Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-19 / 42. szám

Bágyadt napsugárral búcsú­zik a szeptember. 0 meg must érkezett. Kiváncsi csődület ve­szi körül az alacsony termetű, izgő-mozgó, kopaszodó ember­két és jobb időket is látott ke­rékpárját szerkesztőségünk Gorkij utcai épülete előtt. A megtámasztott jármű hátsó cso­magtartóján jobbra és balra két kopott bőrtáska lóg. Rajtuk a csúcsos házfedé) formájú, két- rét hajtott kartonlap kézzel rótt betűiből kiolvasható az, amit különben tört németség­gel és kézzel-lábbal magyaráz az utca népének, majd nekünk is a romániai Resita, magyar szóval Resicabánya lakosa, a hatvanhat éves világjáró^ Ig- natie Tecu. Kijárta a orsovai kereskedelmi lí­ceumot, éveken át dunai matróz, majd öntödei munkás, nyugdíjaztatásáig ko­hászati dolgozó volt különféle beosz­tásokban. Négyéves korától biciklizik s a kerékpár lassan vesszőparipájává vált. Az ötvenes évek első felében, a bukaresti Világifjúsági Találkozón al­kalma volt elbeszélgetni távoli orszá­gokból érkezett sok-sok fiatallal. Ekkor vert benne mély gyökeret a világ „fel­fedezéséneik“ nyugtalanítóan ösztökélő gondolata. Vágya beteljesülésére so­káig várnia kellett, addig csak hazáját barangolta be: — A jeleségem nem akart elengedni hosszabb útra ... Csaknem negyed évszázada annak, hogy nyergébe ülhetett annak a nyu­gatnémet gyártmányú Bauer típusú al­kalmatosságnak, amely jóval később — mindmáig — hű társa lett merész álmai megvalósításában. Első nagyobb erőpróbája hatvanéves korában, 1974 őszén volt, amikor elindult több mint egyesztendős Európa-túrájára. Tizen­hat országot járt keresztül-kasul és a látottakat, tapasztaltakat -— már oda­haza — hangszalagon rögzítette. En­nek alapján írt róla öt világjáróról szóló könyvében egy bő fejezetet Franz Remmel, a temesi születésű újságíró. Riportalanya tizenkét ezer kilométer­nyi pedálozás után a többi között így nyilatkozott: „Vittem magammal or­vosságot is, de csak »megsétáltattam«, sohasem vettem igénybe. Még csak a fejem sem fájdult meg, egyetlenegy ízben sem az eltelt hónapok alatt. Nem vagyok még ócskavasba való . ..“ Így igaz. S Ignatie Tecu most már nem maradt nyugton. A korábbinál többet akart, többre vállalkozott. A naptár 1976. július 25-ét mutat, amikor ismét elbúcsúzik feleségétől, három, immár nagykorú gyermekétől és elin­dul ... Irány: Brüsszel, ahová két és fél hónap múlva toppan be. Naponta átlag kilencven kilométer — ez külön­ben mindmáig a „fejadagja“. Persze közbeiktat néhány napos pihenőket, hol sűrűbben, hol ritkábban. Ö nem rohan, van ideje bőven, meg aztán, nem célja valamilyen csúcs megdön­tése, hanem az, hogy ismerkedjen, lás­son, megcsodálja, mi szépet, érdekeset alkotott a természet és az ember. Belgium fővárosából a Sabena légifor­SZEGÉNY-KIRÁLYI GAZDAGON KERÉKPÁR NYERGÉBEN EURÓPA ÉS A VILÁG UTAIN galmi társaság gépe viszi el — Mexi­kóba. A csaknem kétmillió négyzetki­lométernyi, csodálatosan szép, de az utait járó embert kemény erőpróbák­nak is kitevő országban elég kevés­nek bizonyult az itt töltött szűk ne­gyedév. Mégis, egy életre szóló élmé­nyekkel gazdagította. Majd észak felé fordította kerékpár­ja kormányát, hogy teljes fél éven át „feltérképezze“ az Amerikai Egyesült Államok délkeleti, valamint középső és északi tájait, településeit, városait. Korát hazudtoló vállalkozó kedvét itt is megcsodálták, ő pedig minden hi­valkodás nélkül nyilatkozott a szen­zációéhes riportereknek útja céljáról, amelyet olyan határtalan szívóssággal követett itt is: — Ismerkedni tájakkal és emberekkel — ez a hobbim, ez a kedvtelésem ... Kanada nagyvárosai — Montreal, Quebec, Vancouver — következtek. S természetesen nem hagyta ki a világ egyik természeti csodáját, a Niagara- vízesést sem: — Egyik legszebb élmé­nyem volt ez ... — Repülőgépen szeli át az Atlanti-óceánt, hogy ismét kerék­páron — a Német Szövetségi Köztár­saságon, a Német Demokratikus Köz­társaságon, Ausztrián és Jugoszlávián át 1978 november 15-én, jó két és ne­gyed év elteltével, megérkezzen haza. Bánátba, a Szörényi-érchegységnél meglapuló Resitába: — Már a honvá­gyam is hajtotta a pedálokat... — Nem csoda, hiszen nem kevesebb, mint huszonnyolcezer kilométert tett meg, nem számítva természetesen a légí- utakat. Ez év szeptember húszadikán szeré­nyebb szándékkal rajtolt újra. Néhány szocialista ország, köztük hazánk, majd Lengyelország, az NDK, Jugoszlávia, továbbá az NSZK és Ausztria meglá­togatása szerepel a jövő év március elejéig eléggé kötetlen, gyakori rög­tönzéssel tarkított útitervében. Záporozó kérdéseimre szapora szó a válasz. Nem visz magával sok „cuc­cot. Pénzmagot is alig. Most száz dol­lárral, és vagy háromezer koronának megfelelő értékű nem konvertibilis va­lutával a pénztárcájában hagyta maga mögött a román határt. Hogyan is él meg ebből? Nos, igencsak gondos beosztással, de úgy mondja, panaszra nincs oka. Sátrat nem visz magával. Van úgy, hogy kis szállodákban bál meg s nem ritkán hiába is akarna fi­zetni — vendégül látják. Nyugaton például ez jó reklám is a penziótulaj­donosoknak. Meg aztán sok olyan em­ber akad, aki szeretne közelebbit is megtudni élményeiről, s ennek fejében szállást is felkínál. A lapok és a tv­állomások — ha nem Js mindig és mindenütt — a vele folytatott beszél­getéseket honorálják. Ez is hoz vala­mit a konyhára. S ha már a konyhánál tartunk — mit is eszik útközben? Először azt sorolja fel, amit nem eszik. Például édességet, cukrot, a húsfélékből a bel­sőségeket, továbbá vajat és tojássár­gáját. Nem utasít el egy kortynyi szíverősítőt, jó hazai bort, viszont vizet csak desztilláltat hajlandó inni. Egyik táskájából papírdobozt íhúz elő és ki­nyitja. Van benne fehér szendvicske­nyér és ringlószilva: — Gyümölcsöt szívesen fogyasztok. Általában azokat az ételeket választom, amelyekben sok az E-vitamin. — És fejből sorolja egy-egy ilyen étel pontos vitamintar­talmát. Éttermet nem keres fel, erre szerény költségvetéséből aligha telne, inkább üzletben vásárolja és maga ké­szíti el az élelmiszert. Hogyan öltözködik? — Ez az egy öltöny van velem — mutat tiszta, de már kissé megviselt pantallójára és kiskabátjára. — Van még velem egy „munkanadrág“, ebben kerekezem s a legszükségesebb fehérnemű. No meg egy-egy pár szandálom és téli cipőm. Nem vagyok fázékony. Egyszer Kana­dában, mínusz húsz fokon, két karom­mal szaporán doboltam a testemen. Oda is szólt nekem egy taxis: „Te eszkimó vagy?" Alig tudtam megma­i Kanada, Vancouver, 1977. Igna- Ue Tecu — hű társával — a Csendes-óceán vizével ismerke­dik gyarázni neki — bár máshonnét vetőd­tem el arrafelé, de azért bírom a hi­deget. Eddig egyetlen balesete sem volt. Kerékpárja sem hagyta soha cserben, viszont annál gyakrabban kellett töm­lőt cserélnie, javítania. Hogy félt-e néha? — Szó sincs róla — mondja harciasán —, viszek magammal egy jó bicskát és egy védekezésre ‘alkalmas gumibot-félét, üe eddig még nem volt rá szükségem. Húszévesnek érzi magát, padi£ — talán a sok-sok biciklizéstől is — haj­lott háta, ráncosodó arca elárulja éveit. Csakhogy szinte minden szava sok fiatalt is megszégyenítő hévről, vasakaratról, éltető szellemi frisseség­ről tanúskodik: — Sokat szeretnék még látni. Jö­vőre már tervbe is vettem egy világ körüli utat. Dél-Amerikára, Egyiptom­ra, az Arabária, Nyugat-Kínára, Indo- kínára, Indiára és — Ausztráliára gon dolok... Kissé hitetlenkedve nézek rá, mégis valahogy úgy érzem, ha ez csak tőle függ majd — sikerülni fog. Remélem, az is, hogy visszatérte után, odahaza, egy kis szobamúzeumot nyisson, amely­ben az érdeklődők megtekinthetik majd portyái szerény, de számára minden­nél becsesebb emlékeit. — S meddig kívánja még folytatni kerékpáros felfedező utait? — kérdem ettől az anyagi javakban nem dúskál- kodó, de lélekben annál .gazdagabb világjáró emberkétől. Széles, kisfiús mosoly terül el az arcán, hamiskásan hunyorít a szemé­vel és egyből rávágja. — Százharminc éves koromig ... GÄLY ivAn 1980. X. 19. o N tn Nemrég a kezembe került a Myslivost című cseh vadászfo­lyóirat egyik tavalyi száma. Tallózva benne, az apróhirdeté­sek rovatában az alábbi szö­vegre találtam: Veszek prepa­rált vidrát, hóbaglyot, uhut, gyurgyalagot, szalakótát, feke­te és fehér gólyát, a ragadozók és a víziszárnyasok értékesebb fajait. Továbbá vadásztört. Jel­ige: Gyűjtő. Ez a hirdetés már az első pillanatban felcsigázta az ér­deklődésemet. Persze, szinte mindenkinek van valamilyen vesszőparipája — van, aki bé­lyeget gyűjt, más pénzérmeket s akad, aki... védett faunánk preparátumait. Talán szép is. mondjuk, a kitömött madarak gyűjteménye, noha jómagam nem vagyok az ilyesminek pár­tolója. Holt tetem ez, száraz preparátum, amely sohasem le­het olyan lenyűgözően szép, mint a szabad természet élő­lénye. Sajnos, ennek ellenére ma­MEGÉRIK AZ EZREDFORDULÓT? napság sok ember hódol ennek a „hobbinak“. Túlnyomó több­ségükben csak néhány pél­dányt szereznek be lakásuk díszítésére ... Csakhogy ez a néhány példány országos vi­szonylatban számottevő tétel. rengeteg állat, amely különben természetes halállal múlt volna ki! Arról nem is beszélve, hogy a kikészítés színvonala az ese­tek zömében siralmas. Hiszen szép számmal akadnak olyan „ügyeskedő szakemberek“, akik élnek a kereslet lehetőségeivel és nagyüzemben gyártják, majd busás haszonnal továbbadják az ilyenfajta giccseket. Márpedig a mellékkeresetnek ez a módja ellenkezik a természetvédelmi elvekkel. Felvetődik tehát a kérdés: vajon helyes dolog-e ilyen hir­detéseket közölni? Ésszerű-e ilyeténképpen nyilvánosan ösz­tönözni az állatok preparálásé ra s azoknak értékesítésére? Nem kellene-e az ilyesmivel a jövőben határozottan leszámol­ni? A feltett hérdésre a válasz csak az lehet, hogy ilyen hir­detéseknek valóban nincs he­lyük lapjainkban s különöskép­pen nem a vadászati szaksajtó­ban. Mindannyian tudjuk ugyanis, hogy a vadászok — eltekintve a fegyveres testüle­tektől — nálunk a fegyvervi­selésre jogosultak egyetlen szervezett csoportját képezik, akik szabadon járják a termé­szetet és közvetlen kapcsolatba kerülnek állatvilágunkkal. Már ezekből a száraz tényekből is következtethetünk arra, hogy akadhatnak és akadnak is köz­tük egyesek, akik ezzel a jo­gukkal és lehetőségükkel visz- szaélnek. Ezek azután a saját zsebükre dolgozva nem nagyon körültekintőek, minden áron igyekeznek beszerezni a szük­séges „anyagot“, amivel nem csekély kárt okoznak védett állatvilágunknak, de egyidejű­leg társadalmunknak is. Szerencsére vadászaink nagy többsége nem hódol ilyen kedv­telésnek, sőt, szíve mélyéből elmarasztalja azt. Csak az len­ne szükséges, hogy ebben a vo­natkozásban is, az eddiginél cselekvóbben lépjenek fel elle­nük és szervezetten is olyan lépéseket tegyenek, amelyek elejét vennék a mellékkeresetet gyarapító, de a természetet ok­talanul szegényítő kalózkodás­nak. Ezzel kapcsolatban akad ten­nivalója az illetékes állami szerveknek is, amelyeknek szi­gorúbban és következetesebben kellene bírságolniuk a „feke­téző preparálókat“ és anyagel­látóikat. Annál is inkább, mivel egyes állatfajtáinkkal kapcsolatban időszerű kérdés: Megérik az ezredfordulót? KARABA ERVIN 0

Next

/
Oldalképek
Tartalom