Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-26 / 43. szám
öreg az udvaron egy nádszéken ült, és a felhőket izte. A selymes, fehér, ártatlan félteik egymást törölgették és simogat- k, aztán csendben, búcsúszó nélkül váltak. Bodorjaikat a nap egyforma indulattal aranyozta be, s az égbolt Pírját meleg átlátszósággal töltötte eg. Ilyen jó idő szüretkor már régen ;m volt, gondolta az öreg. Erre már ggel óta gondolt, sót már akkor, nikor a szőlőt őrizte. Igen, csak Izte megőriznie nem sikerült. Nem cart megosztozni rajta a rigókkal, igül is a rigók nem osztoztak meg íle. Bor nem lesz. Szeme mélyén égő fájdalmat érzett meghatódottságtól. És jól tudta, mi Iti el szomorúsággal, nem az, hogy hordók üresek, hanem az, hogy esek is maradnak. Erejéből és véglennek tűnő idejéből még fordítha- tt volna arra az előre nem látott lösleges dologra, hogy a prés pástját tesikálja, tányérját fehérre má- )!ja, forgó részeit pedig megkenje >azsírral. Az öregasszony kannával a kézéin kijött, s eltakarva szemét a nap öl, fürkészően körülnézett. - Hozz jet - susogta bátortalanul.- Én? - ijedezett az öreg. Az öregasszony ráemelte a tekinte- t. - Miért, csak itt fogsz ülni?... agy pedig válogasd ki a babot gu- ásnak, és én megyek az üzletbe. Az öreg kirántotta a kannát a kezé- 51. - És készítsd el a tollat - morgott ssza. - Ha visszajövök, fosztani >gok.- Vén bolond - vágott vissza az 'egasszony sértődötten. Jóban gon- olta. Ismerte a morgó, fontoskodó reget, és csak azt akarta, hogy jóban elteljen az ideje. Jancsi Olinnal játszott az utcán, iros nyelű sárga lapátjuk és kék ácsijuk volt, az árvácskák melletti ikondtúrásban kotorásztak, s a fölét a szomszéd háza elé a járdára ordták. Az öreg dorgálóan összerán- ilta a homlokát. - Mit műveltek itt?- Sünt kergetünk - düllesztette ki mellét fontoskodóan Jancsi. - Hová liész?- Látod... - válaszolta az öreg, és gy emelte fel a kannát, mintha dög- fít varjú lenne.- Nem megyünk rigókat riogatni?- kérdezte Jancsi csodálkozóan.- Azzal dicsekedett, hogy ágyújuk van - kapcsolódott be a beszélgetésbe zavartan Olin.- Van bizony - nyugtatta meg az öreg. - Csakhogy most egy kicsit a háztartással kell törődnöm.- Veled tartok - és Jancsi az árokba szúrta a lapátot. Olinhoz fordult:- Csináld magad, ha nem hiszel nekem.- Ne menj el - kérlelte Olin. - Ha elmész, nem fogok veled barátkozni. Jancsi fölényesen rászisszent, és megfogta nagyapja kezét.- Fél óráig nem tudtok szépen együtt játszani - mormogta az öreg.- Aztán meg öt percig sem bírjátok ki egymás nélkül...- Neked sincs barátod - emelte fel Jancsi fontoskodó feketés arcát nagyapjához. Szemöldökét és haját a nysfr megfakította. Az öreg meglepetten nézett rá.- Nekem? de aztán elmosolyodott és megsimogatta unokája haját. - Miért ne lenne... De te még ezt nem érted.- Miért? - kérdezte Jancsi megszokásból. Szerencsére azonban a közeli akácfa alatt egy kutya egy fekete kandúrt bosszantott, s a kápolna irányából mentő haladt el. Az öregnek nem kellett magyarázkodnia. Úgysem tudta volna, mit mondjon. És ez egyre gyakrabban történt meg vele. Az üzletnél az idős Brouskovával találkoztak. Nos, az idős Brouskovával. Még mindig fiatalosan fest. Igaz, hogy ruhái már legalább háromszor voltak divatosak, de még mindig ugyanolyan szépek. Legalábbis ő ezt hitte. És az évek során annyi kalapot összegyűjtött, hogy most már minden nap másikat tehetett a fejére. Öt kellet volna a szőlőbe tenni madárijesztönek, gondolta az öreg, és úgy tett, mintha nem venné észre. Már idestova negyven éve, hogy együtt játszottak színdarabot. Az öreg parasztfiút alakított, a nő pedig kapzsi szerelmi kalandort. Úgy együtt nagyon kedveltek voltak.- Kit látnak szemeim? - kezdett csacsogni örvendezve a nő. - Hát nem szégyelled magad? Az öregnek elállt a lélegzete, Jancsi pedig a szemét meresztgette.- Ez aztán a szép fiú... Es még te is elég jól nézel ki. Tudod, hogy meghalt Joachim? Szegény... Egészségesebb éghajlatra költözött, de már nem sokáig örülhetett neki... Ha visz- szaemlékszem arra, hogy együtt játszottunk a színdarabokban, például a legutóbbiban, amelyben gombostűk tartották össze a ruhámat, és az egyik éppen itt kikapcsolódott... - és arra fordította csontos csípőjét. - És az a gazfickó...- Hiszen Joachim itt lakik - vágott a szavába az öreg.- No persze - tiltakozott sértődötten. - Csakhogy te mindig összetéveszted ót Otakarral. Már annak idején is összekeverted őket, mert egyforma anyajegy volt az arcukon... És kerepelt megállás nélkül. Bármikor találkozott vele az öreg, szégyellte magát, hogy hallgatja az ostobaságait, hogy nem veszi sokba, mégsem képes ezt neki megmondani. Ha valaki ezt közölné vele, amikor kezd nevetségessé válni... De miért - egy szép kisasszonynak? És minek - egy vénasszonynak? Az öreg szégyenkezve döbbent rá bűnére, s ebben a bűnben érezte át azt a megköny- nyebbülést, hogy az idő megkímélte a magánytól, amely az embert oly szépen téves útra tudja terelni. - Látogass meg egyszer - mormolta. - Ne csak úgy az utcán beszélgessünk.- Nagyapa - súgta türelmetlenül Jancsi és az öreg lábára lépett.- Komolyan gondolod? - kérdezte Brousková egészen meghatódva. Az öreg intett, csaknem leesett a kalapja.- Az unokádat... Az unokádat alighanem irigyelném... Ha nem te lennél a nagyapja. Az öreg egy pillanatra a nő arcába nézett. Szeme elöbújt a közömbösség homályából, és benedvesedett. Mint amikor a gesztenyehéj elpukkad. De mihelyt elváltak, az öregre ismét ránehezedett nagy-nagy gondja és szívettépő szenvedése. - Még betérek egy... hm... - mentegetódzött Jancsi előtt.- Egy ugyanolyanhoz? - kérdezte Jancsi csalódottan. De Joachim nem olyan volt. Még életerős, bátor, egyszersmind azonban haragos ember volt. Fiatal korában az arcát kutya harapta meg, lehet, hogy abból a méregből maradt a vérében valami, de jelleme mindig ugyanolyan volt, mint elrútított arca. De nem ezért jutott eszébe az öregnek. Joachimnak mindjárt a háza mögött, a kertben szőlője volt. És a kapu mögött már elkészítette a kádakat. - Mit csinálsz? - szólt rá Joachimra.- Nem látod? Itt az időnk a fenébe is, vagy nem? - Joachimon kék kötény volt. Az öregnek már viszketett a tenyere az aranyszínű, sima, kerekded, védtelen bogyókra. - Szép lesz a termés - bökte ki visszafogottan.- Ne mondd - vigyorgott Joachim. Kinézte az egyik hordót, majd egy kanna vizet öntött bele, és megrázta egy régi abroncson. - És neked? Hallottam, hogy valamiként nagyon siettél a szürettel. Az öreg ezt egy mártír alázatosságával lenyelte. - Eljöttem megkérdezni, nem lehetnék-e segítségedre- nyögte ki erőlködve.- Segíteni? ...És minek segíteni? Az öreg vállat vont. - Szőlőt hordani... Vagy préselni.- Éppen préselni támadt kedved- és Joachim rekedten nevetett.- Vagy a felszerelést mosni. A kádakat ... és... - Az öreg megérintette az egyik kád vörösesfekete oldalát.- Ne babráld - ordított rá Joachim mérgesen. - Semmihez se nyúlj! Még elrontasz itt valamit... És egyáltalán, nem szeretem, ha valaki körülöttem lábatlankodik!- Akkor tudod mit? - válaszolta az öreg visszafojtott haraggal. - Akkor... Akkor... Pukkadj meg! Jancsiról teljesen megfeledkezett, csak az utcán vette észre. Amikor Joachim utánakiáltott: - Gyere, szedj szőlőt a kicsinek, te bolond!- Kérsz? - kérdezte az öreg. Jancsi körülnézett, és csak a szemével válaszolt. Hallgatagon mentek hazafelé. De más úton, a temető felé. Az öreg elöl, Jancsi mögötte, lassan, mintha idegenek lennének itt, áthaladtak a temető nyitott kapuján, és még egy darabig ballagtak a sárga homokúton egy sírig, amelyen rozsdás kereszt és páfránycsomó volt. - Hát itt nyugszik egy barátom - mondta az öreg. - Nagyon jó barátom. - És leemelt kalappal állt a sírnál mindaddig, amíg Jancsi kézen fogva el nem vezette. Olin szomorúan, bánatosan ült a lépcsőn. Jancsi vígan odafutott hozzá, erre felkapta a fejét. Az öreg tűnődve, szomorkásán nézte őket, figyelte, hogy a gyerekek köszöntik egymást, ahogy lopva megérintik egymást apró kezeikkel. És amikor közelebb lépett, Jancsi hangját hallotta: - Ne törődj a vakonddal. Kiássuk a sírunkat. A tied ott lesz, az enyém meg mindjárt itt mellette, hogy sohase kelljen egymást keresnünk. A nyitott kapu huzatjában az öregasszony babot szeleit. Ez a hang arra emlékeztette az öreget, hogy éhes, és a gulyást nem lesz mivel leöblítenie. Bor nem lesz. És a két fiú már szorgalmasan dolgozott. Deák Péter fordítása llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllíllllll^ TÓTH LÁSZLÓ Az óvodából jövünk hazafelé. Buta, hideg szél fúj, a csontunkig hatol. Mondom is fogvacogva:- Milyen bolond szél fúj! Kiskata erre olyat tesz, ami- \ re csak nagyritkán vetemedett eddig: helyben hagyja, amit mondok:- Milyen bolond szél fúj! Aztán hirtelen gondol egyet, s már rikkantja is:- Elfújom a szelet, jó?! - pattan az utolsó szava a magasba, fel, egészen a csillagokig. Azazhogy mégsem, mivel most nincsenek is csillagok. Már hogyan is lennének, hogyha egyszer fényes nappal van éppen. S nekiveselkedve már fújja is el a szelet magunktól Épp ekkorra érünk a lakótelepünknek egy olyan részére, ahol a magas háztömbök minden oldalról elfogják előlünk a szelet. Kiskata erre igencsak megörül:- Látod, elfújtam. Már nem is fúj! . Nem ellenkezem, hadd örüljön szél-csitító erejének,- ám azért a kisördög sem nyugszik bennem.- És hová fújtad el? - kérdezem tőle incselkedve. Néhány röpke pillantás után máris kész a válasszal:- Oda, hátra mutat messzire a hátunk mögé. - Befújtam az óvodába...- És mi lesz, ha lesöpri a szekrényről a játékokat, és reggel neked kell majd összeszedni.- Majd összeszedem- mondja. - De most nem fúj. Hát ami igaz, az igaz. Itt éppen nem fúj. De mi lesz, ha újból kiérünk a szélárnyékból a nyílt térre? Vajon akkor mit fog mondani Kiskata?! Marie Kratochvílová Köszönj meg minden napot, mely megadatott néked. Életünk véges, elfogy - nagy ajándék az élet. Hű barát, szerető társ vágyad, s tán csalódnod kell - gyógyírt a népnél találsz, előle na zárkózz el. Csak aki gyáva, vonul félre, amint az élet hozzá mostoha, begubózik, mintha már nem is élne, fanyarrá válik, nincs egy jó szava... Bűn az, ha életkedvünket elvesztjük, Ha nagy csapás ért, akkor sincs rá ok. Minding kell hogy valamiért küzdjünk: Hogy boldogakká legyenek mások. Fügedi Elek fordítása-o JO m 3 •X Ö •o Je o E | ■53 O E 's ■D •TO a E •< re N o 'iö N 3
