Új Szó, 1981. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-05 / 30. szám, csütörtök

Ecset, szőlőlevél és hegedű EGY SZÍNES ÉLETPÁLYA KÖRVONALAI Sokszor leírtuk már, hogy nép­hagyományaink talán a Zoboralján élnek a legelevenebben. A sajá­tos, gazdag szellemi kincsünk megóvásáért és továbbadásáért 1945 előtt is, de főleg a felszaba­dulás után igen sokat tettek a pe­dagógusok. Számos tanító nevét ide írhatnám, és méltán sorolnám fel rengeteg, áldozatos munkával szerzett érdemeiket, de hadd szól­jak közülük most csak egyről, Bu­dai Jánosról, az ácsmesterből lett néptanítóról, aki harminc évet töl­tött a maga választotta szép pá­lyán. A néptanító szó az ő esetében betű szerint értendő, ugyanis Bu­dai János az eltelt három étvized­ből legalább annyit szentelt az iskolafalakon túli népművelésnek, mint az iskolai pedagógiai munká­nak. A pályát 1951 szeptemberé­ben kezdte Kolonban (Koliňany), de csakhamar a ghymesi (Jele- nec) alapiskolába került, ahol ma­tematikára oktatja s rajzolni, feste­ni tanítja a 6-9. osztályos gyere­keket. Megközelítőleg 300 olyan gyerek ment át a kezén, aki ké­sőbb középiskolai vagy magasabb képesítést szerzett. Tanult és taní­tott, nevelt. Aktív pedagógusi munkájáért több ízben részesítet­ték járási és kerületi elismerésben, s öt évvel ezelőtt a Példás peda­gógus címmel is kitüntették. Nyugtalan természetű, fejlett esztétikai érzékkel, mély közössé­gi szellemmel megáldott ember Budai János. Gazdag, színes, te­vékeny életet mondhat magáénak. Hogy színessé tudta tenni nem­csak a saját, hanem mások életét is, abban alighanem képzőművé­szeti tehetségének és képzelőere- jének is nagy szerepe volt. Képző­művészeti tevékenysége ugyanis nem merül ki a rajztanárságban, önálló amatőr festőként is figye­lemre méltó művet hozott létre. Olajjal festett tájképeit és csendé­leteit, melyek nagyobbrészt szülő­falujában, a lédeci (Ladice) szőlő­hegyen készültek, szerte a Zobor vidékén ismerik. A lédeci szőlőhegy, s a hozzá tartozó présház egyrészt a pihe­nést, a felüdülést, másrészt az ötletforrást, a „felvonulási tere­pet“ jelenti Budai János számára. Csontja velejéig közösségi ember, mint amilyennek ő is érzi magát, egy óráig sem lehet meg egyedül, ma is azt vallja: nekem kell a tár­saság, kellenek a kollégák, az éneklőtársak. A tanító kollégákkal számos színdarabot, gyermek­színjátékot tanult és tanított be, az éneklötársakkal viszont nemcsak létrehozta, hanem sok-sok emlé­kezetes és sikeres fellépésre kí­sérte el a lédeci menyecskekórust, majd a férfi éneklőcsoportot, s vé­gül a népszokások kitartó gyűjtő­jévé és megismertetőjévé szerve­ződött folklórcsoportot. (Megje­gyezzük, hogy mindebben legfőbb alkotótársa, iskolai kolléganője, Jókai Marika volt, akinek a neve fogalom a Nyitra vidéki népművé­szeti kincsek feltárásában.) De hogyan is kezdődött az egész? Talán úgy, hogy Budai János ácsmesterségének gyakor­lása során Prágában, Bratislavá­ban és Nyitrán megismerkedett a népművelés alapfogalmaival, s rádöbbent a népművészet ápo­lásának szükségességére. Szín­darabot is szívesen játszott már a háború előtt is. Minthogy-vallo­mása szerint Lédec eléggé elma­radott falu volt, a színjátszással próbálta meg fölkelteni az embe­rekben a kultúrálódás iránti vá­gyat. De ehhez először művelődé­si házat kellett építeni.“ Segíts magadon, az isten is megsegít“ - mondja tréfásan Budai János. Létrehozták hát a CSEMADOK- szervezet színjátszó körét, és el­kezdtek népszínműveket, falusi drámákat játszani, a többi között olyan darabokat, mint A titok, Szö­kik a menyasszony, A csikós stb. A Fehér Annát tizenhétszer, A gyújtogató lányát tizenkilenc­szer játszották a környező falvak­ban. Ilyképpen gyűlt össze csak­nem 15 ezer korona a kasszában, amiből megépíthették - Budai Já­nos terve alapján - a Lédecen ma is álló művelődési ház alapjait és llllllllllllllllllllllllllllllllllllllll LUSZTIG KÁROLY KÖNYVÉRŐL Még nem jutnak el rendszere­sen hozzánk az ungvári Kárpáti Könyvkiadó kiadványai, ezért ta­lán még nagyobb érdeklődéssel lapozzuk fel az ott mgjelent köny­veket. A múlt évben látott napvilá­got Lusztig Károly Látlelet című prózakötete is, amelyben novellá­kat és irodalmi riportokat olvasha­tunk. A szerző a bevezetőben ezt írja:,,Kötetem írásait vallomásnak szántam, a címadó novella elne­vezése pedig egyben jelkép is. Négy évtized során szerzett élmé­nyeimet írtam meg fejlődő hazám­ról, a kárpátaljai emberek múltjáról és jelenéről. Hiteles képet, látlele­tet akarok nyújtani az életünkben bekövetkezett változásokról és ar­ról a fejlődésről, amelyet a kom­munista párt vezetésével értünk el." Tartalmilag a kötet írásait két csoportra lehet osztani. Több olyan novellát olvashatunk a kö­tetben, amelyek a felszabadulás előtti időket az akkori Csehszlová­kiában végbemenő súlyos politikai és szociális harcokat ábrázolják. Ilyen megrendítő írás a címadó elbeszélés is. Főhőse egy orvos, akit a csendőrök arra kényszeríte­nek, hogy lelkiismeretével, hivatá­sával ellenkező nyilatkozatot te­gyen. A szerző több elbeszélés­ben élő alakokat mintázott meg, akik hősiesen küzdöttek az alap­vető társadalmi változásokért. A Hűség című elbeszélésben Pa­taki Ferenc életútja elevenedik meg. Ö részt vett a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban, a Nagy Honvédő Háború idején pedig az egyik partizáncsoport ve­zetőjeként halt hősi halált. A Vajú­dásban idősebb és ifjabb Újfalusi Gyulának állít emléket, akiket szü­lőfalujukban, Tekeházán végeztek ki a fasiszták. A felszabadulás örömteli légkörét művészi szem­pontból is hitelesen érzékelteti az Akkor is virágoztak almafák című vallomásban. A prózakötet további írásai a mai ember életét ábrázolja. Lusztig hőseinek tettein, vívódá­sain keresztül főleg azt ábrázolja, hogy az emberek tudatában és életszemléletében milyen változá­sok következtek be. Maradandó élményt nyújtanak az irodalmi riportok is. Megismer­kedhetünk a beregszászi Nagy Józseffel, aki századunk szinte valamennyi nagy horderejű csatái­ban részt vett. Idős korára több évtizedes távoliét után visszatért szülőföldjére, hogy tapasztalatá­val, tudásával segítségére legyen a fiataloknak. Hasonló hős Bodnár István és Handera Mihály is, aki a kárpátaljai antifasiszta megmoz­dulások egyik szervezője és aktív résztvevője volt. Az ő nyomukban haladnak a fiatalabbak: Urbánszki Ernő, hegesztő, Sebi András isko­laigazgató, Vass Gyula, dobronyi párttitkár, Szarka JózsefL a Lenin Kolhoz brigádvezetője. Ok a bé­kés építőmunka során tűntek ki. Lusztig Károly nyelvezetére leg­inkább a tömörség jellemző. Sok­szor egy-egy kijelentő mondattal is pontosan jellemez, képes han­gulatot teremteni. Ez a kötete is azt igazolja, hogy rendszereseb­ben kellene odafigyelnünk az ung­vári Kárpáti Kiadó könyveire. Z1LIZ1 TIHAMÉR földszintjét. A hatéves építkezés 1960-ban fejeződött be a járási nemzeti bizottság anyagi támoga­tásával. A művelődési otthon felépítése határkő a falu kulturális életében. Új erőre kap az amatörszínját- szás, rendszeresebbé válik a könyvkölcsönzés, és a népmű­vészeti mozgalom iránt is felébred az érdeklődés. Egy kicsit a magyarországi Rö­pülj páva-mozgalom hatására szervezi meg Lédecen Budai Já­nos Jókai Marikával a menyecske­kórust, mely voltaképpen a mai folklórcsoport magja és motorja. A menyecskekórus 1970. március elsején lép először a közönség elé eredeti, jobbára helyben és más zoboraljai falvakban gyűjtött nép­dalokkal. S még az évben a Tava­szi szél országos győztese lesz. Azon a nyáron meghívják a kórust a Röpülj páva budapesti gálaest­jére, ahol nemcsak a közönség tetszését nyeri meg, hanem a népművészeti szakemberekét is. A lelkes kis együttes azután fellép Karádon, Érden, Balaton- lellén, s a kecskeméti nemzetközi folklórfesztiválra is meghívást kap. 1972-ben a lédeci menyecske­kórus és a férfikar folklórcsoporttá alakul át. Közös akarattal hozzá­láttunk a népszokások felgyűjté­séhez és színpadi bemutatásához - mondja Budai János. - Csopor­tunk a megalakulás évében elju­tott Zselízre, az Országos Népmű­vészeti Fesztiválra.“ Műsorunk, a zoboraljai Fonó nagy tetszést és sikert aratott. Emlékezetesek a csoport olyan műsorai, mint az András-naptól szilveszterig, A toll­fosztó, A létrástánc (mely a falu alapításának mondájából merít) és persze a tavalyi zoboraljai La­kodalmas, melyet a szomszéd fal­vak folklórcsoportjaival közösen tanultak és mutattak be számos helyen és alkalommal. E műsorral a Tavaszi szél első helyezettjei lettek az országos döntőben. Budai János valósággal össze­forrt a folklórcsoporttal. Nyugdíjba vonulása után sem szándékszik megválni sem e csoporttól, sem a színjátszó-együttestől. A nép- művészeti kincsek ápolását az ifjú nemzedékkel megismertetését egyik életcéljának tekinti. Életének tevékeny évtizedei során jelentős része volt a falumúzeum létreho­zásában is, ám azontúl, hogy a fel­nőtteknek betanított 33 színjáté­kot, még gyermekszínjátszókört is vezet. Es ezt is teljes emberként, tiszta szívvel csinálja, a gyerekek, a játék iránti szeretetból. Gyer­mekszínjátszó csoportja - jó sze­replése révén - A Dunamenti Ta­vasz közönsége előtt is ismert. Ha egyéni címert szerkeszte­nénk számára, a címerben ott len­ne az ecset, a szölőlevél és a he­gedű; az első a festészetet, a má­sodik a szőlészkedést, meg a bort, a harmadik a népdalt, a népművé­szetet jelképezné. És még mindig hiányozna belőle valami: a toll, a tanítói munka szimbóluma. Mind­ez együtt jelenti öt, Budai Jánost, a serény, tevékeny embert. KOVESDI JÁNOS É vfordulók, köszöntők, nek­rológok írása közben ne­héz kikerülni a közhelyeket. Dosz­tojevszkij életművének a minősíté­séhez is számos közhely tapad. Például, hogy bár a múlt század­ban alkotott, ő az első igazán modern regényíró. Továbbá, hogy elsősorban pszichológus, s a lé­lekben lezajló, sokszor földcsu­szamlásszerű folyamatoknak az ábrázolója, hogy az irói intuíciójával olyan mélylélektani törvényekre is ráérzett, amelyek a tudományt csak a halála utáni évtizedekben nem amúgy mert... - és jött a ma­gyarázat. Minden világos, áttekint­hető és megmagyarázható volt ebben a világban, amelynek tete­jén ott trónolt a mindenható és mindentudó író. Ez változott meg Dosztojevszkij regényeivel. A nagy orosz író volt az első, aki felismerte, hogy bár az író mindent tud a regénye világáról és hőseiről, sokkal hitelesebb és hatásosabb, ha a tudása nem köz­vetlenül az ő szájából, hanem re­gényanyagának belső logikájából, a belső ábrázolás eszközeivel ki­A KORSZAKNYITO IRO Száz éve halt meg Dosztojevszkij kezdték foglalkoztatni. És így tovább, és így tovább. Mindezek­ben a megállapításokban nem ke­vés igazság van, csupán arról nem szabad ilyenkor megfeled­kezni, hogy Dosztojevszkij minde­nekelőtt író volt, s legföljebb má­sodsorban lélekbúvár. Egyébként is, ő tiltakozott a leghevesebben, amikor pszichológusnak nevezték. Dosztojevszkij realista írónak tar­totta magát, s nekünk nincs jo­gunkban kétségbe vonni, amit ma­gáról tartott. Dosztojevszkij nem azért modern, mert még Freud előtt bepillantott a tudatalattiba, hanem mert a regényírásnak me­rőben új technikáját dolgozta ki, az irodalom és a valóság kapcsolatát új szempontok alapján gondolta át. írói működése mérföldkő a re­gényírás történetében. Realista író volt-e Dosztojev­szkij? Mai fogalmaink szerint fel­tétlenül. Sok félreértés származott már a realizmus fogalmának ilyen vagy amolyan értelmezéséből. Az a szemlélet, amely a realizmust kizárólag a társadalmi folyamatok tükrözése által véli definiálhatónak vagy a szemléletet kizárólag stí­lusként kísérli meg megragadni, az emberi létezés több tartomá­nyát kénytelen kirekeszteni a rea­lizmus fogalmából. A valóság azonban szamárfület mutat a doktrinér spekulációknak. Hi­szen a lét és a létezés oszthatat­lan, így az ábrázolása is osztha­tatlan kell, hogy legyen. Doszto­jevszkij volt az első író, aki el merte vágni a szerzőt a regénye figuráival összekötő köldökzsinórt. Miről is van szó? Első tekintetre jelentéktelennek tűnő szemléleti újításról. Doszto­jevszkij fellépéséig a regény összes komponense az írói tudat­ban futott össze. Az író szuverén ura volt regénye világának, ö irá­nyította - kívülről és önkényesen - hősei sorsát. Az olvasó az elbe­szélő nézőpontjából tekintette át a regény teljes világát. Ábrázolt persze a Dosztojevszkij előtti re­gényíró is. Sőt! Minél tehetsége­sebb, minél jelentősebb író volt, annál árnyaltabban, s nemcsak társadalmi folyamatokat. A múlt század nagyrealista írói egytől egyig kiváló pszichológusok vol­tak, és nagyon sokat tudtak az ember belső világáról is. Csak­hogy mindezt elmondták, hőseik belső világát is kívülről ábrázolták: X. ezt és ezt érezte, ezt és ezt gondolta. Azért cselekedett így, és A búsképű lovag a Thália Színpadon Közel három évtizedes fennál­lása alatt 199 premierre került sor a Magyar Területi Színházban. Kétszázadik bemutatóját ma tartja a kassai (Košice) Thália Színpa­don. A jubileumi előadást a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad egykori vezetője, Gágyor Péter rendezte, akinek ez a tűzkeresztsége hiva­tásos színpadon. A búsképú lovag című darabjában elsősorban a donkihotizmus nevetségessé­gét, mihasznaságát állítja pellen­gérre, természetesen rámutatva annak társadalmi veszélyességé­re is. A szerző, Gyurkó László a műsorfüzetben ezt írja: „Meg­változott a kor: meg kell változtat­nunk magatartásunkat, jelképeink értelmét.“ Gágyor ennek az írói hitvallásnak megfelelően, nem a romantikus, értelmezés szerint állítja színpadra Don Quijotét. Rendezésében nem álombéli, mindenkit legyőző hős lovagot ját­szik el Lengyel Ferenc, hanem vereségeit győzelemmé avató búsképü lovagot, olyan szellemi korcsot, akit nem szabad „eszmé- nyesíteni“, mert ö valamiféle reá­lis irrealitás. Sancho Panza szere­pében László Géza mutatkozik be, az örök ellenség, a mindig más alakot öltő „Igazságtalan Bajnok“ szerepében Csendes László. A többi szerepben Tóth Erzsébet, Gombos Ilona, Szabó Rózsi, Mu­rányi Anikó, Mihályi Mária, Kiss Ágnes, Kiss László, Várady Béla és Szógyéni Tibor lép színpadra. A díszleteket és jelmezeket Ko- pócs Tibor tervezte, zenei munka­társ Bodonyi András. A két rész- ben.színre kerülő tragikomédia es­te hét órakor kezdődik.-szeg­fejezve jut az olvasó tudomására. Ehhez azonban előbb meg kellett teremtenie a belső ábrázolás fel­tételeit. Dosztojevszkij radikális megoldásra szánta el magát. írá­sai nézőpontját áthelyezte hősei tudatába. Felszabadította, eman­cipálta a regényhősöket, engedte, hogy a saját törvényeik szerint cselekedjenek, engedte az anyag belső törvényszerűségeit érvé­nyesülni. Az ő regényeiben a tu­daton kívüli külső világot nem az író szemével látjuk, hanem mindig valamelyik hős tudatán keresztül. Regényeinek nézőpontját a külső és belső tér metszéspontjában he­lyezte el, így a külső és a belső világ egyaránt a hősök tudatán keresz­tül elevenedik meg. Dosztojevszkij regényeinek minden egyéb sajá­tossága ebből a nézőpont-áthe­lyezésből eredeztethető. Mint M. M. Bahtyin, az író legkiválóbb ér­telmezője írja, Dosztojevszkij re­gényeiben tudatok feleselnek egy­mással, az író tudatokat ábrázol és ütköztet meg. Regényeit politón (több szólamú) regényeknek ne­vezi, szemben a regénytörténet korábbi „monológ“ típusú regé­nyeivel. A polifon regényekben az írónak többé nem az a dolga, hogy elmesélje mondanivalóját, hanem hogy a háttérből a különböző szóla­mokat összehangolja, mondaniva­lójának megfelelően. Mondaniva­lóját a szerkezet, a cselekmény, a stílus közvetíti. Ilyen értelemben tekinthetjük Dosztojevszkijt az el­ső modern írónak. Napjainkban különösen idősze­rű Dosztojevszkij müveit forgatni. Halála óta a regény műfaja óriási változásokon ment keresztül. A realista regényírásnak a Dosz­tojevszkij előtti mintái, Bahtyin ter­minológiáját használva, a „mono­lóg“ regényformák visszahozha- tatlanok az irodalomba. Ami álta­lánosan érvényes volt bennük, ter­mészetesen mára sem avult el. Ám látni kell azt is, hogy a kor, amelynek a talaján a nagyepika fája kihajtott, régesrég a múlté. Mai világunk összehasonlíthatat­lanul bonyolultabb annál a kornál, amelyben Flaubert és Tolsztoj, de Dosztojevszkij is élt és alkotott, s összehasonlíthatatlanul többet tudunk a természet és a világ titkaiból, de a társadalmi folyama­tok természetéről és magáról az emberről is. Akik nosztalgiával vagy netán sóvárogva gondolnak a múlt századi nagyrealizmus mintáira, elfeledkeznek róla, hogy a létezés egész tartományai hiá­nyoznak ezekből a regényekből, s hogy Dosztojevszkijjel kezdődő­en a modern próza a létezés addig szűz területeit hódította meg, s emelte be az irodalomba, még ha azon az áron is, hogy elvetette a külső ábrázolást, és bizonyos mértékig elvontabbá vált. Csalóka illúzió volna azt hinni, hogy a totá­lis ábrázolásnak a múlt századi nagyepikai forma az egyetlen használható módja. Dosztojev­szkij megpróbálta kiigazítani ezt a mintát, s ezzel akaratlanul is forradalmasította a műfajt, erőteljes impulzust adva a valóság megra­gadásának új, hatásosabb eljárá­sait kikísérletező huszadik századi íróknak. A huszadik század nagy­epikai müve a több szólamú, szerkezetileg nyitott regény, még ha annak terjedelme néha alig haladja meg a nyolc-tíz ívet. Dosztojevszkij ebben az értelem­ben korszaknyitó író, csillaga az elmúlt száz évben mit sem halvá­nyodott. GRENDEL LAJOS 1981. II. 5.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom