Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-27 / 30. szám
: mint tárt terjedő jssan ván- a mondat zmozdulat- ítéssel ki- cábultságá- i homlokáét. — Még- ít! antottak a lUhanc heSt?! — kér- Bálint. izerint Kál- iber“, ujját és pisszen- les volt, s Cálmán rekelt vele. It és mást in — kiál- 3gy madár ros madár, st a vírága hosszűlegörbült. elte volna lészetesnek most lelki lásának, tiltakozva felkiáltott: vis maior, vis maior, semmi vis maior! Am a roham most már a teljesen megszokott formájában bontakozott ki, Kálmán most már előre tudta, mit fog még látni s hallani Bálint, és mit fog elmondani saját maga és mások nevében. Az ablak párkányára leszállt a piros madár és csőrével megkocogtatta az ablak üvegét. A világégés után, mikor a dolgok megtörtésének egyenesebb utat' vertek, azóta rendszeresen járnak a sárga villamosok. — Tinéktek — mutatott a suhanc az öregekre, miközben Bálint beszélt képzelt hősének nevében — ez a béke látszata. Titeket itt felejtett a halál?! A kopaszodó ember (olvasott volt, még most is falta a könyveket, hetente átlagosan kettőt; megtörtént az is, hogy újból belekezdett annak a regénynek az élvezésébe, amit már tegnapelőtt befejezett, s megjegyezte, hogy nem érti, miképpen lehetséges az, hogy ezzel a remekművel még nem találkozott), a kopaszodó ember kinyitotta az ablakot. Betört a város zaja és berepült a A galamb vette át a szót, s énekelt. Bálint fejében tombolt az őrület. Leomlottak kiépült védekező reflexgondolatai, összegabalyodtak tudatában a mértékek, érzetek, érzelmek információs halmazai. Eleven, vörös nyers húst látott, majd hirtelen elöntötte a szerelem ábrándos, bőditó érzete. . — Miért olyan bús az éneklő hang? — kiáltott fel. Hol a szerelem, riadt meg ugyanakkor, a gyorsan elillanó érzés emléke. — Mi ez itt megint? Csontok, csonthegyek, őrültség, hiszen itt béke van, ott a bizonyíték, most csörrent a kanyarba beforduló sárga villamos, szélhámosság, hol van már a múlt?l — Óriási ordítással pattant fel a székből. — Szülni akarok — rivallt a világra. — Egy új életet! — Ne őrülj! Most a galamb nevében énekelt tovább. — Csendet, az úristenit! — tört ki dühösen Kálmán. Csak mi vagyunk itt ketten! Hányszor fogjuk még eljátszani ezt az egyfelvonásost?! lelte, majd i, aztán za- gatásai uj- ;ával értek iság és az ;és súlya ;on dörmö- kételkedve :s, egy so- nykére, az- latának hi- : Hol vagy, adár, piros rébe fogta talanul dü- irágszál lemadárnak készségesmert látta, án ismét a folytatódik. : rohant, s ínyt. iáltott fel - a sárga ’esen jöncsúszott az ik — szólt kopaszodó, . — Men- yta és halk — szán- rsa. Kézéit tartott. rémülten kült, arcán lelem nem ke jelent piros madár, s Bálint csontos vállára telepedett. Fejét a szárnyai alá dugta. Bálint az ablak tükrében megpillantotta a vállán ücsörgő fej nélküli galambot. Agyában lázas, lüktető képsorok keltek életre, ijesztő rém-gondolatok cikáztak, mennydörgések, légkalapácsok dübörögtek. — Ne-e-e-m! — ordított fel kétségbeesetten. — Nem én haraptam le a fejedet! Én, én ... — Negyven éve volt — csattant fel Kálmán hangja. — Negyven, érted?! Bálinthoz lépett, megrázta vállait. — Negyven éve már annak! A kopaszodó ember összeros- kadt. — Azt hittem — düny- nyögte —, hogy kitört a háború. A suhanc elővett egy gitárt, s megpendültek a húrok. A virág idegen nyelven szólalt, s lágy éneklésbe kezdett. — Virágének? — kérdezte kísérletképpen Kálmán. — Ballada — mondta a kopaszodó. — Mondom, hogy balladát énekel, érzem a dallamból — magyarázkodott, majd tovább énekelt. — Véres vagyok — szólt aztán a galamb szerepében a volt katona. Bálint fejében összezavarodtak a szavak, fogalmak: virágszál, gyermek, dal, halál, autó- duda, szorongás, sárga villamos ... A tehetetlenség és a tanácstalanság mérget forralt Kálmán fejében, s magán csak annyira tudott erőt venni, hogy szitko- zódását magába fojtva hadarta: a beleimen jön ki már, a beleimen, ez az átkozott állapot. El kellene hajtani ezt a gyáva hosszúhajút, ezt a vádlót! — Hát engem nem kísértenek az emlékek, a világháborúk?! — suttogta maga elé. — Hallod a hosszúhajút? — kapaszkodott Kálmán mondatába Bálint. — Nem! Soha nem is fogom! — De most hozzád szól! Azt mondja: Mit hallok?! A kékpulóveres megfogta homlokát, másik kézfejével megdörzsölte szemét, hunyorított, a fal mellett természetesen nem látott senkit. — A sárga villamosok megálltak, piros madarak lepik el a teret — mondta, most már a legvégsőkre is elszántan Bálint. — Az emberek az állatkákat riogatják! — föllépett az ablak- párkányra. Kiáltás hallatszik. Lenn az utcán megállnak az emberek, majd csoportba • verődnek össze. Kálmán és Bálint hirtelen megnyugszanak. Ki-ki más okból. — Repülsz már? — kérdezte Bálint a fehérre mosott galambot. i fordult, llő mozdu- tt irányba, smét idegiével a le- eje helyén :kel — tol- Bálint. a vizespo- t. Ahogyan ez, s belé- i, a madár itt a kép- > a hosszú lét helyén lember lebe,, s szólntha szán- •telen köz- Élyesen is- természe- meg hogy á kialakuA suhanc monoton, dörmőgő hangja sajátos dallamot követett: sötétség hull a fél világra, s orvosság sincs a csalódásra... Merített egy pohár vizet, mosni kezdte a madarat, hangja közben tovább döngött: sűrű sötétre ébred a hajnal, holnap nem jön a reggel... Mosta a galambot. — Vagy holnap fehér galambok lepik el a világot?! Felállt, s az ablakon beömlő fény felé fordult. Vetkőzni kezdett. Ledobta magáról az utolsó ruhadarabot is, s ott állt mezítelenül. Lépkedni kezdett. — így indult valamikor az ember — szólt Bálint — így mezítelenül, szorongással, félelemmel, baljós előérzettel, riadalommal, ostobaságokkal. Megszülettem és bűnösséget örököltem?! A kopaszodó ember kinézett az utcára, s lekiáltott az embereknek: — Na mi lesz?! — harsant a hangja. — Mossátok már a galambokat? __ Me gragadta Kálmán vállát. — Ott szeretnék lenni minden villamos indulásánál. Akkor kezdődik a béke. Felüvöltött egy sziréna. Egy mentőautó hangja. A kopaszodó ember elszántan mozdult: Őrjáratba megyek, add a fegyverem! Közben megragadta a súlyos diófaszekrény oldalát, nekifeszítette egész felső testét, s kezdte eltorlaszolni az ajtót. Szeme pillantása elakadt a suhanc tekintetében. Bálint pillantása perzselt. A legényke dadogva szólt: Eltört a gitárom nyaka, gyönge a fegyverem. — Hallod ezt, Kálmán?! — gúnyolódott az idős, megtört ember. — Ne ítélj még — kiáltott Bálint előbbi mondatának torz visszhangjaként a pelyhes állú legényke nevében —, figyelj rám! Lenne csak erőm, földet rázó — a gyűlöletre. Napokig ostoroznám felhők közt bujkáló arcom, szálló testem, melyben az élet apály-dagályként csatangol. Kálmán meglepődve figyelt fel lakótársára, mert más alkalmakkor a gitárnyak eltűrésével a roham véget ért. Az utolsó mozzanata a feszült órának azzal fejeződött be, hogy öreg frontharcos társa mély álomba zuhant. Most azonban valami kimondhatatlan láz csillogott szemében. — Csatát vesztve, félrehú- ződva, nyakladozva ezer hamis, illékony daltól, kivertségre ítéltem magam, én, én ábrándos fiatalember. Lenne csak erő! — Földet rázó! — vágta a suhanc szerepében saját szívének Bálint. — A magam gyűlölésérel Messze tűnő pillantásaim megtérítésére. Mert kevés a várakozás, hogy ízlik majd a Föld bora — mint dadogó szónoklás, annyi az egész. Ojabb hazugság, nyálas szégyenkezés. Bálint a szoba déli oldalán, a látomással szemközt állt. Éles tekintettel, feszülő izmokkal, ugrásra készen várakozott. Kálmán megérezte, hogy egy belső szál, mi összeköti az öreget a gitárossal, pattanásig feszült. — Indultam, elrothadjak, ha nem úgy igaz, indultam vissza — zengett Bálint mély, indulatoktól telítődött hangja —, az első sorba indultam volna, de hirtelen nem tudtam, merre is a helyem, forogtam, s mint hulló virág elsatnyultam. Erőm: csak az lenne: földet rázó, a magam gyűlölésére, messze tűnő pillantásaim megtérítésére. De én, a magam istene, egy pokolfajzat, csak állok és állok. Most Bálint elnémult. Kálmán tudatában volt annak, hogy e döntő ütközetben feladata felülmúlja erejét. — Miért áll? — kérdezte a kopaszodó Kálmánt. — Csak azt tudnám, hogy miért áll?! Nem bocsáthatom meg, hogy áll! Ne állj! — rivallt a déli fal tövében heverő öreg hegedűtokra. Ne reszkess, ne már- tírkodj, ne hősködj és ne állj! — Mit mond még? — kérdezte Kálmán. — Arról beszél, hogy valakinek könnye hull az ő sebére. A sebet rajta ugyanazon illető követte el, akinek most a könnye hull. A vihart-élt ember ismét átlényegült, s mondta a gitáros- harcos beszédét: Mert kevés gyűlölnöm önmagam. Ó, milyen szánalmas a magamat sirató részvét. Ez kell nekem, a legdrágábbtól tőrdöfés, sok-sok vér, mi belőlem kibuggyan, abban fürödjön felhős arcom, kín kínozzon, tűz égessen, hogy messze tűnő pillantásaim utolérjem, az utolsó csepp véremnél is lehet még remény. — Nem igaz — szólt saját színezetű hangján Bálint. — Az utolsó csepp vérednél már nem segíthet rajtad még a vérátömlesztés sem! Hasonlóak vagyunk, mint voltunk. Nekilendülni mindent felöklelő reménnyel és győzni. Csak a két pólus között felderítetlen a terep, bizonytalan fehér folt virít, hiányos a töltés. Szava már elhalkult, ereje ellankadt. Bálint arca nyugodt volt. Arcának az a része, mely ép volt, melyet nem torzított el a bomba robbanásakor a re- peszdarab s a légnyomás. Almában csontos ujjaival egy fegyvert szorongatott. Kálmán visszatolta helyére a bútort. Mikor az orvos és a mentős benyitott a szobába, a két öregember ismét a lakkozott fedelű asztalnál ült egymással szemközt. A kopaszodó ujjait járatta a deszkalapon, éppen „mennek“ állapotban. Gyúrók Éva: Leányportré (Tollrajz) MILAN RŰFUS A. M. Bazovskynak A lóherét a hegy tövén levágta Katarina, hervad a lóhere. S hervad a rím 1«, amelyen néha mint a csörgőn gyermekkorunk muzsikált. De a petrencék mint istenujjak mozdulatlan állnak, ahogy a festőtől rendeltetett. Színek ege alatt — a színek mint a vér, a színek mint a tűlevelek zöldje. S a barna, melytől illatos a vászon, s oly otthonos, hogy a tehénke is meleg istállót álmodna előtte favályut dajkál s fényt a szarvain a lámpa hajnalcsillaga alatt. Rakják megint a hármasfogatot. Te, akit már csillagon túli fagy derez, nem árulod el, festő, hová ragad bennünket a hármasfogat. KONCSOL LÄSZLÖ fordítása Poor József
