Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-20 / 16. szám, kedd

Bányából — műterembe- új filmek ­QB9B HSA SütiüH9 IHflB ätúää) feidskkfctt fefittttÉM* fetttiÉbl fcíiäBI 4UMMB MINDEN SZERDÁN (magyar) Számtalan példa bizonyítja, hogy a művészethez vezető út kifürkészhetetlen. Gyakran elég egy, a művészet világából vett érdekes epizód, hogy az egyénben felébredjen a szép Iránti vágy; néha megteszi egy kirakatban elhelyezett kép is, hogy becsalogassa a mit sem sejtő laikust a képzőművészet világába, és még sokféle más döntő hatás érheti. Mennyivel bonyolultabb ez a folyamat, ha az egyén nem a képzőművé­szet „fogyasztója“, élvezője kí­ván lenni, hanem művelője, al­kotója. A helyzet összetettsé­gét csak fokozza, ha az első kézzelfogható alkotásig nem a tudatosság lineáris vonala vezet, hanem egy tudat alatti, belső ösztön vezérelte kacska­ringó. Ján Procner bányász, a Handlovái Szén- és Lignitbá­nya dolgozója az utóbbi fajtá­ból való. Számára a vágat örökös félhomálya és beázó falai jelentették az első mű­termet. Itt vette először kezé­be az agyagot, félig-meddig kí­váncsiságból, félig-meddig az­ért, hogy elterelje figyelmét a meg-megroppanó dúcok jajga­tásáról egy-egy jövesztés közti rövid munkaszümetben. — Bennem is, persze lassan tudatossá vált ez a szórako­zás. Gyakran azon kaptam ma­gam, hogy már „viszket a te< nyerem", alig bírtam kivárni a szünetet, hogy kicsit elszó­rakozzam a gyurmával — vall­ja Ján Procner. — Agyagból, szerencsére, van a bányában elég. Ezzel szoktuk eltömni a lejtésnél a robbanás utáni fu­ratot. Néha elnézegetem az uj­jaimat, és azon töprengek, honnan is ez az alkotókészség. Persze, tudom, az ujjak csupán a szem közvetítette benyomást és az agy megformálta paran­csot teljesítik, de még így is nagy a szerepük. Általuk, érin­téseik nyomán születik a mű. Sosem hittem volna, hogy ez a szórakozás hoz majd egy­kor felszínre. Pedig ez tör­tént. Húsz évig szálltam alá rendszeresen az akna sötét tor­kán a bányába. Húsz évig volt módomban ismerkedni a bá­nyával, az embereikkel, jel le­A zt kérdeztem egy ismerő­sömtől az ünnepek után, hogy mi szépet kapott a nejétől karácsonyra. — Ne iá kérdezd! — mondja. Csak nem zoknit kapott — töprengek, s már bánom is, hogy megkérdeztem. De hama­rosan megnyugtat: — Nem, nem zoknit. Sienkle- wiez Quo vadisát vette meg ne­kem. — S te ennek nem örülsz? Hisz csodálatos regény, jó ré­gen olvastam már, nagyon tet­szett. Olvasd csak el! — Na ne viccelj! Kinek van ma ideje olvasni? Örülök, ha végigfuthatok a sporthíreiken a napilapban, nemhogy egy re­gényt, ilyen vaskosat... Meg kell győznöm barátomat, olvassa el azt a könyvet, igazán érdemes. De bármennyire igyek­szem, folyton azt hajtogatja, hogy nincs ideje ilyesmire. — Mert ez az állandó roha­nás. Az ember már nem bírja szusszal. — De miért kell neked ro­hannod? — nézek rá ámuldoz­va. — Egy gyereked van, a fele­ségeddel megosztjátok a házi teendőket. — Hisz ez az! Vásároljak, mosogassak, a gyerekkel fog­lalkozzam! Igen, az asszony is ezt csinálja. Ö Is rohan, közben szedjük az idegnyugtatót. Ezen aztán végképp felhábo­rodtam. Igaz, hogy magam is gyakran sietek, olykor dühös vagyok, ideges, de idáig még nem jutottam. — Mit csodálkozol? — foly­tatja barátom. — Nézz körül, s mutass nekem tíz embert, aki még soha nem vett be nyugta- tótl ★ ★ ★ Valóban így lenne? Elgon­dolkoztató. S rögtön apám jut eszembe, ö sokat olvasott, pe­dig öten ugráltunk körülötte, s oBmmmmmmmmBmmmmmmmmmmm műkkel. Ennyi idő jutott —> ma már tudom, nem elég — a benyomások gyűjtésére és önmagam jobb megismerésére is. Két éve felülkerekedett bennem az alkotó vágy. Ami­kor a bányavezetőség felaján­lotta az asztalosműhely egyik helyiségét rögtönzött műtereim­nek, boldogan éltem a kínál­kozó lehetőséggel. így hagy­tam el a bányát, igaz, ma sem hiszem, hogy véglegesen. Az irataimban még most is az eredeti foglalkozásom szere­pel ... Kicsit elébe vágtam a dolgoknak. Tudniillik, eleinte csak gyártottam az agyagfigu­rákat. Kicsinyített állat- és emberfigurákat, fejszobrokat életnagyságban. Amikor elké­szültek, bevallom, kicsit sze­relmes lettem mindegyikbe, sajnáltam az anyagukat ismét begyúnní, inkább elhagyogat- tam őket szerte a vágatban. Rengeteg komikus helyzetet szült ez. Voltak esetek, hogy a kollégákat, de leginkább a váratlan látogatót döbbentette meg egy-egy jól elhelyezett fejszobor. Ekkor már egyre in­kább azon törtem a fejem, ho­gyan alkothatnék maradandó művet. Bányásztársaim is biz­tattak, ne végezzek félmunkát, fejezzem be, amit elkezdtem. Azt hiszem, hogy ez a kolle­giális támogatás lendített igazán előre. A kínálkozó le­hetőségek közül a fát válasz­tottam. Megmunkálás szem­pontjából viszonylag igénytelen anyag. így ezután az ebédhez mindig egy darab hársfa és a faragóeszközök kerültek a tás­kámba. Hányszor előfordult, hogy mielőtt beszálltam a kas­ba, a kollégáim kérdezték meg, nálam van-e az összes szükséges felszerelés. Észrevet­tem, hogy szívesen figyelik a munkámat, így a faragás nem­csak számomra jelentett szóra­kozást, hanem barátaim figyel­mét is elterelte néhány percre a nehéz munkától. Az agyag­tól persze sosem váltam meg. Még ma is először mintát ké­szítek minden elképzelésemről, és csak a kész és részleteiben is kidolgozott agyagmunka nyomán kezdek a fával dói­ba éppen lovagolni akartunk, liát felültetett a térdére, s ami­kor meguntuk, folytatta az olva­sást. De leginkább olyankor ült a könyvek fölé, amikor mi már rég aludtunk. Mert ő se ért rá bármikor. A szőlő miatt. Meny­nyi munka volt vele! Traktoros volt a gazdaságban, de a napi munka után sietett a hegyre. A szőlő volt a szenvedélye. Most kapálok, permetezek, lassan szüretelünk.., Persze ini is kijártunk. Sokat nyafogtunk, hogy mások fürde­És mi? ni mentek a tóra, mi meg ka­pálunk. Apám soha nem értette, miért nem örülünk, hogy ka­pálhatunk. Hisz nem kell sietni, örömmel csinálhatjuk. Mi meg nem értettük, miért jó az neki ha patakzik róla a verejték. A fenébe kívántuk a sok szőlőt, minek is az nekünk, úgyse isz- sza senki a bort. A termést be­adjuk a borászokhoz, szép pénzt kapunk érte — mondta apám. De nem ez a fontos. Ha­nem az, hogy jó idő van, szépen énekelnek a madarak. Most iga­zán öröm dolgozni. Estefelé fá­radtan tértünk haza, a fürdés se frissített föl. Amint lefeküd­tünk, nyomban el is .aludtunk. De apám még kaszálni ment. A birkáiknak. Minek vannak azok is! Mindig bőgnek. Az osztály­ban meg csúfolnak, hogy: béé! S apám az etetés után sem fe­küdt le. Elővette a vánkosa alól a könyvet, az asztalhoz ült, 3 nem tudom meddig, de sokáig olvasott. Nyáron is, pedig min­dig hajnalban kelt Hát még télen! Akkor több időt tudott magának szakítani. Egyszer sok könyvet hoztunk az iskolai könyvtárból a téli szü­netre. Ki gondolta volna, hogy gozni. Könnyebb így, mert ilyen módszerrel kisebb a le­hetősége annak, hogy elvétem a munkát... ha a kelleténél többet vág le a fából az em­ber, visszailleszteni már nem lehet. Nagyon óvatosan kell vele bánni, mert itt egy rossz mozdulat tönkreteheti az egész alkotást... Ha egy hozzáértő szem nézi végig eddigi mun­kásságom gyümölcsét, köny- nyen megállapíthatja, hogy melyik mű mikor született. Azon viszont, gondolom, nincs mit szégyellni, hogy az első alkotás gyöngébb, mint az utolsó. Akkor kéne pironkod­nom, ha ez fordítva lenne. Ér­zem, hogy ma már bátrabban dolgozom a vésővel, és hatá- rozottabbak a mű karakterét kialakító vonásaim is. Ez belső biztonságot kölcsönöz, ami a Judom, mit akarok" érzéséhez hasonló. Alkotásaimmal több közös, Felső-Nyítra-vidéki al­kotóval rendezett kiállításon vettem részt. A fogadtatással meg vagyok elégedve. Hozzá­tartozik a dologhoz, hogy a domborművektől a figurális al­kotásokig témában mindig a bányához kötődöm. Ezt a kör­nyezetet ismerem mélyreható­an, ehhez erős érzelmi szálak kötnek, ezt szeretném jobban megörökíteni. A szememre ve­tették például, hogy azért nem szépek az általam megformált bányászok, mert túl nagy ke­zet faragok nekik. Szívesen visszakérdeznék: akik ezt ki­fogásolják, miben látják a ki­fejtett szénen túl a bányász munkájának lényegét? Bármi­lyen magas fokú is ma a gé­pesítés a bányában, két erős. és megbízható kezére még so­káig szüksége lesz a bányász­nak. Odalent vannak oiyan munkák is, amit másképpen nem, csak kézzel lehet elvé­gezni. Ráadásul engedtessék meg az alkotónak, hogy olyan szimbólumokat válasszon, ame­lyek szerinte a legjobban köz­vetítik a kívánt mondanivalót. Hiszem, hogy a bányában el­töltött húsz év alatt ezekről is megtanultam egyet-mást. RESZELI BÉLA karácsonyra félméteres hó lesz. S az az igazság, hogy főleg azért hoztuk a könyveket, hogy megtévesszük a tanító nénit. Hadd gondolja, milyen szorgal­masak vagyunk. Mondta is, hogy kevesen olvasnak annyit mint mi. (Ha tudta volna...!) Apám rögtön lecsapott az Eg­ri csillagokra. Tizenkét éves le­hettem — mondta —, amikor először olvastam. S tudjátok ho­gyan? A konyhában a tűzhely lángjánál. Én elhittem. A nővé­reim kételkedtek benne. Aztán este meggyőződhettünk róla, hogy ha kinyitjuk a tűzhely aj­taját, s odatartjuk a könyvet, elég jól olvasható. — Mert nem volt villany. S anyám sajnálta a gyertyát. Azt mondta szegény, hogy a könyvek úgyis csak meg­rontanak, akkor meg igazán kár lenne erre költekezni. Apám az egész ünnepek alatt a Gárdonyi-regényt bújta. Mi meg szánkóztunk, hógolyóz­tunk. Azóta is gyakran látom la­pozgatni egy-egy újabb könyv­ben. S a szőlőről sem mondott le. Mi mind elmentünk, ritkán segítünk neki. Pedig most már jólesik. Örömmel csináljuk, csak ritkán van rá alkalom. A birkák is megvannak még. S olyan szépen bégetnek. Hogy is van ez? Apánk dol­goz, olvas, csinálja, amit kell. Mi meg rohanunk, s nincs időnk megkérdezni tőlük, hogy most melyik könyvet ajánlják nekünk, vagy hogy mit szólná­nak ha szombaton kimennénk a hegyre. Most jut eszembe: apám nem visel szemüveget. S idegnyugta­tót sem szedett soha. :★ ★ ★ H át, kedves barátom, ülj csak le szépen a Quo va- dishoz! Légy szíves, olvasd el! Meglátod, kedvet kapsz más könyvre is. Meglátod. FIALA ILONA ■BiUBBBBHMBBnBHBBHBBBBBHBB Három nemzedékről mond vé­leményt Gyarmathy Lívia film­je, a Minden szerdán, bemutat­va, hogyan él és fér el egymás mellett e három generáció. A legtöbb rokonszenvvel a leg- fiatalabbat, a mű központi alak­ját — egy hátrányos helyzetű fiatalt — ábrázolja; Pityu (Bán János alakításában) oktalan cselekedetei a családi (társa­dalmi) bajok elleni tiltakozá­sát jelzik, s a film felrajzolja a hátteret is, A javítóintézet lég­körét, a haver (Gáspár Sándor) erőszakos hatását, a csaladi ott­hon kilátástalanságát, a mun­katársak kétélű jószívűségét. A kísiklott életű tizenéves egyik lehetőségtől a másikig csapódik. Szerdánként tölteke- zik föl érzelmekkel, amikor egy idős, munkásmozgalmi ér­demekben bővelkedő, ám múlt­jával korántsem kérkedő műve­zetővel (Markovich Miklós) ta- lálkozgat, beszélget. Az öreg a magányosságát feledi azzal, hogy a fiút meghívja, jóra ne­veli, szakmunkásvizsgára noszo­gatja. Tisztelettel ábrázolja a film az idős ember szigorú elve­it, erkölcsi nézeteit. Kevésbé ro­konszenvez, ára megértő a szer­ző a középnemzedékkel, melyet a fiú anyja (Eva Fás), az öreg önző, gyanakvó, megcsalattatott lánya (Meszléry Judit), annak törtető férje (Szilágyi Tibor) s az egykori barát, egyetemista társ, ma államtitkár (Jirí Men- zel) képvisel. Rokon- és ellenszenvek háló­jában vergődik Pityu, a javító­intézetből szabadult fiatalember. Két lehetőség között választhat: vagy elbukik, vagy a körülmé­nyek jobbító erejének hatására tartalmas életet élhet. Az utóbbi­NYOMORULTAK Ismét látható a mozikban Vic­tor Hugo halhatatlan regényé­nek, a Nyomorultaknak a film- változata. Az újabb adaptáció az angol filmesek műhelyéből ke­rült ki, akik számoltak az iro­dalmi alapanyag sikerével és népszerűségével. A nagy mű elsősorban a nyomorultak eposza, bár helyet kapnak benne bűnügyi elemek, s egy tiszta, szép szerelem is. A regény a lelkiismeret-furdalása és tettei által megváltozott Jean Val jean szököt t fegyenc története. Tiltakozás az igazság­talanság, jogtalanság, nyomor hoz az idős művezető nyújt segítő kezet. A történetből kide­rül, hogy a fiatalember fölis­mert valamit az élet értelméből, s arra szánta el magát, hogy a saját erejéből új életet kezdjen. Két példakép között választ­hatott: az eszményekben, hitben csalatkozott, kissé kiégett kö­zépnemzedék és az eszményhez hithez következetesen ragaszko­dó idős nemzedék példaképe kö­zött. S a film azt sugallja, hogy a fiú életében történt változást az öreg következetessége és bi­zalma alapozta meg. Szerénysé­ge, hogy a múltjából sohasem akart magának hasznot ková­csolni, hogy a tisztesség érdeké­ben kevesebbel is beérte, s még félig bénán is inkább másokkal törődik. Gondolatilag igényes vállal­kozás a Minden szerdán. A va­lóságban, ha nem is ennyire szabályosan, de ugyanígy rajzo­lódnak ki a nemzedéki ellenté­tek. Gyarmathy Lívia alkotása izgalmas, nem szűkölködik érdé* kés, sőt szuggesztív, felkavaró jelenetekben, realista stílusban idézi fel a köznapi hangulatot. Sajnos nem mentes a tantételtől sem, a fiú rnegjavulása nem elég hiteles. Az öreget Markovich Miklós alakítja szikáran; sze­repének megíratlan mozzanata­it hitelesíteni ő sem tudia. így a lányával szemben tanúsított értetlensége indokolatlan ma­rad. Emlékezetes az egykori egyetemista barát látogatásának képsora. Jirí Menzel cseh szí­nész-rendező mély iróniával ala­kítja ezt az üressé vált figurát. Gyarmathy Lívia képzelóerejé vei, valóságábrázolásával. igaz­ságkereső szenvedélyével ön­vizsgálatra készteti a nézői. és szegénység ellen. Glen Jordan rendező a főszerepet Richard Jordanra és Anthony Perkinsre bízta, akik szakmai fölénnyel alakítják szerepüket, ám nem képesek feledtetni a Nyomorul­tak korábbi, francia filmválto­zata két főszereplőjének, lean Gabinnek és Bemard Bliernek a játékát. E változat mintha hite­lesebb lett volna, s hívebhen tükrözné a regény és a kor szellemét. Az új adaptáció eré^ nyelvel és hibáival együtt azon­ban közönségsikerre számítható — ym ­Bratíslavában január 22-én ünnepélyesen bemutatják az ÓRA című szlovák filmet, s ezzel megkezdődik a téli filmszemle. A képen jelenet a MARTIN ŤAPÁK rendezte műből lángol) Bán János és Markovich Miklós a magyar filWiben mm ju’ 1. 20 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom