Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-02 / 44. szám
r A FÜGGETLENSÉG ELNYERÉSE UTÁN • „ÉSZAKIAK" HATALMI HARCA? • KÖZVETÍTÉSI KÍSÉRLETEK — KUDARCCAL • FRANCIA ÉRDEKEK llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Csádban már több mint tizenöt éve folynak a harcok, amelyeket csak rövid ideig tartó tűzszünetek, megegyezések szakítottak meg. Egyéves viszonylagos nyugalom után az idén tavasszal ismét fellángoltak a harcok az egymással szembenálló politikai csoportosulások között. A polgári lakosság menedéket keresve tömegével hagyja el az országot. Az áprilisban kiújult polgárháború első hetében mintegy ezer ember vesztette életét, s több mint 100 ezren menekültek a szomszédos Kamerunba. Az Afrika szívében fekvő, 4,5 millió lakosú ország fővárosát, Ndjemenát elhagyta az ott dolgozó 1000 külföldi is. „A város még nem romhalmaz, de sok már nem hiányzik ehhez. A vietnami háború alatt voltam Huéban. A ndjemenai harcok szinte ugyanolyan kegyetlenek" — mondotta egy amerikai diplomata. A harcokba ismét beavatkozott Franciaország. Eredménytelenül. Hiábavalók voltak az Afrikai Egységszervezet és néhány afrikai ország, nevezetesen Nigéria kísérletei is arra, hogy a harcoló felek tegyék le a fegyvert. Hasonló céllal rendeztek tavaly augusztusban Lagosban konferenciát, s ezen született döntés a mostani „nemzeti egységkormány“ megalakításáról. Hiába szerepel nevében a „népi egység“, ez a különböző csoportosulások képviselőiből álló koalíció kormány végképp nem egységes. A lagosi konferencia határozatainak értelmében a kormánynak biztosítania kellett volna a tűzszünetet, Ndjemena körül 100 kilométeres demilitarizált övezetet kellett volna kialakítania. A megosztott kabinet nem teljesítette ezeket a feladatokat, s nem oszlatta fel az egymással harcoló hadseregeket, nem alakította meg az ország egységes fegyveres erőit sem. Ellenkezőleg, újabb szerencsétlenségbe sodorta az országot. A legerősebb ellenfelek — Goukouni Oueddei jelenlegi elnök és Hissen Habré leváltott hadügyminiszter, a két „északi“, aki együtt harcolt annak idején a Malloum-rendszer ellen — hamarosan megkezdték a hatalmi háborút. „Személyes“ hadseregeik áprilisban könyörtelen harcot indítottak, s pár nap múlva a saját törekvéseinek védelmében bekapcsolódott egy újabb csoport: Wadal Kamougue volt csendőrparancsnok és hívei. Bár a hírügynökségek mostanában nem sok hírt közölnek Csádból, a fegyverek nem hallgattak el. A harcok során naponta mintegy 100 csádi veszti életét. A béke nagyon távolinak tűnik, s fennáll a veszély, hogy a közép-afrikai ország széthullik. i 1980. XI. 2. A Francia Egyenlítői Afrika többi országához hasonlóan Csád is 1960-ban nyerte el függetlenségét. Az azóta tartó belpolitikai feszültség arra vezethető vissza, hogy a földrajzilag sokrétű országot ősidők óta egymással ellenséges etnikai csoportok lakják. Franciaország, saját érdekeit szem előtt tartva termé szetszerűleg tovább szította ezeket az ellenségeskedéseket, s az eddigi csádi kormányok sem tudták felszámolni, sőt, olyan feltételeket teremtettek, amelyek következtében az egyes törzsek között tovább éleződött a viszály. Csád déli részén trópikus az éghajlat, sűrű erdők borítják a megművelésre igen alkalmas földet. A déli országrész viszonylag sűrűn lakott, míg az északi terület — az ország háromnegyede — sivatag. Amikor a franciák elhagyták Csá- dot, nem sokáig fontolgatták, hogy kinek a kezébe adják a hatalmat. Az északon élő nomád muzulmánok, a tubuk, mindig ellenségesek, lázadók voltak. A gyarmati uralom kezdetétől fogva (1900-tól) szükség volt arra, hogy idegenlégiós egységeik tartózkodjanak itt, s gyakran avatkoztak be „békéltető katonai expedíciók is. A délen lakó, fekete bőrű szár törzset viszont könnyű volt irányítani, „gyarmatosítani“, vagy legalábbis látszatra a keresztény hitre téríteni. A franciák tehát, akik afrikai gyarmataik történelme során nem nagyon bíztak a muzulmánokban, a szárokat részesítették előnyben. A függetlenség kikiáltása előtt kiválasztották e törzs néhány művelt tagját, s a szokásos ünnepségek keretében egyiküket, Ngart Tombalbayt elnökké nevezték ki. Az elnök a várakozásnak megfelelően saját törzsének tagjait részesítette előnyben, a kulcsfontosságú posztokra szúrókat nevezett ki, s kifejezetten muzulmánellenes, ugyanakkor franciapárti politikát folytatott. Az északi muzulmánok haragjának és ellenállásának eredményeképp a hatvanas évek közepén megalakult a FROLI- NAT nemzeti felszabadítási front. A par tizánegységek nagy sikereket értek el a hatalmas északi sivatagi területeket ellenőrizni képtelen, gyengén felszerel; kormánycsapatokkal szebben. A francia hadsereg beavatkozása mentette meg a rezsimet a bukástól. A harcok azonban folytatódtak, és nem hozott nyugalmai az országnak az sem, hogy Tombalbayt 1975-ben Felix Malloum váltotta fel. Az új vezetés is természetesen a volt „anya ország“ támogatásában bízott. A FROLINAT folytatta a harcot, s bár Malloum bevette kabinetjébe a front egyik vezetőjét, Hissen Habrét, ez nem segített rajta: tavaly márciusban a Ndjemenáért vívott csata során megdöntötték kormányát. A csádi nép azonban ezután sem találhatta meg nyugalmát. A hatalom mindenkinek— és senkinek sem volt a kezében. Tizenegy, egymással szemben álló politikai-katonai csoportosulás vívott harcot az egyes tartományokért, a főváros negyedeiért, amelyek lassan már romhalmazzá váltak. Az ENSZ adatai szerint a világ húsz legszegényebb országa közé tartozó Csádban teljes a zűrzavar. A lakosság éhezik, a közigazgatási apparátus szétbom- lott, sokan már nem kapnak fizetést. Egy sebesült Csádban négy fizetőeszköz érvényes, de egyikért sem kapni semmit. Az ország gyakorlatilag visszatért a naturális gazdálkodáshoz. Közben Csádban olajlelőhelyekre bukkantak, amelyek készleteit az igen gazdag nigériai lelőhelyekéhez hasonlítják. Az északi sivatagokban pedig ezen felül uránlelőhelyeket feltételeznek. Ahhoz azonban, hogy ezek a természeti kincsek valóban a csádi nép hasznára legyenek, s hogy megkezdődjön a gazdasági élet felújítása, a kimerítő polgárháború befejezésére lenne szükség. A felforgatott ország egyetlen reménye marad továbbra is, hogy szomszédai ismét megkísérlik az egység helyreállítását, a közvetítést. A békéhez és a stabilitáshoz vezető úton a legfőbb akadály viszont az, hogy a Nyugat nem hajlandó feladni az Afrika szívében fekvő, stratégiailag igen jelentős térség ellenőrzésére irányuló törekvéseit. Csád esetében elsősorban Franciaországról van szó, amely nagy mértékben felelős a mostani tragédiáért. Párizs többször kifejezésre juttatta, hogy érdekei védelmében nem retten vissza a további beavatkozástól. így jutott el a víz a Kara-kum- sivatagba Annamurad Hodzsamuradov, a Türkmén SZSZK Vízgazdálkodási és Meliorációs miniszterének nyilatkozata A Kara-Kum-sivatag lakóinak élete a múltban igen keserű volt. A világ legnagyobb sivataga a Türkmén SZSZK területének tübb mint 80 százalékát foglalja el. Az emberek évszázadokon keresztül folytatták küzdelmüket a vízért. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a víz és a legjobb földek a nagybirtokosok tulajdonában voltak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után minden megváltozott. A sivatagi területek fejlesztésére 1921 és 1923 között Türkmenisztánban föld- és vízreformot hajtottak végre. A primitiv munkaeszközökkel rendelkező magángazdaságok közös nagygazdaságokba, kolhozokba tömörültek és ezeket modern technikával látták el. A reform során célul tűzték ki a régi öntözőrendszer gyökeres rekonstrukcióját. Ez nemcsak Türkmenisztán, hanem a szomszédos közép-ázsiai szovjet gazdaságok további fejlődésének is alapvető problémája volt. Az évek során az öntözési munkák nagy lendületet vettek. Csupán a Türkmén SZSZK fennállásának első évtizedében 38 gravitációs főcsatornát helyeztek üzembe, amelynek hossza meghaladta az 500 kilométert. Ezután megépültek az akkori idők nagy víztározói is. A sivatagi földeken újabb és újabb kolhozok, szovhozok létesültek. A viz azonban továbbra is problémát jelentett: mind több és több kellett. A vízhiánytól különösen szenvedtek Türkménia délnyugati vidékei. A köztársaság vízkészleteinek elosztása ugyanis egyetlen képet mutat. A készletek 90 százaléka az ország keleti részén összpontosul, itt folyik a bővizű Amu-Darja. Ezért a világon egyedülálló hidrotechnikai építkezéshez fogtak: az Amu- Darja vizét kellett átvezetni a Kaszpi-tengerbe. A Kara-Kum csalónál — ezt a mesterséges vízfolyást — 1954-ben kezdték építeni. A hatalmas vállalkozásban a Szovjetunió 32 népének képviselői vettek részt. Több mint 200 I városból érkeztek traktorok, exkavátorok, bulldózerok, építőanyagok. A csatorna első szakasza — az Amu-Darja és Murgab folyók között — 1958- ra készült el. jelenleg a Kara- Kum-csatorna ezer kilométer hosszan húzódik a sivatagi területeken. Mellette egy sor víztározót is építettek, amelyek még a legszárazabb években is 10 milliárd köbméter öntözővizet adnak. Hatmillió hektár közép-ázsiai terület egyharma- da az Amu-Darjából kapja a vizet. Ott, ahol évszázados sivatagok terjeszkedtek, ma szárnyashajók biztosítják az utas- forgalmat. A mesterséges vízfolyás mentén új városok és települések keletkeztek, földgázt, kőolajat, egyéb ásványi kincseket bányásznak. Fejlődik az állattenyésztés és ez a terület adja Türkmenisztán mint- egy egymillió tonnányi évi gyapottermésének a felét. A Kara- Kum-csatorna építése tovább folyik, a hossza hamarosan eléri az 1450 kilométert. (APN) Ndjemenai utcakép ... (100 + 1—ZZ)
