Új Szó, 1981. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-20 / 43. szám, péntek
MESÉT MONDOK, VALÓSÁGOT Gondolatok Gál Sándor könyvéről Néhány évvel ezelőtt, amikor A műfaj neve: önismeret című írásodban megpróbáltam számba venni a Fábry Zoltán által „valóságirodalomnak“ nevezett szociográfiának, szépírói rangú riportnak, egyszóval a tényirodalomnak tájainkon kialakult formáit, arra a következtetésre jutottam, hogy a harmadvirágzás valóságirodai' ma nem tükrözi megfelelő szinten hagyományainkat, távolabbi és közelebbi múltúink történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, néprajzi, munkásmozgalomtörténeti, örökségét; nem ábrázolja kellő gondolati és esztétikai színvonalon a szlovákiai magyar társadalom mozgását, szerkezetének átalakulását, új szociális rétegező- dését, az urbanizálódás és iparosítás kiváltotta népmozgást, növekvő kisvárosainknak a nemzetiségi kultúraszervezésben betölthető szerepét, népességünknek az anyanyelvi műveltséggel kapcsolatos kérdéseit — azt a kérdésikomplexumot, melyet csehszlovákiai magyarságképletnek nevezhetünk. Duba Gyűld Vajúdó parasztvilág című könyvéig irodalmi szociográfiáról a harmadvirágzás történetében tulajdonképpen nem is beszélhetünk. A hetvenes években napvilágot látott ugyan néhány szép szülőföld-vallomás, például Tőzsér Árpád Gömörországa, a történelmi, hely- és művelődéstörténeti, néprajzi, szociológiai nézőponttal gazdagított önálló müvek, melyek föltérképezték volna, a Csallóköztől a Bodrogközig, tájegységeink arculatát, csak nem akartak megszületni. A rangos riportkőnyv, az irodalmi szociográfia, a szülőföld vonzásában létrejött vallomásos esszégyűjtemény irodalmunkban továbbra Is fehér holló — a műfaj honosításra vár... Gál Sándor műhelyében, úgy látszik, a szépirodalom áttételes kifejezésmódja békésen, sőt termékenyítő kölcsönhatásban fér meg a közvetlen valóságábrázolással. A szociografikus ihletés még novelláiban is tetten érhető, elég, ha a háború előtti parasztsorsot ábrázoló elbeszélésére, a Földre utalunk ebben a vonatkozásban. Az a törekvése, hogy pontosan, fiktív elemek közbeiktatása nélkül tükrözze változó valóságunkat, a Liliomos kürtök című riportkötetében is megmutatkozott. Néprajzi, szokástörténeti tárgyú riportjai szinte előlegezték új könyvét, melyet a múlt év végén jelentetett meg a Madách könyvkiadó. Az egykori falusi házak falaljának kék színét idéző borítólap felső és alsó részében két színes fénykép: sár- falú, nádtetős ház, alatta pedig egy faragott fejfa. Szimbólumok. Szülőház, szülőföld, otthonvilág — ama végső is. A két pólus között ott lüktet az idő, az idő, amely szétmál- lasztja a ház falát, kikezdi a nádtetőt, repedésekkel sebzi meg a fejfát, temeti a tárgyakat, az emlékeket, a tegnapok mindennapjait — mesévé távolítja a valóságot. Beszédes címlap, tömör és kifejező cím, amely szinte sugározza az írói szándékot: elmondani a szülőföld,'a szülőfa lü, Búcs üzeneteit: „történelmét, népét, népének emberi arcát, vizeit, egét, levegőjét, kenyerét, borát, dalait, játékait, szokásait, múltját — mindazt, ami úgy élt és él bennem, hogy szinte nem is tud róla az értelem, s mégis: az értelem minden rezdülésében ez az egy egész együtt és egyszerre van jelen. Véremben, húsomban, szerveimben elraktározódott örökös érvénynyel szüleim, nagy szüleim, ük- és szépapáim, -anyáim által, akik ezen a földön éltek, haltak, küszködtek, küzdöttek, vívták a maguk kicsi, de mindennél fontosabb harcait.“ Továbbadni ezt az egy-egészt nemzedékről nemzedékre — ez a szándék vezeti Gál Sándor tollát. Jól szolgálja ezt a szándékot, mintegy a könyv hősévé avatva magát az Időt is, a tényszerű-leíró fejezeteket közrefogó, líraian hangolt keret, az Április bolondja és a Szaladj, te is, pajtás, amelyben a szerző a kislányával járja be az otthoni tájat, meggyőzően ábrázolva, hogy annak élménye miként csapódik le a más-más nemzedékekhez tartozókban. A könyv tulajdonképpeni törzsanyagát három nagy fejezet alkotja: a Villa Bulsau, a Közös munkák és a Hagyományok, szokások. A tényekben, adatokban gazdag fejezetekből elődereng, majd egyre határozottabban rajzolódik elénk Búcs mikrovilága — a korai középkortól, a falu első írásos említésétől szinte máig. Milyen forrásokból merített az író? Elsősorban saját emlékeire, tapasztalataira támaszkodott, de megszólaltatta a régi idők tanúit, szüleit, ismerőseit is, végül fölbúvárolta az írásos forrásokat is, merített levéltárak, újságok, régi dokumentumok, levelezések anyagából. E hármas forrásanyag birtokában megismerteti az olvasót a község földrajzi és természeti viszonyaival, szóra bírja a dűlőneveket, felvázolja a falu történelmét, beszél folklórkincséről, bakterdalairől, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz: az esküvőhöz, keresztelőhöz, temetéshez kapcsolódó szokásokról, az egykori falu gazdasági életéről: az állattartásról és pásztorkodásról, a „gulya]árás“-ról, a Pince sorról és szőlőművelésről, a közös munkákról (cséplés varrás, tollfosztás, jégvágás], a sárfal és nádtető készítésének titkairól. Szándéka az, hogy Délután öt óra. Feltört a hangorkán, és én letörtem. Ekkora erővel az olaj törhet fel Kuwait- ban, ilyenkor kell a védőövet bekapcsolni. A fűtőtest ijedtében eldugul, a palacsintasütőből felreppenő palacsinta a levegőben marad, a fiam leckeírás közben „a“ betűből „o“-t kerekít, a feleségem a mosógép helyett a grillezőt kapcsolja be. Vissza A természettudományok iránt egy kicsit is érdeklődő olvasó most biztosan napkitörésre, vagy más természeti jelenségek bekövetkezésére gondol. A tünetek okozója azonban egy bakelitdoboz, amely mintegy két méterre a lakásom alatt húzódik meg és kíméletlenül, óriási hangerővel bombáz vízszintes és függőleges irányban egyaránt. Felhallatszik a nóta — B ... órákból napok, napokból évek ..." — atyaúristen — ... fekete hajadból lassan hófehér lesz .. “ mintha nekem énekelnék, de sej, ripityom, én már úguis ősz vagyok. Az ostrom órák után sem csillapodik. Sőt, egy megfelelőnek hitt lélektani pillanatban az ellenség tanácsolni próbál: „Ha nem bírod már elviselni.. .* Így labecsülik a képességeimet? Azt hiszik, máris kikészültem? Sér* tett büszkeségemben hirtelen ellenállásba lendülök át. Hadi- tervem azon az egyszerű fizikai szabályon alapszik, hogy két azonos töltésű részecske taszítja egymást. Bekapcsolom a rádiót. A kívánságműsor egyik száma üzenet szomszédaimnak: „Nem adom fel, míg egy darabban látszI“ Kis idő múlva arra leszek figyelmes, hogy csak nálam szól a zene. Diadalittasan kapcsolom ki a készüléket. Végre csönd. Vagy mégsem? A feleségem nekiesik a fűtőtestnek, a fiam azt hiszi, megint földrengés van. Csupán tűzszünetet tartottak az imént. A következő fogás az éneklés, nálam a fejfogás. „Ha bemegyek. ..“én meg ki „Ha végig megyek rajtad én... “ legszívesebben én is„fa- villa, fakanál, fatányér* — erre aprítást járok „asszony lesz a lányból“ csak minél előbb, ha utána csend lesz. Kilenc óra. Ismét bömböl a bakelitdoboz. „Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost. .. “ Nem bírom tovább. Döntök. Most elátkozom a technika százszor magasztalt csodáit. összepakolok, kivonulok a pusztába. Vissza a természetbe. Az áhított csendbe. Elekor szomszédaim ismét tanácsot adnak — „ Várj, míg felkel majd a nap. BQRÄROS IMRE színes, sokoldalú képet fessen faluja életéről. Napjainkban, amikor a felgyorsult Időben a régiségnek — s a múltat idéző emlékezés is „szellemi régiség“ — keletje van, az olvasók zöme, főleg a fiatalabb nemzedék, bizonyára érdeklődéssel olvassa végig a könyvet, amely mindenképpen nyeresége irodalmi szociográfiánknak. S mivel az emlékidézés köziben felfokozódik az olvasó kíváncsisága, meg kell említenünk azt is, hogy a legélvezetesebb fejezetek, hangozzék bármily paradoxul, a könyv kritikáját is írják, menet közben és szinte önmaguktól. Óhatatlanul támad bennünk a vágy, hogy minél többet tudjunk meg az író falujáról, hogy az emlékek minél teljesebb mozaikká álljanak össze, hogy egy-egy jelenség a maga rendszerszerűségében álljon előttünk. E tekintetben azonban a könyv gyakran kielégítetlenül hagy bennünket. Sokszor támad az az érzésünk: Gál Sándor sokat tud a falujáról, de nem mindent. Vagy legalábbis: nem mindent mondott el. Az anyag töredékesnek, hézagosnak tűnik, mind történelmi, mind pedig néprajzi vonatkozásban. Az első és a második világháború alatti évekről, az 1945—1948 közötti időszakról, jóllehet sorsformáló események zajlottak ekkoriban, jóformán semmit sem tudunk meg: a babona- és hiedelemvilágot egy rövidke fejezetben éppen csak érinti, majd feldolgozatlanul hagyja a szerző; a folklór- és szokáskincsben gazdag jeles napok (húsvét, karácsony) említés nélkül maradnak. A közelmúlt falusi életének legnagyobb ese' menyével, a szövetkezetalapítással foglalkozó fejezet vázlatos, hézagos; a kor atmoszféráját, a parasztemberek lelkivilágát megközelítően sem adja vissza olyan hitelesen, mint a Vajúdó parasztvilág. S bár a könyv a múlt valóságának emlékké, mesévé válásáról tudósít, előnyére vált volna, annak vizsgálata is, hogy a múltból kinőve hova is ért a község. Az életformaváltásnak, az új tudatformák alakulásának kérdései korunk emberének, nemzetiségi társadalmunknak is komoly próbakövei, vizsgálatukról a szociográfia gon- dolkodó műfaja aligha mondhat le a teljességigény és az átfogó közösségi indulat feladása nélkül. Egy vallomásos könyvtől, amely ráadásul mégiscsak szépirodalmi, tehát az alkotói szubjetivitást érvényesítő mű, hiába is várnánk el a néprajzi vagy a szociológiai művek módszerességét, tudományos megalapozottságát, teljességét. S ezt tudatosítva azt mondhatjuk: Gál Sándor arról a Búcsról írt színes, érdekes könyvet, amely benne, a szubjektumban őrződött meg a múltból. S akár a teljesség igényével, akár anélkül közelítjük meg a könyvet, végül is az Írónak adunk igazat: „Mint a tenger mélye, olyan gazdag ez az otthoni föld.“ (Madách) ZALABAI ZSIGMOND Jelenet az előadásból (Jozef Vavro felvétele) A vesztes Spartacus Bemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Olar Dadiskiliani, a gorkiji Puskin Színház koreográfusa (balettigazgatója és főrendezője) talán nem is sejtette, milyen nehéz feladatra vállalkozott, amikor elfogadta a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház meghívását, hogy megrendezze Hacsaturján Spartacusát. Helsinkiben és Gorkijban, ahol korábban már színpadra vitte a darabot, bizonyára könnyebb dolga volt, hiszen elképzelhetetlennek tartom, hogy van még egy balett-társulat, ahol ilyen alacsony a férfikart alkotó táncosok száma, mint a szlovák fővárosban, s ráadásul teljesítőképességükről sem szólhatunk elismerően. Ami már az első próbákon szembetűnő volt a vendégko- reográfusnál: a bátorsága. Az, hogy Grigorovics, Jifí Néme- cek, Seregi László és mások után ő Is újraálmodta a balettkompozíciót, s így elkészült a Spartacus legújabb változata, amelyben nem Crassus a főhős igazi ellenfele, hanem ifjú barátja: Harmodius. Júrij Grigorovics megérezte, hogy Hacsaturján partitúrájában nem a kompozíciós terv, hanem a tánc ösztönössége dominál, Seregi munkáját pedig az teszi értékessé, hogy olyan forradalmi romantikus balettet hozott létre, amelyben emberközelbe hozza az időszámításunk előtti rabszolgafelkelést. Seregitől eltérően, aki idővágásos módszerrel készítette el a librettót, Dadiskiliani Nyikolaj Volkov szövegíró munkájából kiindulva időrendi sorrendben állította színpadra az eseményeket. Spartacus ugyan az ő értelmezésében is a világtörténelem első nagy népi felkelésének megszervezője, a rabszolgák általa megtestesített szabadságvágyát és az eszmékért vívott harcát azonban nem domborította ki teljes mértékben, ezért ábrázolásmódja érdektelen lett. Fenntartással fogadtuk már az első felvonást, amelyben szembeötlő volt a férfikar gyenge teljesítménye, és erőtlen a gladiátorok párviadala is; nem hiszem, hogy akadt valaki a nézők között, aki komolyan vette volna az élethalálharcot. Dadiskiliani értelmezésében Crassusnak csupán egy barátOktató elektronika Egy kis műanyag tolltartó elülső oldalán öt nyomógomb sorakozik. Felül — átlátszó búrába foglalt zöld és vörös égők. Oldalt — rés a lyukkártyák számára, melyek a közlekedési szabályokra vonatkozó kérdéseket tartalmazzák. Ez a tudás önellenőrzésére szolgáló műszer a Stop-teszt. Kezelése a lehető legegyszerűbb: be kell helyezni a lyukkártyát és le kell nyomni azt a gombot, amelynek számozása az általunk kiválasztott válasz kódjával egyezik. Ha a felelet helyes, a zöld lámpa gyullad fel, ha téves, akkor a vörös. A Stop-teszt a rovnói „60 Éves Október“ gyárban készült. Az eredeti elektronikus műszerek megalkotása sokéves kutatás gyümölcse. Eddig több mint kétezer típusát dolgozták ki a műszaki ellenőrző és kutató eszközöknek. „Elektronika—1“ — így nevezik az oktatási folyamatot ellenőrző műszerek egységesített sorát. Előnyük a konstrukció egyszerűsége, gazdaságos anyagok és rádióalkatrészek alkalmazása. Az oktatógépek felhasználásával a tanulók sikeresebb előmenetelt tanúsítanak, mint a hagyományos rendszer szerint oktatott társaik. A készülékek lehetővé teszik, hogy a házi feladatokat négyszer-ötször gyorsabban ellenőrizzék, öra közben a tanárnak módjában áll, hogy több ízben feleltesse az egész osztályt. A gyermekek az órákon kevésbé fáradnak el, hiszen az egész olyan, mint egy lebilincselő játék. A mai gyártási színvonal azonban még részben nem képes kielégíteni a műszaki tanszerszükségletet. A gyártás! volument tízszeresére kellene növelni ahhoz, hogy az instruktor-készülék iránti kereslet kielégítő legyen. (APN) nője van, Egina, aki először Spartacusra vet szemet, aztán mégis Harmodius mellett dönt. A következő kép már Frigia és Spartacus pás de deux-je, amely sokat ígér, de a második felvonásban aztán rájövünk, hogy a mű alapgondolata, a szabadság eszméje egyre inkább elhalványul. Nem így Egina és Harmodius kapcsolata ... Amikor a rabszolgák és a gladiátorok megszöknek és kitódulnak az éjszakába, Crassus bacchanáliát tart — férfiak nélkül. Crassuson kívül mindössze Harmodius van jelen, akit viszont csak Egina érdekel. Amikor aztán S parta cusék beözönlenek a palotába, Harmodius is a felkelők oldalára áll, bár a szabadság és a felszabadulás érzése szinte nem is él benne. A harmadik felvonásban már a rabszolgák is inkább a tivornyá- zást választanák. A harci jelenetek el Is maradnak; egyszer Frigiát látjuk a színen, tánca az elkövetkezendő gyötrődést sejteti, aztán Ismét Harmodius lép az események középpontjába, aki a szabadság helyett Egina mellett dönt, s árulóvá válik. Spartacus már csak néhány percig van jelen, amíg az életben maradt fiatal trákok holtan viszik végig a Via Appián. Az utolsó kép Frigiáé. Egyedül benne él tovább a szabadságba vetett hit, a megkésett győzelem reménye. A főhőst Jurij Pavlovics Plavnyik táncolta, aki már megjelenésében is eszményi Spartacus. Magas ugrásai, magabiztos fordulatai mindvégig hatásosak, technikája most Is kifogástalan, csakhát éppien mellékszereplő lett Dadiskiliani koncepciójában. Nem bizonyíthatta szuggesztivitását sem, hiszen a nagy eszméért vívott harc elsekélyedett. a tánca veszített drámai töltetéből. Crassus szerepével Peter Dubraví- kot bízta meg a koreográfus. Erő és hitelesség hiányzott a táncából, a tragédia azonban így is bekövetkezett: legyőzte S parta cust. Gabriela ZahradnU ková Frigiaként lépett színpadra, képességei felvillantására azonban nem sok alkalmat kapott. A pás de deux-ben precíz volt, a zárőképben viszont Anna Karenináját láttam viszont. Zofia Tóthová Egináját fáradtnak találtam, mintha unta volna a sok orgiát. Az est legnagyobb élménye Libor Va- culík Harmodiusa volt, aki ráérzett Hacsaturján mélv érzelmeket kavaró színes zenéjére; mozdulatai egyszer líraiak, máskor kellőképpen drámaiak voltak, követve a zenei árnyalatokat. Szép karmunkája, harmonikus mozdulatai ebben a szerepben is emlékezetesek. A Spartacus ősbemutatóját 1956-ban tartották a leningrádi Kirov Színházban. Huszonegy év telt el, amíg a szlovák fővárosba is eljutott a klasszikus balettirodalom egyik legszebb darabja, amely mondanivalóját tekintve ma Is időszerű, mert a szabadság eszméje elválaszthatatlan az embertől. Ez az eszme viszont szétfoszlott a bratislavai színházban. Megfogalmazásával azonban nemcsak a balettegyüttes. hanem a rendezőkoreográfus is adósunk maradt. G. SZAEÖ LÁSZLÓ 13M. II. 20.
