Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
Eva Tomicová, a gyermekosztály főorvosa naponta ellenőrzi betegei állapotát áll egy-egy ágy. Néha még jóformán ki sem hűl, már új apróság foglalja el. A csecsemőket is két csoportra osztjuk még — kisebbekre és nagyobbakra —, meg természetesen a betegség szerint is külön helyezzük el a légúti megbete- gedéseseket, a tüdőgyulladásosakat, a fertőző betegeket. A folyosó végén egy helyiségben két nővér éppen a konyhából érkezett cumisüvegeket osztályozza: az üvegeken rajta a név, a szobaszám. Ez már a gyerekek tízóraija. A vizit után a nővérek az orvosnő utasításai szerint végzik munkájukat: vérvételre, az előírt kivizsgálásokra viszik a kis betegeket. Egy-egy nővér mindig ugyanazokat a gyerekeket gondozza. Ez nekik is előnyös, mert jobban ismerik a kis betegeket, s a gyerekek is nyugodtabbak, ha ugyanazokat az arcokat látják maguk körül. — Van-e elég nővér az osztályon? — Jelenleg huszonhárom nővérünk, négy ápolónőnk és egy kisegítő dolgozónk van. Ha a régebbi időkre, az én kezdeti éveimre visszagondolok, akkor sokat javult a helyzet, de még mindig nem teljes a ilétszám. Az pedig szintén nehezíti a helyzetet, hogy osztjuk ibe, mert bizony az iskolában tanultakat nem egyszerű a gyakorlatban alkalmazni. Mindig arra bíztattam a kezdőket, hogy inkább ötször kérdezzenek, mint hogy egyszer rosszul csináljanak valamit. A kölcsönös segítség szakmánkban nélkülözhetetlen. Erre nem is kell ösztönözni a lányokat. A kollégák közötti jó kapcsolat, megértés minden munkahelyen nagy érték. Hát még ott, ahol minden emberi megnyilvánulásra érzékenyen reagáló, beteg emberekkel dolgoznak. — Jó gyermeknővér csak az lesz, aki szereti a gyerekeket, s már a sírásukat is megkülönbözteti: másképp sír a csecsemő, ha fáj valamije, másképp, ha csak „szórakozik“. Ezt a munkát valóban csak hivatásszeretettel lehet végezni, Aki nem így érez, jobb, ha szakmát változtat. A főorvosnő, mintha hallotta volna beszélgetésünket, hasonló választ ad a kérdésemre — mit követel meg elsősorban az osztály dolgozóitól —, amikor a rendelés befejeztével dolgozószobájában jut ideje számomra. — Először is feltétel nélkül a lelkiismeretes munkát, mérhetetlen türelmet, és utoljára, gyógyszerek. Egy kőrútunkon a körzeti főnővérrel a házi gyógyszertárakat is ellenőriztük. Ha látta volna, mennyi drága gyógyszert dobáltunk ki, mert már lejárt a szavatosságuk?! A rimaszombati járás gyermekorvosainak és ezáltal a kórház gyermekosztályának egy sajátos problémája is van. Tizenöt éves koriig a járás gyermekeinek 25,43 százaléka cigány. A gyermekek egészségügy ellátásáról szóló jelentésből idézve: „A cigány családokban születő gyermekek magas aránya nagy mértékben befolyásolja a fiatal nemzedékről való gondoskodás területén végzett munkát. A járásban születő minden negyedik gyermek cigány, s ez fokozott igényeket támaszt a gyermekgyógyászattal szemben, mennyiségileg és minőségileg is, mivel ezen családok többségében igen alacsony a higiéniai színvonal.“ — Ez egyben azt is jelenti — magyarázza a főorvosnő —, hogy a kisebb gyermekek közül, kb. ihároméves korig, a cigánygyermekek sokkal gyakrabban szorulnak kórházi kezelésre. Sokszor például csak azért kell itt-tartanunk a kicsit, mert otthon nem adják be Nem kell külön eligazítást kérnem, könnyen megtalálom a rimaszombati (Rimavská Sobota) kórház udvarán a gyermekosztály épületét. Reggelenként ez a kórház leghangosabb és a személyzetnek talán a legtöbb munkát adó részlege. A hatvanhárom ágyas osztály pácienseinek zöme ugyanis az ö segítségükre utalt, gondos kezeket igénylő csecsemő. A reggeli vizit előtt — mert a nap tulajdonképpen ezzel kezdődik — nagy a sürgésforgás, megállásra nem nagyon van idejük a nővéreknek. eF1986. X. 5. — Reggel hatkor váltjuk az éjszakás kolléganőket, s a már beídegződött „menetrend“ szerint látunk a tennivalókhoz — mondja Jana Kaőalová. — Lázmérés, súlymérés, fürdetés, tiszta fehérnemű, pelenkázás, a gyógyszerek adagolása, s mire ezt minden aprósággal elvégezzük, kezdődik a vizit. — Mióta dolgozik ezen az osztályon? — Csak az idén fejeztem be a szakközépiskolát, ez az első munkahelyem. — Miért lett éppen gyermeknővér? — Gyermekkoromban súlyos tüdőgyulladással sokáig feküd tem kórházban. Soha nem felejtem el, milyen kedvesek voltak hozzám a nővérkék, mennyire igyekeztek felvidítani, vigasztalni, elterelni a figyelmemet, ha anyukám után sírdogáltam. Meggyógyultam. Az emlék azonban olyan erős maradt, hogy a pályaválasztáskor az egészségügy mellett döntöttem. Most majd én igyekszem ugyanazt nyújtani a rám szoruló kicsinyeknek. Az osztály főorvosa, Eva To- ■ micová, a kórlappal a kezében éppen utasításokat ad az egyik kiságy mellett a nővérnek. Mielőtt továbbindulna, még egyszer anyásán megsimogatja a szepegő, könnyes szemű apróság arcát. A cse csemők után a nagyobb gyerekek szobái [felé indulunk. — Doktor néni, már nincs lázam, a nővérke mondta, és az orvosságot is szépen lenyeltem, már nem is hánytam, látod, nemsokára meggyógyulok — darálja szinte egy szuszra a belépő orvosnőnek egy öt év körüli kislány. — Mondtam, ha nem sírsz és szót fogadsz, hamarább meggyógyulsz — telepedik az ágy szélére a főorvosnő. — Nyisd ki szépen a szádat, megnézzük a torkodat, aztán még meghallgatom, hogy dobog a szíved, és máris játszhatsz — de csak az ágyban — a babáddal. — A gyerekekkel éppen olyan értelmesen kell beszélni, mint a felnőttekkel. Soha sem szabad becsapni őket, mert azzal csak a saját dolgunkat nehezítjük — magyarázza már a folyosón. — Fekszik most nálunk egy kisfiú, rettenetesen léi az injekciótól. Hárman alig bírtunk vele a vérvételnél. Megkérdeztem tőle, hogyan akar meggyógyulni, gyorsan vagy lassabban. Persze hogy gyorsan — mondta. Akkor húnyd ,be a szemed és csak egy szúnyogcsípést fogsz érézni. Aztán nem akarta elhinni, hogy meg is volt a „nagy műtét“. Másnap már büszkélkedett, hogy többé nem fél. Mivel a főorvosnőre a vizit után a körzetekből kórházi felülvizsgálatra beutalt kis betegek vizsgálata várt, a rendelés befejezéséig Emília Koppe- rová főnővér gondjaira bízott. — Kopper mama — mi csak így hívjuk — ugyanolyan „régi bútor“ itt, mint én, ismeri a gondjainkat, örömeinket — mondja a rendelőbe indulva. — Ehhez rögtön hozzá kell tennem — fájó szívvel —, az utolsó napjaimat “töltöm az osztályon. Pár nap múlva végleg nyugdíjba megyek. Éppen az utódomat avatom be a tudnivalókba — mondja a főnővér, s nem tudja eltitkolni, hogy már a búcsú gondolatára is könnyes lesz a szeme. — Huszonhét év alatt a szívem hez nőtt itt minden. A kollektívát is szeretem, nagyon hiányozni fog, Sa gyerekekről nem is szólva. De nézzünk inkább körül az osztályon — fordít hirtelen a szón. Az egymástól üvegfallal elválasztott szobákban — ők bokszoknak hívják — háromnégy kiságy áll. Ritka, amelyiknek nincs gazdája. — Elvétve fordul elő, hogy a csecsemőrészlegen üresen a nővérek gyakran váltakoznak. Előhúz egy vaskos füzetet, hogy a szavainak még nagyobb súlyt adjon. — 1962-ben kezdtem vezetni ezt a mindentudó füzetet — mondja —, csak saját haszná latra. Az osztályon dolgozóknak az adatait jegyeztem bele. Azóta 325 név szerepel a névsorban, ennyien „fordultak meg“ a gyermekosztályon. Fiatalon, az iskolapadból kerülnek ide a lányok, férjhez mennek, elköltöznek, sokat körzetekre vagy más osztályokra helyeztek át. Amire azonban büszkék vagyunk — nem dicsekvésként mondom —, sokan közülük gyakran benéznek hozzánk, szívesen visszajönnének ide. Láthatóan nagy gondot fordítanak -az új, fiatal nővérek nevelésére. — Kezdetben a fiatal nővéreket a tapasztaltabbak mellé de nem utolsósorban a szaktudást. [A követelményeket saját magára is vonatkoztatja. Amikor a kórházban dolgozó egyik ismerősömtől azt kérdeztem, nem tudja-e, mikor találom az osztályon legbiztosabban Tomicová doktornőt, így bíztatott: kora reggeltől késő estig -I — Türelem pedig nemcsak a betegekhez kell, a szülőkhöz talán még több. Tudja milyenek a szülők — én sem voltam más. Ha a gyerek beteg, sokkal jobban izgulnak, türelmetlenebbek. Azt szeretnék, ha a első tabletta után máris egészséges lenne. így aztán előfordul, hogy egy nap három orvossal is megnézetik: a körzetivel, az esetleg beutalja hozzánk vizsgálatra, s ha nem tartjuk itt a kicsit, este még a készültségi ügyeletest is kihívják. Aztán gyűlnek otthon a neki az előírt gyógyszert. Pedig minden alkalmat kihasználunk, hogy oktassuk, felvilágosítsuk az anyákat. (A főnővér: — Van olyan gyermekünk, aki egy hónap alatt háromszor került vissza hozzánk súlyos hasmenéssel. Mielőtt hazaengedtük, az Orvosnő aprólékosan elmagyarázta, milyen diétát igényel a gyermek. Figyeltem az anyát, láttam rajta, nem azt hallgatja, mit magyaráz az orvosnő, hanem azt nézte, milyen a frizurája. Persze, hogy nem tudta elismételni, amit elmondott neki.) — A nehézségek, a gondok ellenére milyen eredményekről adhatnak számot a járásban a gyermek egészségügyi ellátása terén? — Legnagyobb eredménynek azt tartjuk, hogy a kórházi osztályunkon sok fiatal orvos szerzett gyakorlatot a körzeti működéshez, s ezáltal bővíteni tudtuk a körzeti gyermekorvosi rendelők számát. Kevés kivétellel már nemcsak a tanácsadást végzik gyermekorvosok, hanem a tizenöt éven aluli gyermekek gyógyítását is. Az utóbbi években a gyermekgyógyászati szakrendelések terén is jobb a helyzet: szakképzett gyermekorvosok foglalkoznak az ideggyógyászati kezelésre, tanácsadásra szoruló gyerekekkel, a veseelégtelenségek kezelésével, szívgyógyászati tanácsadással, a légúti szervek túlérzékenységében szenvedő apróságokkal. S ami szintén fontos, a műszaki berendezésekkel való ellátásunk is — a lehetőségekhez mérten — állandóan javul. Az idén újabb három gyermekorvost is várunk az osztályra. Ha megérkeznek, akkor tökéletesíthetjük munkánkat, mindegyikünknek több ideje jut majd a legfrissebb szakirodalom forgatására is. Mire befejeztük a beszélgetést, a gyermekosztály is elcsendesedett. A kis páciensek délutáni álomba szenderültek, a nővérek a mosodából érkező pelenkákat és fehérneműt rendezgették, számukra és az ügyeletes orvosok számára ilyenkor jut egy lélegzetvételnyi idő — pihenésre. FLÖRIÄN marta Ha úgy adódik, naponta többször is tiszta ruhát kapnak a kis páciensek (Gyökeres György felvételei)
