Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-19 / 42. szám
— Szabad, signore, a csomagját — mondj;* a matróztri- kós tömzsi emberke és választ sem várva kikapja kezemből két bőröndömet, néhány fürge mozdulattal a csónakjában te-' rém és gyorsan elevez. Már rendőrért kiáltanék, hogy tolvaj, fogják meg, amikor jól tájékozott buszsofőrünk figyelmeztet; nem tolvaj ez, hanem jacchino, azaz hordár, s mire a szállodába érünk, csomag jaim is ott lesznek. Mert Velencében nem szabad, nem il ük poggyászt cipelve mászkálni; kényelmesen, komótosan kell sétálni, nézelődni, elég egy fényképezőgép a vállon. Arról már nem is beszélve, hogy a helybelieknek is élni kell valamiből. 1 Az idegen úgy érkezik Ve lencébe, mint mondjuk a mohamedán Mekkában; áhítattal, álmokkal, tervekkel, vágyakozásA Sz. Márk-templom keleti hangulatú homlokzata, amelyet közel háromszáz évig építettek 1980. X. 19. sál. Mestre külvárosba érve már megpillantja a vízen túli Velence körvonalait s nemso kára az autóbusz eléri a ten gert. Ráhajt a Ponte delta Li bertára, a közel négy kilométeres közúti és vasúti hídra, hogy átrobogjon a sziget-város ba, a lagúnák világába. És most már nincs mese: ez Velence! Santa Lucia, a nyüzsgő, zajos pályaudvar, mellette a hatal más Piazzele Roma parkoló. Itt megáll az autóktól elkényelme- sedett motorizált világ; ameri kai milliomos vágja zsebre Mercédesze slusszkulcsát, nyugatnémet derék polgár lép ki pöffeszkedve a BMW-jéből, káromkodó olasz mini Fiatjából, nyakában hat fényképezőgépet cipelő japán légkondicionált turista autóbuszból... Továbbmenni csak gyalog vagy gondolában lehet. Velencében nemcsak nem szabad, de lehetetlen is autóval közlekedni. A város kirekeszti magából a kor csodáját, a bűzt okádó automo bilt. Ha másért nem, hát már ezért is: Velencét szeretni kell I — Kérem, hölgyeim és uraim, mi most a dalmát partok tölgyein és fenyőin, Libanon cédruserdőin járunk — magyarázza fennhangon az egyik idegenvezető a köréje sereglett, áhítattal hallgató turistacsoportnak. Magyarázza, hogy a város színterét a természet erői hozták létre: még a jégkorszakbeli hatalmas áradások korában, amikor is az Alpok gleccser szaggatta törmelékeit a folyamok a tengerbe sodorták. A tenger, az Adria hullámai viszont a hordalékot a part előtt elteregették, így hosszú szigetek keletkeztek, amelyre a hatodik század első felében, a nagy népván dorlás korában mind többen kerestek menedéket, megbújva a szárazföldet meghódító lovas népek elől. Néhány száz év alatt már nagyobb települések alakultak ki a szigeteken, s a köztük lévő vízterületeken pedig csatornákká keskenyedtek. Idővel olyan keskennyé, hogy egy-két, esetenként négy-, öt- méteres hidacska is elégnek bizonyult áthidalásukra. Az ezredfordulóra már annyira ösz- szekovácsolódott a szigetek lakossága, hogy államba tömörültek s vezérükül a dózsét választották. S ezzel Velence megkezdte közel ezer évig tartó önálló politikai életét, karrierjét, hatalmi harcait, viszálykodásait. De a természet is örök viszálykodást, ha úgy tetszik, hatalmi harcot folytatott és folytat a mai napig is Velencével. A bizonytalan talajra épült faházakat az évszázadok során többször mardosták tűz lángjai, ellenséges katonaság többször ostromolta a várost, köztük a magyar király, Nagy Lajos seregei is. Tűznek úgy állta útját Velence, hogy a faházak helyett masszív kőépületeket emelt; katonaságnak, hogy hősiesen védekezett — többnyire sikerrel. Mendennek ellenállt Velence, csak egyvalaminek nem tud: a város süllyedését nem tudja megakadályozni. Mert az elmúlt száz év alatt Velence negyven (40!) centimétert merült a víz alá. A legutóbbi mérések szerint évente átlagosan fél centit süllyed. A helyzetet egy nyugati szak- folyóirat a következőképpen jellemezte: Valószínűleg a mai tizenévesek még aggkorukban is látni fogják Velencét, de az már egyáltalán nem biztos, hogy az unokáik is. Sőt az sem, hogy a Szent Márk téren galambokat etethetnek majd. Mert addigra már a tér vízben fog állni. Mások szerint e szaklap cikkírója meglehetősen derűlátó, megint mások 100—150 évet jósolnak még a „Haldokló Királynőnek“. Akár így, akár úgy, Velence komoly életveszélyben van. S pillanatnyilag, ha a halál végóráját nem is tudja pontosan a világ, annyi már bizonyos: Velencét meg kell menteni! Szakemberek különféle mentési technológiákat dolgoztak ki, a tervek már készek, csak pénz nincs a megvalósításhoz. A fenti szaklap szerint a még mindig legolcsóbb lehetőségnek az látszik Mini gendolakikötö. A csónakok és csónakosok tömege utasra vár — bár ez is dollármilliárdok- ba kerülne! —, hogy légpárnákkal aládúcolják a várost. Művészek, neves személyiségek fogtak már össze e párja nincs szépség megmentése érdekében, „Velence Veszélyben Alapítvány“ született s az UNESCO is páratlan méretű összefogásra szólítja fel a civilizált világot, de a hangzatos ígéreteken kívül alig történik valami. Pontosabban annyi: ... hogy a pihenni, nézni-bá- mulni ide érkező turista nem tud ellentállni a gondolás rábeszélő szózatának és beül egy fekete csónakba. Kényelmesen elhelyezkedik a karosszéknek is beillő alkalmatosságon, kezében „lövésre“ mindig készen tartja fényképezőgépét és hallgatja, amint a gondolás halkan dúdol egy szerelmi dalt. Szinte nesztelen evezőcsapásokkal halad előre a gondola; apró, boltíves hidak alatt ringatózik a csónak a riók zöldes-piszkos vizén. S a nyugtató, idillikus csendet egy kisebb-nagyobb vízbe pottyanó vakolatdarab, falmáladék, tégla és kőtöredék csobbanása töri meg. Ennyi történik csak Velen céhen. Ringatózik a gondola a vízen és, ha a patináns palotákkal övezett Canal‘ Grandéról letérünk valamelyik szűk, három-, négyméter széles rióba, csatornába, akkor már inkább azt hiszi az ember: árvízsújtotta területen jár, ahol a fránya víz nagyon alapos munkát végzett, kikezdte az épületek alapzatát, falait. Ahol külsejéről ítélve több ház minden pillanatban összeomolhat, s titkon talán a turista még sóhajt is: mit keres ezen a katasztrófa sújtotta területen. S reméli, mines már a házaknak lakója, ha összedőlnének, csak maga magát temetné be, nem embereket. Sok háznak, legalábbis a földszinti lakásoknak már valóban nincs lakója. Nyirkosak, nedvesek, alkalmatlanok az életre. Főleg a fiatalok seregestül költöznek el Velencéből, de a város százezer lakójának nagy többsége is reggeltől estig elhagyja Velencét, a szárazföldre megy munka, megélhetés után. Siklik a gondola, fejünk fölött a csatornák fölé kihúzott köteleken szárad a fehérnemű, pelenka, alig látni tőle az eget. Félig nyitott kapuk előtt haladunk el, az udvaron bokáig érő vízben gyerekek futkároznak. A kanyarban félrehúzódunk, hogy a szembejövő nagyobb csónak elférjen. Lassítunk az egyik kapubejárónál, ahol már csak egyetlen lépcső emelkedik ki a vízből, rajta fekete műanyag tasakokban az összegyűjtött, elszállításra váró szemét. Mndenütt látni a városban ilyen tasakokat. Ez még a jobbik eset, ha ebbe gyűlik ösz- sze a hulladék. Mert sokan •egyszerűen a vízbe dobják a konzervdobozt, papírt, ételmaradékot, miegymást. A szemközti kapuban megáll egy háziasszony, kezében vödör s alig várja meg, hogy továbbhaladjunk, a zsíros mosogatóiét beleönti a csatorna vizébe. Megint odébb jól látni, hogy két-három lépcsőfokot már víz borít, csak egyetlen fok emelkedik ki a vízből, talán még három négy év, és az is eltűnik. Ez is Velencei „csoda“, a lagúnák „csodája“: — Végállomás, kiszállás és kérem a viteldíjat! — mordul föl hirtelen a gondolás, miközben nagyképű elegenciával nyújtja a kezét, kisegít a csónakból, de az utolsó utast, negyedik társunkat nem engedi kiszállni. Ellöki magát egy fél méternyire a parttól: őt csak akkor engedi ki a csónakból, ha már mindannyian megfizettük az előre megállapított ősz szeget. Megbízhatatlan népség a turistahad, gondolja minden bizonnyal. 3 Az idegen, .hogy egy kicsit megfeledkezzen a süllyedő városról, a lagúnák nem mindig tetszetős világáról, az omlómálló házakról, gyorsan bemenekül a Dózse-palotába. vagy elmerül a Rialto híd bazár-utca forgatagában. A Dózse-palota, termeit bejárva, a csodálatosabbnál csodálatosabb festmények előtt állva azt gondolja, visszatért a XV—XVI. századba, amikor e reneszánsz remek épült, még pompázóan új volt. Akkor még a város sem haldoklóit, akkor még trubadúrok járták az utcákat és akkor még az esőzések, az acqua alta idején sem árasztott el mindent a víz. Mert ma már ősszel, tavasszal sosem lehet tudni, mikor lepi el a város utcáit, a üzent Márk teret térdig éró áradat, mikor lehet az egész városban csak és kizárólag csónakkal közlekedni. És akkor még a rengeteg galambot sem szidták a velenceiek. Mert ma már a galambok sem szívesen látott „lakók“. Túlságosan elszaporodtak, sokat piszkol- nak, ürülékük mindenhova lerakódik, bomlasztja a szobrokat, házfalakat, díszítéseket, márványt, bronzot, mindent. És a galambok egyre csakszaporodnak, Velence meg egyre csak süllyed. Ha egyszer elsüllyedne Velence, ha mégis képtelen lenne a világ többre, mint grandiózus tervek kidolgozására, hiányozni fog. Kinek-kinek másért. Kinek a gondolák, kinek a rial- tók, kinek a pazar épületek, a felbecsülhetetlen műalkotások, kinek a Szent Mánk tér, kinek egy-egy ház, az otthon. Nekem elsősorban ezért, mert ebben a városban nincsenek villany- rendőrök. zebrák, őrülten száguldó, fojtogató gázt kibocsátó autók. Csodálatos ott minden, de bennem mégis ez a kép él a leginkább Velencéből: város száguldó, dudáló, zúgó autók nélkül. ZOLCZER JÁNOS A hangulatos teraszos kávézók egyike, háttérben a Scalzi-templom [A szerző felvételei) mm
