőse már megpró­bál felegyenesedni, nekifeszül­ni nyűgnek, kínnak, nagyot, ér­telmeset cselekedni a sok meg­halt Kazinczy Ferenc. A részt­vevők e nevezetes évfordulóról is megemlékeznek majd. A hazai előadók közül dr. Ja­kab István kandidátus, a cseh­szlovákiai magyar nyelvművelés fontosabb kérdéseiről, Koncsol László kritikus pedig néhány csehszlovákiai magyar költő nyelvéről beszél majd. A nyelv­művelő napokra magyarországi vendégelőadókat is meghívtak. Deme László, a nyelvtudomá­nyok doktora, A publicisztika műfaji és nyelvi követelményei, dr. Wacha Imre kandidátus A helyes kiejtés elméleti és gya­korlati kérdései, dr. Balogh La­jos A nyelvjáráskutatás mód szertani kérdései címmel tart majd előadást. A XII. Kazinczy-napokon — március 20-án délután — lebo­nyolítják a kiejtési verseny or­szágos döntőjét is. Ez alkalom­mal első ízben kerül rá sor, hogy a verseny döntője a ren­dezvény programjának szerves része lesz. A nyelvművelő napokra érke­ző érdeklődőknek a kassai ma­gyar könyvesbolt eladással egy­bekötött könyvkiállítást ren­dez. (k-sf próbáltatás ellen, másokat is megnyerni e szent ügynek. Ji­lemnický művészetét dicséri, hogy ebben az alkotásban írói eszközökkel, bántóbb dldakti- cizmus nélkül ábrázolja az em­beri tragédiák okozóit, a tár­sadalmi igazságtalanságokat. Az író másként is példát mu­tat. Két esztendő a szovjetek országában és a Dübörög a föld című alkotásaiban azokról a nagyszabású ember- és társada­lomformáló változásokról és tervekről ír, amelyek más or­szágok dolgozóinak is példa­képül, reménysugárként szol­gáltak. Nem volt könnyű és megpró­báltatásoktól mentes ez a harc, ez az írói életpálya. A felkorbá­csolt nacionalista szenvedélyek őt is tragikusan érintették. A fa­siszta szlovák államból a cseh országrészbe kellett költöznie, ahol más körülmények között, illegálisan végezte ugyanazt: a pártmunkát. A Gestapo 1942-ben elfogta és gyűjtőtáborba hurcol­ta. Számára is a szovjet csapa­tok hozták meg a szó szoros ér­telmében vett életet, az új élet lehetőségét. A felszabadulás után továbbra is alkot, tevékenyen vesz részt a politikai és kulturális élet­ben. Emberként, íróként sem kerül a leegyszerűsítések, a klisészerü gondolkodás csap­dáiba. Legszebb példája ennek a Garam menti krónika, amely­ben már akkor hiteles adatok­kal és meggyőzően dokumentál­ta a szlovák nép antifasiszta harcának jelentőségét, amikor erről a történelmi eseményről még nem alakult ki hiteles ér­tékelés és méltatás. Adósai vagyunk Jilemnický- nek. Abban is, hogy fölfedez­zük és megismerjük teljes élet­művét. Mert ma még csak in­kább a szakemberek Ismerik re­mekbeszabott rövidebb lélegze­tű prózáit, például a Katarína Padychová bűnét, a Zuzka férj­hez megy és más hasonló mű­fajú alkotásait. Az évfordulóknak akkor van igazi értelmük, ha az értékelést tettek követik. Jilemnický ese­tében Is szükséges, hogy alapo­sabban ismerjük és értsük őt. Mert életműve ma is élő: szen­vedéseknek és hőstetteknek ál­lít maradandó és magával ra­gadó emléket, amely ma és a jövőben egyaránt tanulságos és sokat mondó. SZILVÄSSY JÓZSEF Itt mindenki ismer Az autóbusz, amely idáig ho­zott, továbbrobogott, s én a hir­telen rám szakadt magányban, tanácstalanul álltam egy dél­szlovákiai kisváros főterén. Nem tudtam, merre induljak. Aztán egy idősebb férfi lépett hozzám. — Keres valakit? — kérdez­te udvariasan. Nemsokára, mint meghitt, ré­gi ismerősök, csendes beszélge­tésben ballagtunk utam célja felé. Jobbról is, balról is fel­nőttek és gyerekek köszöntöt­tek ránk. Kísérőm alig győzte őket viszonozni. Közben termé­szetesen és kedvesen „valla­tott*. Akarva sem tudtam vol­na kitérni kérdései elől. Ügy éreztem magam, mintha szere­pet cseréltünk volna: riporter­ből riportalannyá váltam. Ter­mészetesen magam is sok min­dent megtudtam a városról e néhány perc alatt. — Itt volnánk — mutatott al­kalmi idegenvezetőm a kere­sett épületre. — Jó munkátf — Köszönöm a fáradozását, tanító elvtárs — nyújtottam ke­zet az őszülő halántékú férfinak. Kísérőm még egyszer kíván­csian végignézett rajtam, s fe­jét csóválva így szólt: — Honnan tudja, hogy tanító vagyok? — A sok megemelt kalap, a tisztelet apró megnyilvánulásai árulták el. — Hát igen, engem itt min­denki ismer — mondta halkan,* s lépteit az iskola felé irányí­totta. Ügy tűnt fel nekem, hogy ér- keztére a patinás, méltóságos épület ablakal valahogy vidá­mabban csllloanak a tavaszi nap szikrázó fényében. SZENK SÁNDOR Orest Dubay: Építkezés (linómetszet) jnín hiszem, eljön az ide­JlL Je, amikor emlékmű­vet állítanak neki. Egyszer, talán pedagógusnap alkal­mából a szobrász róla min­tázza meg a régi, a mai és az utánuk jövő nemzedékek elsőseinek — mindnyájunk­nak — kedves tanító néni­jét. A TANÍTÓ NÉNI Lehet, hogy közel negy­ven év távlatából — kissé elfogultan — eszményinek látom öt. Kicsit gyér és fa­kó hajával (amelyről annak idején, nyiladozó gyerekész- szel elhittem, hogy az örö­kös táblát őrlést öl, a rongy nyomán lepergő krétaportól olyan fakó), madárarcának nagyanyáméhoz hasonló, fá­radt vonásaival. Pontosan tudom, milyen volt, néha mégis összemosó­dik előttem e két kedves arc, melyeket már csak a kifakult fényképek őriznek, meg az ugyancsak megko­pott emlékezet. Alakja néha pontosan olyan, mint az ud­var meleg porában kapargá- ló tyúkok között tipegő nagyanyám. Máskor szinte hallom ruhája suhogását, amint szapora, kicsit ideges mozdulatokkal törli a „spon- giávaľ a fehér betűkkel te­lerótt táblát. Lehetett valami közös a két asszonyban. Ezt legin­kább az arcukról soha le nem hervadó mosoly tehet­te. amiért én annyira szeret­tem őket. Ügy gondolom, az alkotó majd pontosan ezt raqadja meg a kél asszony­ról mintázott szobrában. A mosolyukat ötvözi majd egy­be és a tanító néni alakját örökíti meg. A betűket akkoriban még mutogatással tanultuk. Az „a“ kiejtésekor jnbb tende­rünkkel eltakartuk arcunkat. mint akinek a foga fáj. A „vm-nél meg mutató és kö­zépső ufjunkat ékalakban a homlokunkhoz érintettük. Bizonyára, hogy jobban az emlékezetünkbe véssük. Hogy fó volt-e a módszer, nem tudom. De az bizonyos, hogy egyszerűen és gyorsan megtanultam olvasni, és az­óta is a könyv az, ami a legjobban megnyugtat (nyug­talanít?). Sohasem felejtem azokat a téli délelőttöket, amik>%, arra várva, hogy a tante­rem kicsit fölmelegedjen, körülültük a „zenélő kály­hái" (ő mondta így), s nyi­tott szájjal hallgattuk mesé­it, meg a kéményben bujká­ló szelek borzongató vijjo­gását. Vagy a mézszagú nyá­ri délelőttöket, amikor a nyitott ablakon lavinaként zúdult be a kánikula zuha- taga, és az egyszeregy mo­noton éneklése közben egyi- künk-másikunk feje meg­megbillent az álomba zson- gító melegtől... De ő azonnal észrevette, ha fáradtak voltunk. Ilyen­kor következett az éneklés, a torna. Vagy hamarább ki­engedett bennünket szünet­re, s míg mi ott kergetőz- tünk a körülkerített iskola­udvar zöld gyepén, ő ott állt a fal hűvösében. És csende­sen, kicsit befelé mosoly­gott. Tudom, hogy ennyi év után eszményinek látom őt. Lehet, hogy mégsem kap he­lyet tereink szaporodó em­lékművet, szobrai között. Talán mert nem a leghálá- sabb feladat egy művész számára a töpörödött falust asszony és a törékeny, fakuló hajú tanítónő vonásainak szoborba ötvözése. Talán nem is baj. Ügyis bennünk él. Nemcsak emlé­kezetünk ritkán nyíló zu- qaiban. De hétköznapi tuda­tunkban is. Akaratlanul ml állítunk szobrot nekik, tő­lük kapott tudásunkkal, em­ber ségünkk ni. IVANICS ISTVÁN A XII. Kazinczy Nyelvművelő Napok elé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom