Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-16 / 13. szám, péntek
Ma már nagyon kevés az olyan anyanyelvét szerető, ápoló ember a magyar nyelv- területen, aki ne ismerné Lő- rincze Lajos nevét. Nem véletlen azonban a kitűnő nyelvész népszerűsége. Ö sokat tett azért, hogy magyar nyelvünket, egyben édes anyanyelvűnket ápolja, védelmezze és a nyelvhasználat során felbukkanó nyelvi vadhajtásokra felhívja a figyelmet és orvosolja azokat. Lőrincze Lajos tudós nyelvművelő aki a magyar nyelvművelésről így vélekedik: „Nyelvművelésünk szemléletét én emberközpontúnak szoktam nevezni, a régebbi nyelvközpontúval szemben. Emberközpontú két szempontból is. Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság, jelhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében ... Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni.“ Lőrincze Lajos Emberkďzpon- tú nyelvművelés című könyvében nyelvművelésünk időszerű kérdéseivel foglalkozik. Már könyvének elején hangsúlyozza, hogy a magyar nyelv mára szinte minden tekintetben teljesen kialakult, nyelvtani szerkezete megszilárdult, szókincsében a legtöbb esetben a köznyelvi elemek világosan elkülönültek egyéb nyelvi rétegek szavaitól. A nyelv azonban állandóan változik, s ez a változás mindig szükségessé tesz bizonyos beavatkozást a nyelv életébe. Amint azt a szerző kiemeli: „ ... a valóság ma már az, hogy a nyelvhasználat során mutatkozó hibák többsége (amely a gondolat- közlés zavartalanságát gátolja] nem a nyelv, hanem a nyelvet használó ember hibája... ezeknek a hibáknak, a nyelvi forma helytelen megválasztásának oka az, hogy a beszélő (író) nyelvismerete, nyelvi műveltsége hiányos.“ S itt szeretnénk kötődni könyvének egyik számunkra, Csehszlovákiában élő magyarok számára legérdekesebb fejezetéhez, amely a „Határtalan nyelvművelés" címet viseli. Egy magyar nyelv létezik ma a világon, ezt beszéli minden magyar, éljen akár Magyarországon, vagy nemzetiségként bármely országban {persze sokszor nyelvünk egységének megőrzéséért, tisztaságáért harcba kell szállni, és itt a legnagyobb nehézségekkel a nemzetiségi magyar nyelvművelőnek kell megbirkóznia. Ezt sejteti Jakab István nemrégiben megjelent Nyelvünkről, nyelvünkért című könyve is. A szerző ezek után ír a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem magyar irodalmi-nyelvészeti tanszékén lefolyt értékes, a hallgatósággal folytatott egyetemi beszélgetésről. Ezen az estén különösen nagy viták voltak a nyelvjárásokkal, a dialektusokkal kapcsolatban. Igaz-e, hogy a nyelvjárások egyre inkább visszaszorulnak és az uralkodó nyelvhasználati forma írásban és beszédben a magyar köz- és irodalmi nyelv lesz? Bizonyára igen, vélekedik a szerző, hiszen ma már az iskola is a magyar köznyelvet tanítja, s ezt beszéli a magyar anyanyelvűek többsé- ga Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nyelvjárásokat még igen sokan beszélik különböző szinten. S velük szemben — ezt hangsúlyozza Lőrincze, kellő hozzáértéssel, türelemmel kell eljárni, s ha az iskolákban ez nem így történik, akkor „a Téli táj (Könözsi István felvétele] tanuló szégyelni fogja művej letlen, parasztos“ beszédét, ezzel együtt esetleg szüleit, faluját, még talán származását is“. Erre a tapintatos tanításra úgy vélem nemcsak a romániai, hanem a csehszlovákiai magyar iskolákban is nagy szükség lenne, hiszen ezek a gondok itt hatványozottabban jelentkeznek mint például Magyarországon. A Nyelvművelés, nyelvvéde- lem-ny elvmegőrzés című írásában Lőrincze Lajos megjegyzi, hogy a „ ... nyelvművelés fogalma, tartalma, feladata, módszere nem örök és változatlan, hanem időnek és térnek a függvénye. Más volt a nyelvművelés alapkérdése ezelőtt száz vagy százötven évvel, mint ma, de ugyanúgy különbség van korunkban is a különböző államok, országok (társadalmak) nyelvszemlélete, nyelvművelése között, az illető nép társadalomtörténeti kialakulása vagy sajátos helyzete szerint“. Tudjuk, hogy mindannyiunk számára mennyire fontos az anyanyelv állandó gyakorlása. Hiszen valamennyien úgy sajátítottuk el anyanyelvűnk szavait, hogy egy-egy szót hallottunk valakitől, azt sokáig ismételgettük míg végre hosszú időre bevésődött a tudatunkba (gyönyörűen ír erről Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében). Sokszor mi is érezzük mit jelent a nyelvi közösség összeszűkölése, a nyelvgyakorlás lehetőségének csökkenése, az élő nyelvvel való kapcsolat lazulása. Ez a kapcsolat országonként, családonként, egyénenként is változó, hiszen „más például a szórvány magyarság nyelvi tudatának, nyelvismeretének alakulása, nyelvi változásának üteme, mint az országunkat környező államok általában nagyobb tömegben élő magyarságáé — írja a szerző. Lőrincze Lajos nagyszerű könyvecskéjét nehéz letenni, amikor végéhez ér az olvasó. Mivel is fejezhetnénk be ezt a rövid, éppen csak néhány gondolatot felvillantó rövid ismertetőt? Talán azzal, amit Lőrincze Lajos is nyomatékkai hangsúlyoz, hogy „nemzetben él a nyelv, közösségben él a nyelv“, tehát használjuk, mégpedig igényesen, kulturáltan használjuk édes anyanyelvűnket, éljünk bárhol is a világon. Lőrincze Lajos könyvét minden bizonnyal sokan elolvassák majd Dél-Szlovákiában is. TRUGLY SÁNDOR L A P S Z É L Költő bácsi, a tanító néni meg a gyerekek Költő bácsi az igazgató bácsi kíséretében belép a tanterembe. A padsorok között vagy negyven, hét-tízéves forma kisdiák, feszes vigyázzban. Költő bácsi alig tesz két lépést, amikor a tanító néni egyetlen pillantásba sűrített jeladására egyszerre mozdul a nebulók ajka. Költő bácsit meglepi a váratlan fogadtatás: „Szervusztokm motyogja maga elé kábán, s zavarában elfoglalja a tábla- előtt a tanító néni székét. A gyerekek mintha csak erre vártak volna, zajos megkönnyebbüléssel huppannak le ők is. Most néhány szavalat következik, aztán a tanító néni néhány keresetlen — ám hivatalos — szóval üdvözli költő bácsit, * végül engedélyezi a jövendő versolvasóinak, hogy most már kérdezhetnek bátran, amit csak akarnak. Erre valami olyasmi történt, amire még a mi jónéhány író olvasó találkozón megedződött poétánk se számított volna; a csemetéknek — mintegy varázsszóra — megeredt a nyelvük. Egymást túlszárnyalva lendültek magasba a karjaik, ki-ki jelezve, hogy ő is, ó is, ő is kérdezni akar. Mert bár a rendet már megtanulták, azért még kérdezni nem felejtettek el.. . „Azt szeretném megtudni a költő bácsitól, hogy van-e kutyája?“ — hangzott valahonnan az ötödik padsorból, aztán már sorjáztak az újabb kérdések is: „Azt szeretném megtudni, hogy van-e macskája? ...van-e autója? ...van-e felesége? ... hogy hívják a kutyáját, macskáját, autóját, feleségét?“ S költő bácsi alig győzi válasszal, minden kérdést igyekszik legalább olyan komolyan venni, ahogyan az élet legkomolyabb kérdéseit szokás: „Nem, nincsen autóm és biciklim sincsen, nincsen kutyám, nincsen macskám, de még- csak kanári madaram sincsen, feleségem viszont van, akit Magdának hívnak és van két kislányom is, akik ugyan nagyobbak már, mint tavaly ilyenkor voltak, de még mindig kisebbek nálatok...“ Es így tovább. Nem is lett volna semmi baj, hacsak... Hacsak a tanító nénit — ki tudhatja, miért? — nem kezdik el ingerelni ezek az egymás elé tolakodó és egymást túlharsogó kérdések. „Fontosabb dolgokat nem tudtok kérdezni?“ — veti bele magát nem kevés elszántsággal a disputa kellős közepébe. A gyerekek nem értik a tanító néni színeváltozását, s be keli vallani, nem érti a költő bácsi se, aki most ezekkel a csemete-olvasókkal együtt töpreng azon, hol is hibázhatták el, hiszen ők a világ leges-leges-leg- fontosabb dolgai felől érdeklődtek az imént. Am ez az óra, úgy tűnik, nem az önmarcangoló gondolatoké; vándor kobzosunk lelki szemeinek recehártyáján egy könnyű prédára lecsapni készülő ragadozómadár képe jelenik meg; igen, igen, a tanító néni köröz fenyegető vijjogással az osztály fölött: „Aki mégegyszer ilyen butaságokat vesz a szájára, azt kiküldőm az osztályból, s mehet abba a fűtetlen terembe, ahol a tornaórákat szoktuk tartani. Megértettétek? Az mehet a fagyasztóbal“ Szóval, a fagyasztóba. Brrr! Költő bácsi leveszi a szemüvegét, hogy ne kelljen látnia a hidegnek még csak a gondolatától is elkékült ajkakat; önvád gyötri, igen ő az oka mindennek, szerencsétlen csillagzat alatt született, ahol ő megjelenik, mindenütt a végzet szele süvölt végig; a bajuszát rágja, nem tudja, mit is mondhatna most; a tanteremben csend van, síri csönd, sehol egy pisszenés, a karok görcsösen leszorítva a pad alá. „Senkinek sincs több kérdése“ — búgja kis idő múlva diadalittasan a tanító néni, ám a válasz ismét csak a túlvilági csend. Egyedül a mi félszeg versszerzőnk mozdul, szomorúan feláll, hogy megkísérelje a lehetetlent, s egyetlen, rímes sorokba szedett meséjének felolvasásával visszaszerezze vagy negyven jövendőbeli olvasóját, akiket az imént veszített el, feltehetően egy egész életre szólóan. S látnoki szeme előtt már meg is jelennek ugyanezek a gyerkőcök tízhúsz évvel idősebb korukban, amint épp egy író-olvasó találkozón, szakszervezeti gyűlésen, netán-tán termelési értekezleten feszengenek véleményüket és észrevételeiket magukba fojtva, kérdéseiket és javaslataikat jól eltitkolva, nehogy valaki — náluknál komolyabb és fontosabb ember — kiküldhesse őket a fagyasztóba. TÓTH LÁSZLÓ E1 ■lőbb a függöny mögé megyünk, ott megállunk a tükör előtt, rúzsozunk, púderozunk, fésülkö- dünk, nyakkendőt kötünk, megsimítjuk szemöldökünket, finom mozdulatokkal még egyszer igazítunk a ra- koncátlankodó hajszálakon, tincseken, aztán belépünk az erősen kivilágított műterembe, ahol a fényképész leültet, beállítja testünket, külön-külön a kezet, a vállat, a fejet, főként a fejet, az arcot, az arcban az állat, szájat, a szemet, a szemben még a tekintetet is. Kész. Most már ne tessék mozogni, így jó. A fényképész a fényképezőgép mögé áll, ml közben mindent beleadunk, még egy kis optimizmussal, derűvel többet is, hogy a lehető legszebbek legyünk az exponálás pillanatában. Hát még akkor mi van, amikor a lakásunkba hívjuk a fényképésztľl Micsoda elváltoztatása zajlik mindennapi külsőnknek, viselkedésünknek, valóságunknak?! Kezdve azzal, hogy melyik ruhában fényképeztessük le magunkat. A gyereken még véletlenül sem hagynánk azt, amelyikben éppen van, amelyikben egész nap hancúrozik. A legújabbat rá, mi mástl Aztán hasonlóan mint a műteremben, csak nagyobb hangzavarban rúzs, púder, fésű, nyakkendő. Apu, egy kicsit csá- léra áll az inggalérod; Pistike, te ülj szépen oda, várj, még a hajad, aztán meg ne mozdulj. Most már ne tessék mozogni, így jó. Be van mindenki állítva, repül a kismadár, hopp. Jaj, én éppen pislantottam. Nekem nyitva volt a szám. Nem baj, csinálunk még egy felvételt. így nil Figyelem. Na most sikerült. A lehető legszebbek voltunk az exponálás pillanatában. Ha lehetne, színesben kérnénk. Igen, színesben. És a fényképek elkészülnek, és bekerülnek a családi albumokba, melyeket aztán Időnként előveszünk, nézegetjük magunkat vagy mutogatjuk rokonnak, unokának, barátnak. Ismerősnek. És gyönyörködünk, természetesen és elsősorban magunkban, de mindazokban Is, kicsinyekben és nagyokban, akik mellettünk, előttünk, mögöttünk állnak vagy ülnek. De hát mit is látunk valójában ezeken a fénykéneken? Magunkat? Azt a magunkat, akik a hétköznapokban vagyunk, reggeli kapkodás közben, munkaközben, ebédszünetben, vásárlás, gyermeknevelés, pihenés vagy séta közben, dühöngés, sírás vagy fölszabadult kacagás közben? Azt a magunkat, akik valójában vagyunk, vagy azt, amilyenek lenni szeretnénk, amilyenek egy korántsem Jellemző pillanatában az exponáláséban voltunk életünknek? Miért e ragaszkodás a természetellemes beállításokhoz, miért akarjuk szebbnek látni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk? Miért akarjuk szebbFényképmutogatásaink nek hazudni és látni a valóságot, mint amilyen? És miért tetszenek azok az el- vagy túlszínezet fényképek — mert ritkán készülnek jó színes felvételek —, amelyek a giccsnél is riasztóbbak, annyira hamisak? Vannak, készülnek rólunk szerencsére más felvételek is, amelyeken nem műtermi formában, műtermi arckifejezésekkel vagyunk láthatók, hanem úgy, ahogy életünknek bármely kellemes, közömbös vagy kellemetlen pillanatában viselkedünk különféle — de mindig természetes emberi — helyzetekben. Ezek a fényképek belső lényünkből is közvetítenek többet-keve- sebbet, aszerint, hogy a fényképész mennyire mestere — művésze — szakmájának, mit tudott belőlünk elkapni, kiemelni vagy különösebb szándék nélkül csupán bemutatni egy adott pillanatban, egy szempillantás alatt. Ezeken a fényképeken nem takar bennünket festékréteg, nem ámít hazug vonás, tőlünk Idegen, de a látszat kedvéért magunkra erőltetett tartás. Ezek a fényképek őszinték: lám, ilyenek vagytok. És kövessük csak figyelemmel magunkat, amikor ezeket a fényképeket nézegetjük. Mennyit tudunk beszélni róluk?! Mennyi Jó vagy éppen rossz emléket képesek ébreszteni bennünk sok év múlva Is?! Elmúlt időket, érzelmi állapotokat. Derülünk magunkon. ha félrecsúszott fürdőnadrágban, bortól elhomályo-* sült tekintettel lakodalmi forgatagban, hógolyózás vagy vadászat közben vagyunk rajtuk, de szívesen nézzük azokat is, melyek házépítés, más dologtevés, természetjárás vagy valamilyen ünnepi esemény al-1 kalmából készült rólunk olyan pillanatban, amikoť teljesen mellékes volt számunkra a fényképész jelenléte, nem a külső (nk) re, és nem a fényképezőgépre koncetráltunk, hanem arra, amit éppen csináltunk. És milyen melengető érzésekkel nézzük azokat a felvételeket, melyeken gyermekeink vannak, nem kiöltöztetve, hanem „munkaruhájukban“, maszatosan, csúszás-mászás közben, sírva vagy kacagva. Van aztán, ha kevesebb is, olyan fényképünk, amelyen szomorúnak, halálosan fáradtnak látszunk; vagy könnyes a szemünk, mert éppen az édesapánkat temettük, amikor a felvétel készült. V alóságunkat ezek a fényképek mutatják, ezeken vagyunk mi jelen hús-vér emberként, természetes mivoltunkban: És ha már arról van szó: ezeken a fényképeken a legszebb minden ember. Egyáltalán: az ember, erényeivel és gyengéivel. Miért hát mégis a gyakori műtermi beállítások, arcunk, viselkedésünk, valóságunk elváltoztatása, kí- színezése, mintha bálba készülnénk, miért a kézmozdulat, mellyel mindjárt a hajunkat igazgatjuk ha feltűnik egy fényképész és ránk szegezi gépét? Mi munkál bennünk olyankor? A képmutatás szelleme? A hiúság? Kisebbségi érzés? önbizalomhiány? A szokás hatalma? Vagy a fénykép ama tulajdonsága iránti tiszteletünk, hogy meg tud bennünket őrizni a Jövőnek, amikor is nem biztos, hogy mindegy lesz, hogyan néztünk ki a múltban? Vagy pusztán ösztönös gesztusok szépítkezéseink és szépítgetéselnk? Szépítkezéseink és szépítgetéseink, amelyekre, úgy tűnik föl, sok időt vesztegelünk. Amelyek helyett sok más értelmes dolgot cselekedhetnénk, így téve szebbé magunkat, valóságunkat. És jöhet a fényképész. BODNÁR GYULA 1981. I. 16. Enberköipontú nyelvművelés LŐRINCZE LAJOS ÜJ KÖNYVÉRŐL
