Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
tán bezáratta a mészárszéket és füszer- zletet nyitott, amely élni és virulni kez- ett anélkül, hogy különösen megerőltette olna magát. Vevői falusi asszonyok vol- aik, akik úgy ragadtak hozzá, mint a le- yek a légypapirosra. Történt egyszer, hogy ikishúgom az ő ud- arában játszott, ugrándozott és lármá- Dtt. Ravaszné, aki gyermekhangokat nem írt elviselni, egyszerűen kikergette. Én tt álltam a kapu előtt és néztem, figyel- am, ahogy tolja kifelé. Bántott ugyan a ítvány, de hallgattam, mert magam sem ahettem több kilenc évesnél és tudtam, tőgy nem ajánlatos ezzel a „bestiával“ úkezdeni. Pár perc múlva húgom újra az idvarában volt és folytatta a játékot ott, ihol abbahagyta. Ott maradtam a helyemen is vártam izgalommal, hogy mi következik nőst. Ravaszné bizony nem váratott masára soká, seprűvel a kezében jött ki, óva- osan lábujhegyen közelítette meg húgomat Is hátulról fejbe vágta a seprővel. Kis- iúgom a földre esett, egész teste ránga- ózott a fájdalomtól, kínjában két reszkető tezébe rejtette dagadt fejét és nyöszörgő, íétségbeesett hangja kicsalta az összes izomszédot. Engem a düh, harag szinte megbénított, le láttam, hogy az özvegy odébb akar ülni, erre gyorsan betoltam a kaput, fogam egy jó nagy hatalmas követ és feléje íajítottam. ö azonban még idejekorán fél- •eugrott, ekkor utolsó fegyveremhez nyúl- am, dühömet és megvetésemet feléje köp- em és két legnagyobb ablakát betörtem. Azóta az anyám és a többi szomszédasz- ;zony megszakított vele minden összekötetést, szóba se álltak vele többé. Az özvegy azonban emiatt nem nagyon bánkódott, szíve mélyén úgyis megvetette ezt a „rongyos csürhét“, ahogy ő a szomszédasz- szonyokat nevezte. Tovább is hízott, erősödött, vagyona gyarapodott, és ha vasárnap a templomba ment, nehéz aranyláncok, meg gyűrűk díszítették kezét és drága fekete selyemruháját. Vöröses arcát fátyol vonta be, határozott és győztes léptekkel ment a templom felé, mint egy eleven gyászlobogó. A gyermekes asszonyok ilyenkor sorfalat álltak kopottruhás porontyaikkal és nézték őt az irigység és megvetés vegyes érzelmeivel. Ö azonban csak ment vastag imakönyvvel a kezében kalaposán, ékszeresen és a koldussereget észre sem vette. így múltak az évek, a háború egyre nagyobb méreteket öltött, a „koldussereg“ egyre rongyosabb lett és már-már úgy tetszett, hogy a „koldussereg“ örökké viselni fogja az özvegy meghitt jelzőjét, míg őt védeni fogják a bűvös aranyláncok ... de másképp történt. Az első háború végén, az államfordulat előtt egy hajnalon ágyúlövésre riadtam fel mély gyermekálmomból. Szobánk ijedt arcú felnőttekkel volt tele, halkan, reszketve beszélgettek egymással és amikor felhördült egy ágyú, félelemmel vegyes tisztelettel elhallgattak. A szavakat, az emberi hangokat elnyelte a bömbölő ágyú és a felnőttek arcán valami kínos és kényes remegés futott át. A fegyelmezettséget valami ijedt komolyság váltotta fel, úgy tetszett, hogy megfeledkeztek minden hazugságról, rosszakaratról és mohóságról. A vagyon ezekben a percekben elvesztette rangját és méltóságát. Mindazok, akik ezen a reggelen nálunk voltak, egyfajta rang nélküli emberek voltak, egyazon síkon mozogtak, a félelem és a rettegés síkján. Legnagyobb meglepetésemre megpillantottam özvegy Ravasznét is, aki a szoba homályos sarkában nagy téli kendőjébe burkolózva kuporgott egy alacsony konyhaszéken. — Milyen kicsi lett hirtelen — gondoltam magamban —, ez bizonyára azért van, mert nincs rajta lánc és imakönyv sincs a kezében. Anyám rántott levessel kínálta, ő szerény méltósággal, intett, hogy nem akar enni. Anyám azonban, aki a válságos pillanatokban mindig a helyzet magaslatán állt, nem hagyta ennyibe, hanem addig kérlelte ellenállhatatlan szívélyességgel, amíg kihúzta egyik kezét kendője alól, felhörpölte a levest. A másik keze azonban rejtve maradt a kendője alatt és én észrevettem, hogy ott szorongat valamit. Nagy fontosságot azonban nem tulajdonítottam a felfedezésemnek, inkább bosszankodtam azon, hogy egyáltalán körünkben látom és hogy anyám rántott levessel kínálja. Micsoda merészség és szemtelenség kellett végeredményben ahhoz, hogy átlépje házunk küszöbét, tettem fel magamban a kérdést, aki pontosan emlékeztem arra, hogy úton-útfélen milyen megvető jelzőkkel illetett bennünket. Most aztán jók vagyunk neki, ha koldusok vagyunk is. És az anyám? ... Igazán jobban tette volna, ha valamivel többet foglalkozik velem és engem kínált volna rántott levessel. Végeredményben mindenki tudja azt, hogy valamivel közelebbi rokona vagyok, mint a gazdag Ravaszné. Jogos féltékenységemben és felháborodásomban köhögni kezdtem, de hiába volt minden, észre sem vettek. Érre bosszúságomban elhatároztam, hogy kilógok. Lassan, tervszerűen közelítettem meg az ajtót és kisurrantam. Kint sokkal érthetőbben lehetett hallani a srapnell- és ágyúhangokat. Ahogy a kertbe értem, gyönyörű látványban volt részem, egy srapnell éppen házunk közös szemétdombjába vágódott. Akkor, abban az időben az úgy volt, hogy csakis a szemétdomb volt közös, de semmi más... A bevágás nyomán mély gödör támadt. Egyetlen pillanatig sem haboztam, a gödörbe ugrottam és élvezettel kezdtem szedegetni az apró srapnellgolyőkat. Egyszerre léptek közeledését hallottam, ösztönösen meglapultam, nehogy valaki észrevegyen és a szobába cipeljen a reszkető felnőttek közé. Mindenesetre éberen figyeltem, hallottam, mintha valaki egy pálcikával motoszkálna a szemétben és valamit keresne ... aztán újra csönd lett, a léptek eltávolodtak. Kissé magasabbra emeltem most már a fejem, legnagyobb meglepetésemre Ravasznét pillantottam meg, alti éppen felszabadult kezében a kendőjét igazgatta. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy valamit itt elrejtett. Természetesen azonnal túrni kezdtem a szemetet és egy fényes ezüstkazettára bukkantam. Kiemeltem, oly nehéz volt, mintha színaranyból lenne, bizonyosan hírhedt láncait és gyűrűit őrzi benne, ez volt az első gondolatom. El kéne vinni, volt a másik gondolat, mégis gyors elhatározással visszatettem a helyére és szemetet szórtam vissza rá és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha hirtelen valami óriási teher alól szabadultam volna fel, mintha egy döntő és nagyon komoly vizsgát tettem volna le és teljesítettem volna végre azt a feladatot, amit szigorú apám rám hárított, hogy az életben bármi is történjen, nem szabad hazudnom. Aznap csak hallgatni tudtam komolyan és nagyon fölényesen. Hol az anyámra néztem, aki a kifogyhatatlan krumplit hámozta, mint máskor és igyekezett nyugodt lenni, másokat is megnyugtatni, hol apámat figyeltem, aki jámbor hangon történeteket mondott el, hol a szomszédokat lestem, akik idegességükben ijedten dadogtak, mint a gyermekek. Fölény volt bennem, olyan fölény, amit azóta sem éreztem az életben, mert tudtam, hogy olyasvalamit cselekedtem, amire apámon kívül egyetlen jelenlevő felnőtt sem lett volna képes. Nagysokára, talán hetek múltán tudtam csak beszélni az ezüstkazettáról, anyám legnagyobb fájdalmára. Mert anyám az életben gyakran hazudott, mégpedig hasznosan és rokonszenvesen hazudott. Anyám arra is képes volt, hogy egy tyúkot, amit tizenöt koronáért vásárolt, azt tizenkettőnek mondta be apámnak csak azért, hogy az ünnepi falat ízesebb legyen neki. Hogy honnan pótolta azt a három koronát, azt nem tudtam, örök rejtély maradt számomra, de számtalanszor rajtakaptam őt hasonló ünnepi hazugságokon. Ezért ma már megértem fájdalmát a kazettával kapcsolatban. Ö bizonyára elvitte volna a kazettát, hogy a súlyos aranyláncokat meleg gyapjúruhára váltsa számunkra ... És mégis örülök annak, hogy a kazetta kicsúszott a kezemből, mint egy ezüstpik- kelyű hal és kemény, szögletes vonalai már homályosodnak előttem az özveggyel, gyászfátylával és meddő kincsével együtt, mint a gyermekkori mesék. ZETLEN iRTÉNET magamnak a jenben sem toeszél- z öreggel, csak nal mondotta ne- ífzer negatív pél- tüksége, úgy ér- z újságja számá- indoljon rám, én d vagyok minde- n így valamikép- hasznos lehetek, t szobájában egy zíjon himbálózva állítólag sokan lülve lélegeztek gészen különböző kommentálta ké- miképpen össze- íz öreggel. Amin n jelenlevők vált láttán rendkí- öztek, az nem Jregnek a geren- ezetről alálógó, ak indult teste íkább az, ami a mkívül a szemük A falu hajdani ihhez ennyi hoz- volt: kérem, vagy másik felhát az már elő- hogy itt valaki atyát a padlóra ijtja őket, aztán t, s önkényesen il a gyertyákat, Íja a felelősség ékét. Rendben, a fel volt, de mégis volna a házat, ^ falut, ez nem- hanem egészen enséges elem is volt, aki bolondságával akarta álcázni magát. Nos, még halálában is bebizonyította, hogy helyesen ítéltük meg, és úgy jártunk el vele, ahogy megérdemelte. Igen, nagyjából ez a helyzet, ismerte el a tsz-elnök és hozzáfűzte: de látja, azok nagyon mozgalmas idők voltak, akkor kíméletlen harc folyt, s csak az volt a fontos, hogy ki kit. Csírán két álláspont létezett, az egyik, amelyet ml képviseltünk, és a másik, amelyik feltétlenül helytelen volt. Hiszen próbálkoztunk mi elégszer az öreggel, de ő nem és nem. Ahelyett, hogy segített volna a faluban, mert munka volt elég, több, mint amit el tudtunk végezni, bezárkózott a szobájába, és felöntött a garatra, vagy a bibliát olvasta, tehát még ez is; feltéve, hogy valóban biblia volt, mert senki sem tudta igazán, de így mesélték, s ez elég volt. Egyszer, egészen az elején történt, szolgálatba fogadtuk, két vasrúddal, amelyeket egymáshoz kellett ütö- getnie, hogy elriassza a madarakat a földekről, és mit gondolnak, ahelyett hogy elzavarta volna, csalogatni kezdte őket, csak úgy röp- döstek körülötte, és mindehhez hozzá még beszélgetett is velük. Tehát, valaki vagy beállt a sorba, és akkor velünk volt, vagy pedig a madarakkal beszélgetett, ivott, s valamiféle ócska könyveket olvasott, akkor pedig ellenünk volt. Így volt ez akkoriban, kedvesem. Igen, nagyon különös volt az öreg, de eléggé nehéz dolga volt, nem akarom én védeni, hiszen nem is tudom, maga kicsoda, s mit akar majd azzal csinálni, amit mondok. Én tisztességes parasztasszony vagyok, és egész életemben nehéz munkát végeztem először a bárónál, aztán itt a tsz-ben, de nem akarok panaszkodni, hiszen szerencsém is volt az élet ben, mert aztán, amikor változtak az Idők, én is Iskolába adhattam négy gyermekemet, de ezért keményen ■megszolgáltam, azt mondom magának, meg azt is mondom, hogy ha az lett Hamisból, aki Ima, akkor az elsősorban az öreg érdeme, mert látja, Hanust a háború valahonnan Lengyelország déli részéről idevetette a mi falunkba, azok ott elégették a szüleit, talán maga már nem ■is tudja, de volt akkor ilyes mi, úgy, s amikor később a származása után kezdtek érdeklődni, az a háború után történt, akkor semmit sem tudott igazolni, hogyan is tudott volna, hiszen a hamu nem tud beszélni, mindenesetre akkor már senkinek sem kellett, mert homályos volt ja múltja, ahogy akkor mondották, ezért aztán az öreg magához fogadta és ápolta, mert a fiú olyan félénk volt, mint valami állat, egész teste remegett a félelemtől, az öreg még néhány rongyot is adott, bár neki sem igen volt miből, hiszen kikergették a házából, látja, éppen erről van szó, de ez már más történet, azt hiszem, amúgy is túl sokat beszéltem, tehát csak sokkal később tették oda Hanust a trágya kihordására a tsz-istállókból, aztán meg derék agronómust csináltak belőle, ez az igazság, mondotta a vén Atzbergerné, aki akkor a falu végén lakott, tehát valamennyire annak a kunyhónak a szomszédságában, amelyet az öreg a falu határán kívül eszká- bált össze magának. Az öreg iránt érdeklődik, helyes, örülök, hogy van, aki az ügyet nem tartja lezártnak, hanem még kérdéseket tesz fel, mondotta Hanus, és mesélni kezdett: hát az öreg, az nagyszerű fickó volt, egyenes ember, csak kissé túl büszke és igen érzékeny, ez nem vált előnyére azokban a nehéz időkben, ezért aztán csődöt mondott. És ( annyira bizakodott az újraindulásban, megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az egész őrületnek vége szakadt, hiszen sohasem volt jó véleménye a nagynémetséget hangoztató jelszavakról meg más ilyesmiről, mindig azt mondotta, hogy ennek egyszer rossz vé ge lesz. És ezt a fél falu tudta, úgy értem, hogy mi is volt az ő álláspontja, aztán mégse emelt szót senki, talán mert eleinte mindenki csak önmagával törődött, és később, igen, később, amikor a lavina már megindult, valószínűleg félelmükben nem szóltak többé semmit. Igen, és az egész a fiaitól indult ki, akik önként jelentkeztek a keleti frontra, hogy menynyire önként, azt minden gyerek tudta. Amit később aztán többen tudni véltek, mind nem állja meg a helyét. Sem elhurcolása az építőmunkára, hogy hová, azt bizonyára tudja, sem elkergetése a portájáról nem keserítette el any- nyira, mint az a tény, hogy a faluban senki sem szólt semmit, bár szinte mindenki tudta, hogy mi volt a valóságos helyzet, és az sem igaz, hogy ellenségesen viselkedett, csupán kiábrándult volt. Nem az ügyből, hanem az emberekből ábrándult ki. Ezek szarháziak, és hová is vezethetne, ha az ember ezekkel indul el, mondta aztán egyik nap, és végleg hátat fordított a falunak. Hiszen nem akarom én ezt mondani, hogy igaza volt, de meg ikell próbálnunk ma őt is megérteni, igaz, az öreg konok volt, de emiatt nemcsak ő vallott kudarcot. Tehát, miután mindennel szakított, gyorsan megindult lefelé a lejtőn. Egyre gyakrabban nyúlt a pohár után, végigtántorgott a falun vagy a földeken, régi népdalokat énekelt hangosan, s ezzel még olajat öntött a tűzre. Persze, erről fogalma sem volt, de ha tudja is, egy frászt törődött volna vele. Végül már odajutott, hogy mámorában azt hitte, elesett fiaival vagy a madarakkal beszélget. Bár úgy tűnt, hogy megbékélt magával és sorsával, valami mégis mardosta a lelkét, erről azonban soha egyetlen szót sem ejtett. De egyre buzgóbban kutatott a könyvekben, mintha valami egészen bizonyos dolgot keresett volna. Néha különös monológokba kezdett, amelyek gyakran önmagával folytatott elkeseredett vitává fajultak. Ilyenkor felváltva vagy önbá- torítóan kiabált, vagy a legképtelenebb módon szidalmazta magát. Amikor egyszer ismét vakációra hazatértem, ekkor már városon voltam, az iskolában, így szólt hozzám: Hanus, most eljött az ideje, hogy megkeressem a fiaimat. És minden egyes alkalommal, amikor hazajöttem, nagy kö- teg gyertyát kellett magammal hoznom, azt mondotta, ezek a gyertyák világítják meg számára azt a hosszú és fáradságos utat, amelyen a fiait meg kell keresnie. S amikor aztán egyszer ismét hazaérkeztem, megtudtam, hogy közben mi történt vele. Eddig tehát a beszámolók. Mindent felvettem magnószalagra, aki akarja, ellenőrizheti, szívesen rendelkezésére bocsátom a szalagokat, ám kétlem, hogy ez továbbsegít, de esetleg tud valaki bővebbet ezzel a történettel kapcsolatban, és el is mondja, ez volna talán a megoldás. RITOŰK JÁNOS fordítása TÖRÖK ELEMÉR Madárnak, fának Felhők futnak, rőt sörényű mének, sarjúboglyák alkony-máglyán égnek, álom leng az éj sötét szárnyán, csillagok ringnak mohos fák ágán. Szellő lebben, hallani lágy neszét, hozza régi álmok igézetét, az alkony lángja utolsót lobban, szülőföld, te jársz gondolatomban. Emlékszel, a mezítlábas legény, fészket szedett fehér nyír tetején, füves dombon, kinn a faluszélen, hogy hajlott a vékony fa a szélben. Dér havaz már mezőidre lassan, ébreszt-e még madárfüttyöd halkan? Álmot gyűjtő fiad ott ne legyen madárnak, fának soha idegen.
