Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-27 / 30. szám

►

H

ihetetlen, de igaz. A legmeg- hökkentőbb, ugyanakkor a legfontosabb metaforákat nem a költők találják ki. A valóság „találja ki“ őket, a költő pedig sok esetben csak utólag, mintegy meglepve és ámulva „jön rá“ erre vagy arra a szőképre. Hogy ámulatán enyhítsen, káromkodásszerű metaforikus égzengésben tolmácsolja a valóság költői leleményét, az eleven metaforát. Abban az esetben, ha ámulatát vagy kétségbeesését vissza tudja szorítani, nem fogja teleaggatni a vallomását mint valami karneváli táltost csörgőkkel, pántlikákkal, füzérekkel és egyéb parányi figurákkal. Ha versének netán Ro- sinante módjára kellene bekóborolnia az országot, akkor sem fogja póteleséggel traktálni.

Keressünk metaforákat a költészet és az igazság viszonyának a kifejezésére. Tessék, szabad a szószék. Ha azonban az ember tisztességesen gondolkozik, akkor egy szürke újsághír, a mi esetünkben egy második világ- háborús eset előtt kénytelen elnémulni. A Gestapo ment, hogy egy éppen hangversenyző muzsikust elhurcoljon. A hangverseny szép volt, leültek hát a pribékek, s végighallgatták. A hangverseny után gázba küldték a muzsikust. Mit tehetünk még hozzá a „költői“ valóságnak ehhez a képéhez, mit fűzhetünk a gondolathoz, hogy szépség és igazság, szépség és humánum nem azonos fogalmak? Ugyan miféle hatásosabb és pontosabb metaforával mer még kísérletezni a költő, ha ilyen esettel, illetve problémával találja szembe magát?

A líra történetében sokszor felütötte a fejét a vélemény, hogy a költészet aktusa valami autonóm szépséget nemz, amelyhez viszonyítva minden egyéb körülmény másodlagos, s az első feltétel sikeres teljesítése után magától megszületik. Én azonban nem így látom a problémát. Ogy tudom, hogy a vershez vezető úton semmi sem adódik pótlólag, prémium- szérűén. Ha uszálya fodránál, nagy keservesen, sikerült megragadnia valakinek a tovaillanó szépséget, abból még semmi haszna sem lesz. Pontosabban szólva sokkal kevesebb lesz, mint amennyire fáradalmai alapján számított. Jó, ha az út felét megtette, s még döntenie Is kell: vagy tovább megy az úton, a végcélig, vagy a markában szorongatott verebet háztetőn gubbasztó galambnak, a lírát pe dig agyaggalamb-lövésnek fogja vélni. Ez esetben közte és Putifárné között az lesz a különbség, hogy míg az; utóbbi, ha sóvár ujjai között csak a gúnyája lóg annak, akiért odavolt, be látja csalódását, addig az előbbi, a költő úgy fog tenni, mintha nem Is akart volna egyebet, csak a gúnyát, hisz ruha teszi az embert, mondják.

Manapság kissé kockázatos és lát szólag időszerűtlen ez a téma. Valahol a háttérben földereng Goethe, az öregúr, a Dichtung und Wahrheit jelszavával, s az ember sokak szemében úgy fog megjelenni, mintha fiákeren járna. Az itt fölvetett témán gondolkodni manapság nem számít eléggé intellektuális tevékenységnek. Ml egyebet csinálhatnánk mégis, ha mostani irodalmi műveink nagyon is a mi ódon témánk időszerűsége mellett szólnak. Többször is fölhívtam rá a közfigyelmet, s nem mondtam vele semmi újat, hogy a művészet az emberi értelem egy sajátos terepe, s hogy lényegét nem lehet az övéitől eltérő kritériumokkal, tehát a tudományos gondolkodás kritériumaival

maradéktalanul kifejezni. Egy kis merészséggel még azt is állíthatnánk, hogy a művészet, ez a nagy és nem mindennapos fenomén még bonyolultabb is, mint a tudomány. A bujkáló és az ember elől menekülő igazság akadályokat görget a tudományos megismerő módszer lába elé. Mintha a művészet a menekülő igazság üldözésekor maga is akadályokat gördítene a lába elé, de csakis azért, hogy egy látszólagos kerülővel egyenesebben érjen oda, ahova a racionális, elemző tudományos gondolkodás a maga apparátusával sohasem fog eljutni. így, az igazság pozíciója felől tekintve legalább két elem találkozik a művészetben. Egyrészt valami, ami igaz, vagy ami legalábbis halad az igaz felé, másrészt valami, ami nem igaz. Az utóbbi „valamit“ egy kis rosszindulattal hazugságnak, fikciónak is mondhatjuk, s bármilyen egyoldalú, racionális elemzés útján könnyűszerrel megtámadható. Nem védekezik ellene, hallgatólagos megegyezést kínál. Emlékszem, mikor faluról Bratislavába kerülve először láttam egy operát. Nem tetszett, sót, nem egy részlete kacagásra ingerelt: valakinek kést döfnek a bordái közé, s az illető énekelni kezd. Nem voltam hajlandó megegyezésre lépni vele, s ignorál- tam. Akkor még sejtelmem se volt arról, hogy ebből a trükkből él az irodalom számos álforradalmár egzisztenciája, s visszás érzéseimmel egy pillanatig sem hivalkodtam. Egészen bizonyos, hogy sokkal kevésbé építettem rájuk, mint mondjuk az úgynevezett hagyományos próza mai ellenlábasai, akik szerint képtelen dolog, ha a szerző azzal henceg, hogy tudja, mire gondolnak a hősei, sőt azt is tudja, hogy e pillanatban mit álmodnak. Ennek a csalafintaságnak alapján a metaforát is egyfajta hazugságnak mondhatjuk, s ugyanúgy morfondírozhatunk, mint Jesensky regényében, a Demokratákban a cselédlány: Lobogó érzelmek? Szamár beszéd, lobogni legfeljebb a rántás tüze loboghat! Persze, a dolognak egy másik, egy komolyabb arca is van. A személyiség fokozatos racionalizálása számos korábbi dolgot kérdésessé tesz, s ezek helyére a kor embere pótlékokat keres, olyan dolgokat, amelyek a kor eszményeinek pontosabban meg tudnak felelni. Az ember s a művészet hallgatólagos megállapodásának számos pontja érvénytelenné válik, és sem a költőnek, sem az olvasónak nincs akkora hatalma, hogy ezeket a pontokat megóvhatná az enyészettől. A megállapodáson időről időre változtatni kell, mint az alkotmányon vagy a büntetőtörvénykönyvön, de sosem az egészet kell kicserélni, mint az epigonok hirdetik, mert a többi utánzóhoz hasonlóan ők is ügybuzgalommal szeretnék pótolni a megismerés hiányát. Éppen ezért lesz helyesebb, ha az egész dolgot sine ira et Studio vizsgáljuk tovább. A metafora hazugságát olyan hazugságnak fogjuk tekinteni, amellyel a vers az igazsághoz kerül közelebb, a művészet trójai falovának, mély öblű fa-Pegazusnak, amelyet ravasz módon a titok kapuja elé állítottak.

Igen ám, de mi lapul a Pegazus öblös hasüregében? Sokszor találunk benne, mint a játékokban, csak fűrészport. Itt jutunk el a probléma lényegéig, az okig, amelyért ezt a népszerűtlen témát fölvetettük. Előfordul ugyanis, hogy ez vagy az a kor megcsömörlik az ügyes reformerek hemzsegő csapataitól, s kezd torkig lenni minden igazsággal. Ráadásul a kenyér és cirkusz korszakaiban nemcsak az igazság menekül, mint mindig, az ember elől, hanem az ember is fut az igazságtól. Mindazokkal a tételekkel szemben, amelyeket korunkról hirdetünk, a mi helyzetünk is a mondottakhoz hasonló. A művészet jórészt lemond küldetéséről, az igazságról, s beéri az út első felével, a köppennyel, amelyet Putifárné tart a kezében. Amit az élet kitermelt, hogy vele a művészetnek szolgáljon, öncéllá válik. Képletesen szólva a fajfenntartás ösztönéből ars amandí lesz, s eredeti küldetését cáfolva el nem vonatkoztatható aggályos intéssel védekezik: Vigyázz! Sorra születnek meg

a tiszta költészet kiáltványai, lepocskondiázva azokat, akik a szépséget bármi egyéb dologgal összeházasítják.

Nem akarok moralizálni, nem emelem föl intő ujjamat. Elismerném én nyugodtan, hogy jogos az aggódó intelem, ha valami módon meggyőződtem volna, hogy nem fontos fönntartanunk a fajt, hogy a művészet kül- detéses típusa kivénült és szükségtelenné vált, mert az ember sokkal több adatot kap a tudománytól [a történelemtől, a szociológiától, pszichoanalízistől, az orvostudománytól]. Jóllehet sok mindenfélét elmondtak már a tárgyról, én mégsem hiszek nekik. Meggyőződésem, hogy az a rettenetes adathalmaz, amelyet az embernek az emberről a tudomány nyújt, távolról sem fejezi ki az embert maradéktalanul, s nem menti föl az önmeghatározás kényszere alól. Nem akarom, mint manapság szokás, a művészetet arra a szerepre kárhoztatni, hogy az érzelmek virágágyának kertésze legyen. Én a művészettől azt várom, hogy az igazat mondja el az emberről, az igazat, mely annyira bonyolult, s közben annyira finom, hogy kutató apparátusával a tudomány még sem megragadni, sem kifejezni nem képes.

Engem egy percig sem nyugtalanít az igazság nyomába eredt metafora egy-egy látszólagos hazugsága. Mi több, makacs módon azt is mondhatom, hogy ez a „hazugság“ az én reményem mindenütt, ahol a racionális elemzés nyílegyenesen célratörő igaza egyelőre megfeneklett. Végül is a metafora komoly és igaz hazugsága olyankor lép föl, amikor a metafora nem kerülöúton közelíti meg az igazságot, s nem azonos többé °zzal az esetlenül haladó teknöccel, amelyik ennek ellenére a nyúl előtt ér a célba. Ha a metafora már csak kerülőút lesz, akkor fog benne elapadni az igazság, akkor fogja elveszíteni szentség voltát, akkor válik majd fikcióvá, hazugsággá, öncéllá, s a fölci- comázott Pegazus öblös hasában senki és semmi sem lesz már, aki annak érdekében, hogy a védekező titok várfalai közé bejusson, kész lenne bármilyen kockázatra.

Itt az ideje, hogy visszakanyarodjunk oda, ahol soraimat elkezdtem, a valóság által kitalált metaforához, a művészhez, akit hangversenye után gázba küldtek. Jól értsen mindenki, nem folyamodom érzelmes analógiához, s nem óhajtom összehasonlítani azt, amit összehasonlítani nem lehet. Annyi az egész, hogy az elmondott eset úgy dolgozik bennem, mint egy nagy erejű metafora, s nem merek semmi olyat kitalálni, ami pontosabban fejezné ki a káoszt s a rendkívüli állapotot, amelyet érzékeimmel fölfogok, s amelyben programszerűen választják le a szépséget minden olyan dologról, amivel együtt fejtve ki hatását a vers teremtője lesz. Ebben az esetben, továbbá az irodalmi művekből merített olvasói tapasztalataim alapján némi vulgarizáló mellékzön- gével csak azt mondhatom, hogy nekem; az összes „hanták“ közül a költői „hanta“ a legkevésbé rokonszenves. Vagy keserűbben — s ez már a következményt illető megjegyzés — — azt, hogy nemcsak puskás, tőrös és jajszavas napokban válhat a költő fölöslegessé. Az ember, persze, embertársától is idegen, ez azonban már nem a költészetre tartozik. Sem bűne, sem érdeme ez, legfeljebb gyöngesé- ge a mondottak zűrzavarában.

KONCSOL LÄSZLÖ fordítása

Milan Rúfus

m mm

mmste

1988.

II. 27.

A gyermekfényképezés nagyon hálás dolog. Amíg kicsik, bájosak, kedvesek; ha nagyok: szépek.

Számomra mégis sokkal kedvesebb az a „belső kép“, amelyet jellemi, lelkivilága alapján látok meg valakiben.

Szőke, göndör hajú, szürkéskék szemű. Endre a neve. A fiam. Egy pillanatig sem tétlen, s így kicsi korától állandó nyugtalanság forrása: jaj, mit csinál már megint ez a gyerek? — de most már mindenfélét rá lehet bízni — ha kéznél van: ami elromlott ö megjavítja. Kamaszodik.

Rajong a technikáért, a beat-zenéért, s a világ minden látnivalóját szeretné megnézni, sőt szeretné kipróbálni is. Elsősorban, persze a gépeket.

Tanulni nem szeret. Mikor elpanaszolom, milyen nehéz tanulásra fogni, a tanára azt mondja: —

Nem az a fontos, hogy tanuljon, hanem az, hogy tudjon.

Hm ... Ezek szerint a gyerek tudja, amit kívánnak tőle. A gyanú csak nem enged nyugodni: hátha csak itt jó, ebben a kis közösségben, tálán mert a társai gyöngébbek? Mi lesz ha feljebb lép, a nagy követelményeket támasztó, erős középiskolába, megállja-e ott is a helyét? Es azután, tovább ...

Otthon, kis barkácsmühelyében határtalan az ügybuzgalma. Képes órákig elszöszmötölni. Nem érez éhséget, szomjúságot, elfeledkezik az egész világról.

Mondom az apjának:

— Ezt a gyereket iskoláztassuk? A kézügyessége tiszteletre méltó. A könyvek iránti szeretete kétséges.

Néha mégis olyan előadást tart tudományostechnikai újdonságokról, hogy csak bámulom.

Máskor meg azt állapítjuk meg: bohócnak való ez, semmi másnakI Minden játék neki. Megtette már azt is, hogy a szünetben az első pad alá durranópatront tett. Természetesen én ezt az ellenőrzőjéből tudtam meg. Nem bánta a dorgálást: fő, hogy az osztályt mulattatta. Néha eltűnik, mint a kámfor. Meglátja valamelyik pajtását az utcán — és már volt, nincs. Most a Sanyi biciklijét javítja, aztán Ferinél szerelt villanyt — ez így megy nap nap után ...

Csak a holmiját ne hagyná széjjel a lakásbanI Akkor látom meg, amikor már elment: megint nem pakolt el. Mikor komolyodik már meg ez a gyerek? Kitehetem a telkemet.

Este későn járok haza, ilyenkor ö már alszik. Reggel ő kel előbb, lábujjhegyen jár, csendesen megy iskolába. Pár napja lehűlt a levegő, panaszoltam neki, hogy párnát tettem a lábamra, a paplan fölé, mégis fáztam. Mikor Endre felkelt, azt hitte, hogy én még alszom. Leveszi rólam a párnát, rám teríti a saját paplanját is, úgy teszi vissza a párnámat. Takargat. Azzal a ritka-lelkes fiúgyöngédséggel, ami úgy átjárja a szívemet, alig tudom megjátszani előtte az alvót. Jobban melegít, mint két paplan és párna együttvéve ...

CZÉHMESTER ERZSÉBET