Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
Mese felnőtteknek Lettország oroszosításáról AVAGY KÉT ILLETIK ES LETT VÉLEMÉNYE ERRŐL A KÉRDÉSRŐL MIERVALDIS RAMAN, a Lett Szovjet Szocialista Köztársaság Állami Tervbizottságának elnöke E ngedjék meg, hogy elöljáróban elmondjak egy konkrét példát. Rigában, köztársaságunk fővárosában, a szovjet időkben felépült egy müszergyár. Termelése kielégítette a lett gépgyártás szükségleteit. Amikor Oroszországban, a Volga partján építeni kezdték a VAZ-t — a hatalmas volgai személygépkocsi-gyárat — sürgősen szükség lett sok olyan típusú műszerre, amilyent a rigaiak gyártanak. Moszkvában a Szovjetunió Állami Tervbizottsága latolgatta, hol lehetne a legrövidebb időn belül és legkevesebb költséggel megszervezni az alkatrész-termelést. Ogy döntöttek, hogy Lettországban. Ekabpilsben felépítik a rigai gyár leányvállalatát. Figyelembe vették a lett műszergyártók tapasztalatait és szaktudását, a kialakult termelési és szállítási kapcsolatokat. Mi nem értettünk egyet Moszkvával. Korábban abba sem egyeztünk bele, hogy Rezekné- ben vegyikombinátot építsenek. Miért? Azért, mert ma a köztársaságban meglehetősen feszített a munkaerőmérleg, a népsűrűség is eléggé magas már, úgyhogy nem célszerű a Szovjetunió más körzeteiből idetelepíteni embereket. Ezért nem akartunk még egy nagy gyárat építeni Ekabpilsben: ez elvonná az embereket onnan, ahol úgyis kevesen vannak. A tervből nem lett semmi, mart a mi hozzá járulásunk nélkül köztársaságunk területén sem megnyitni, sem bezárni nem lehet egy vállalatot. A tamáskodók néha felteszik a kérdést: mégis, hol készítik a terveket Lettország számára — Moszkvában vagy Rigában? Véleményem szerint az a tény, hogy létezik a Lett SZSZK Állami Tervbizottsága, bizonyítja, miszerint a lettek számára a terveket maguk a lettek dolgozzák ki. A mai világban természetesen sem kis ország, sem nagy ország nem élhet elszigetelten. Mi a magunk hagyományaiból, erőforrá saiból, és lehetőségeiből kiindulva tervezünk, de programjainkat koordináljuk a Szovjetunió más köztársaságainak terveivel és lehetőségei vei. Az lenne a furcsa, ha nem ezt tennénk. Lettországot néha Japánhoz hasonlítják: mindkét ország fontos tengeri útvonalak men tén terül el s egyiknek sincsenek saját termé szeti erőforrásai. Hogy az iparnak legyen nyersanyaga, a munkásoknak pedig munkájuk, az olajtól kezdve a gyapotig, mindent importálni kell. A világpiacon a Lett SZSZK a rádió technikai cikkek, a szerszámgépek, a villany- vonatok, az autóbuszok, a Diesel-generátorok exportálójaként ismert. Helyénvaló itt emlékeztetni rá, hogy 1940 előtt Lettországot Nyu- gat-Európában főleg mint bacon-sertés, étolaj és len szállítóját tartották nyilván. A lettek akkor léptek be a modern ipari nemzetek so rába, amikor köztársaságuk 1940. augusztus 5-ével tagja lett a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének. Igaz, nem egészen egy év múlva kezdetét vette a hitleri Németország támadása, és e rövid idő alatt nem sokat tud tunk tenni. A háború utáni első két évben, 1946-ban és 1947-ben a Szovjetunió más köztársaságaiból 500 millió rubel értékű gép és anyag, 172 ezer tonna gabona érkezett Lettországba. Ez a rendkívüli segítség tette lehetővé, hogy gyorsan felszámoljuk a munkanélküliséget, ellássuk élelemmel a lakosságot, üzembe helyezzük a gyárakat, és felszántsuk a földeket. A burzsoá uralom húsz éve alatt Lettország lényegesen elmaradt az ipari fejlődésben a szomszédságában levő szovjet köztársaságok mögött. Rendkívüli intézkedésekre volt szükség, hogy Lettország felzárkózzék a Szovjetunió átlagos szintjére Lettország a szovjet időszakban gyorsított ütemben fejlődött. Egyébként nálunk az élet- színvonal is gyorsabban emelkedett, mint a Szovjetunió más körzeteiben. A háború után 35 év alatt országosan 18-szorosra nőtt az ipari termelés. Lettországban viszont 40-sze- resre. Kezdetben ez a gyorsított fejlődés szükségessé tette, hogy a szomszédos köztársaságokból dolgozókat telepítsünk hozzánk. Nyugaton ezt a folyamatot rögtön rosszindulatúan úgy értelmezték, hogy a lett lakosság „feloldásáról“, „hígításáról“, Lettország oroszosításáról van szó. Az igazat megvallva, nem is tudom, mi a több ebben az állításban: a hamis propaganda vagy a tudatlanság. Ha akkor valaki szorgalmazta a külső munkaerő telepítését, az a lett kormány volt, amely igen érdekelt volt gazdasága mielőbbi újjáépítésében és fejlesztésében. Moszkva viszont abban az időben (és később még inkább) abban volt érdekelt, hogy a munkaerő intenzíven áramoljon a keleti körzetekbe: ott még a háború alatt hatalmas ipari bázis épült, sok millió hektár szűzföldet törtek fel, olajat és más hasznos ásványokat kutattak Szibériában. A munkaképes lakosság vándorlásának új folyamata azzal járt, hogy a lett fiatalság a falvakból a városokba áramlott. A mezőgazdasági termelés egyre nőtt, ugyanakkor a családok létszáma is. Nyugati „jóakaróink“ erre levonták az újabb furcsa következtetést: „Oroszországot Lettország tartja el!“ De bármennyire szeretnénk is, kis köztársaságunk nem tudja élelmezni Oroszországot. A lett termékek aránya a Szovjetunió közös „asztalán“ alig haladja meg az egy százalékot. (A burzsoá Lettország szinte az egész - bacon- sertés termelését Angliába exportálta, ez valahogy senkit sem izgatott). Húst és tejet valóban szállítunk a szomszédos Leningrádnak, de cserébe búzát kapunk Ukrajnából, rozsot Baskíriából, gyümölcsöt és zöldséget a Kaukázu- zusontúlról. Lettország textilgyárai leállnának Üzbegisztán gyapotja nélkül. Nincs és nem is lehetséges semmiféle „oro- szosítás“ a gazdaság területén. Ezzel szemben van tudatos munkamegosztás és koordinálás az egységes állami tervek keretei között. BRUNO MEZGAILIS, szociológus és demográfus A statisztikák érvei sajnos nem mindenki számára meggyőzőek. Lehet, hogy egyeseket nem érdekel? Ebben az esetben egy egyszerű javaslatot teszek mindenkinek, akit a lett nemzet sorsa izgat. A köztársaság bármely városában reggel menjen oda az újságos pavilonhoz, és nézze meg, miféle olvasnivalót kínálnak a letteknek. Egynéhány perc alatt meggyőződhet, hogy zömében lett nyelvű kiadványok kaphatók. A burzsoá Lettországban, amely azzal kérkedett, hogy szakított Oroszországgal, évente körülbelül 3 millió könyv jelent meg lett nyelven. Szovjet-Lettországban ennek négyszerese: 13 millió. A lett időszaki sajtótermékek pél dányszáma 1940-hez képest hatszorosra nőtt. Rigában 9 központi lap jelenik meg lett nyelven, napi 2 millió példányban. Ez nem is kevés egy két és fél millió lakosú köztársaságban. összesen 37 újság és 40 folyóirat jelenik meg lett nyelven. A lett televízió naponta hatórás műsort sugároz, a rádió három állomáson naponta ősz- szesen 28 óra lett nyelvű műsort ad. A rigai filmgyár filmjeit (évente 90 film készül itt) a köztársaság filmszínházaiban lett nyelven játsszák, orosz nyelvű feliratozással. A köztársaság kilenc hivatásos színháza közül egy orosz nyelvű működik. Miféle oroszosításról lehet szó, ha nem kényszerítik ránk sem az orosz nyelvet, sem az orosz szokásokat? Tudom, mire vezetett Riga németesítése történelmünk bizonyos időszakaiban. Akkor nagymértékben csökkent azoknak a száma, akik a lettet vallották anyanyelvűknek, be akarták tiltani a lett nyelvű oktatást, a lett időszaki sajtótermékek pél dányszáma pedig siralmas volt. Példaképpen hasonlítsuk össze a két legutóbbi népszámlálás adatait. A köztársaságnak mind több állampolgára vallja a lettet anyanyelvének — s nem is mind lett szárma zásúak mindkét ágon. Lettország közép- és felsőfokú tanintézeteiben lett nyelven folyik az oktatás. Más kérdés, hogy a háború utáni nemzedék már jól beszél oroszul. Ez érthető egy sok nemzetiségű országban, ahol az orosz a nem zetek közti érintkezés nyelve. Ugyanúgy értelmetlen, ha egy szovjet állampolgár nem tud oroszul, miként az Egyesült Államok állam polgára netán nem beszéli az angol nyelvet A Nemzeti Tudományos Akadémia megala kítása a szovjethatalom egyik első lépése volt Lettországban. Az oroszok sokat segítenek nekünk a tudományos bázis megteremtésében, a műszaki tudományos szakemberek képzésé ben. De távol állt tőlük, hogy monopolizálják a lett tudományt. Viszont itt mindenképpen szóvá kell tennünk az angol iskolát, amelyet a burzsoá időkben Rigában nyitottak. Ebben a tanintézetben a rossz modor jelének tartották, ha valaki lettül beszélt. Az új Lettország tudományos intézetei között csakhamar előkelő rangra és világhírre tett szert a Szerves Szintézis Intézete. Ennek az intézetnek az „oroszosítása“ valóban fura eset. Az intézet kifejlesztette a ftorofurt, azl a gyógyszert, amely néhány rákdaganat gyógyításában segít. Ez szenzáció volt. Az NSZK ban az újságok nagybetűs címekkel jelentet ték: „Az oroszok rákellenes gyógyszert fedeztek fel!“ Pedig hát a gyógyszer feltalálói a lett Mar- gers Lidaks és Regina Zuk, valamint az intézel igazgatója, a zsidó nemzetiségű Solomon Gil ler voltak. Lettország európai viszonylatban régóta az első helyen állt az egy főre jutó gyógyszer- tárak és gyógyszerészek száma tekintetében. De a lett patikák egészen a negyvenes évekig főleg importált gyógyszereket árultak. A gyógyszeripar fejlesztéséhez komoly vegyipari bázisra és sok ágazató saját tudományra van szükség. Ezt is, azt is csak azután leheteti megvalósítani, miután a köztársaságban visz- szaállítottuk a szovjethatalmat. Es manapság Lettország, amelyet a Nyugat oly buzgón igyekezett „visszakergetni a tanyákra“, az egy főre jutó tudományos szakemberek számát tekintve megelőzi nemcsak a kis Dániát, hanem az Egyesült Államokat is. A Lett SZSZK Legfelsőbb Tanácsában, parlamentünkben, a képviselők 70 százaléka lett. A fennmaradó 30 százalék megoszlik a köztársaságunkban élő többi nemzetiség — az oroszok, az ukránok, a zsidók, a litvánok, a lengyelek, a beloruszok — között. Véleményem szerint ezek az arányok nem csupán Lettor szág lakosságának tényleges összetételét mutatják. Azt az egészséges internacionalizmust látom benne, amelyet az orosz néptől tanultunk. Ha ezt tartják egyesek „oroszosításnak“, nincs ellene semmi kifogásunk. A „LETTORSZÁG“ című füzetből (APN) A LIBERTY ELLEN (CSTK) — Az 1976-os arab- izraeli háború idején Izrael nem véletlenül támadta meg a l.iberty amerikai kémhajót, mint azt a washingtoni és a Tel Aviv-i kormány egyöntetűen állítja. James Érmes, aki hadnagyként szolgált ezen a hajón, a „Támadás a Liberty ellen“ című könyvében az ame rikai és az izraeli kormány», valamint az amerikai haditengerészet parancsnokságát az zal vádolja; eltitkolták az igazságot. Ennes azt írja, hogy Izrael azért határozta el a hajó ei süllyesztését, hogy legénysége, amely Ghaza közelében lehalt gáttá a háború résztvevőinek rádióbeszélgetéseit, ne számol hasson be az amerikai kor mánynak az előkészületben levő szíriai invázióról. A könyv szerzője a CIA anyagaiból egy jelentést idéz, amely szerint a Liberty ellen irányuló tárni dásra maga Mose Dajun tábor nők adott parancsot. A Liberty hadnagya a támadás napján — 1967. június 8-án — a parancsnoki hídon tartózkodott. Szerinte a látási vis/.o nyok kiválóak voltak, úgyhogy az izraeli felderítő repülőgépekről, amelyek hatszor repültek át a hajó fölött, jól lehetett látni az amerikai zászlót. A felderítő repülések befejeztével izraeli harci repülőgépek ágyúkkal, rakétákkal és na- palmmmal támadtak a Liberty- re. A légitámadást követően izraeli ágyúnaszádok az égő hajóra több torpedót lőttek ki. A támadás során 34 amerikai tengerész vesztette életét, 171, köztük Ennes is megsebesült. Izrael olyan nyila'kozatot tett, hogy a támadás a „szerencsétlen véletlen“ műve volt. ugyanis a Libertyt egyiptomi hajónak vélték.
