Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-14 / 37. szám
tek: ma van a születésnapom. Poharaim nincsenek, de azért... Nesze, Stefan, csavard ki a nyakát. A legjobb vodka, Pse- nylcsnaja. — Hát akkor arra, hogy még meglásd a szárazföldet. — És ti velem. Igyál! Okosabbat most nem tehetsz. Te is Slavko. Ne féljetek, túléljük. Bízzatok Srá- mek kapitányban! Te, Stevo, tudod, hány viharral megverekedett már. Nyeljetek még. Fogd Stefan! „Kedves utasaink! Kérjük Önöket, ellenőrizzék a biztonsági öveket, öt perc múlva kikötünk Kelet-Szlovákia - metropolisában. Amíg a hajó teljesen meg nem áll, mindenki maradjon a helyén, Srámek kapitány és a személyzet...“ — A szárazföld! — Látom a kikötőt! Kíváncsi tumultus az ablaknál. Elcsitul a lárma. Az utasok elcsigázottan vissza- roskadnak a székeikbe. — De hiszen ez a pozsonyi kikötő! — kiált fel Stefan. Slavomír és Simon az ablakhoz nyomul. — Csakugyan! Ki érti ezt? Nagy döccenés. Felsivít a fékmotor. A sebességet elnyeli a betonkifutő. Elnémulnak a motorok. Mozdulatlanná dermed a hajó. És mozdulatlan dermedtségben maradnak az utasok. Így ülnek hosszú percekig Senki sem hiszi, hogy túlélte a halált. Egyszerre felpattan a vezérfülke ajtaja. Egy ötvenes szálfatermetű férfi tántorog ki rajta. Srámek kapitány? Arca elgyötört. Egyenruhája csuromvíz. Végre előkerült, suttogja magában Simon. Mennyit kerestem őt! Most bukkant fel a tengerfenék ről. Hogy bírta ennyi ideig odalenn? — Véghez vittem. És most ezért rém húzzák a vizeslepedőt... — Mit beszélsz, kapitány? — Valaki csengetett. — Á, te vagy az, Sándor? Hát kialudtad magadból a halált? — Ogy-ahogy. Stefan, megesett már veled, hogy újra álmodd, amit azelőtt való nap átéltél? , — Nem, én sohasem álmodom. — Ahoj, Sándor, isten hozott. — Alaposan beszívtatok, mondhatom, gk Stefan délig úgy aludt, mint az agyonvert. — Ne neheztelj rá ezért, Jarmila. És rám se, kérlek. Tudod, amikor az ember túlél egy lehetséges halált... — Eszemben sincs. Csakhogy Stefan táviratozott, hogy hat óra körül itthon lesz. És csak éjféltájt érkezett haza. Rettenetesen vártuk a gyerekekkel. Egy hónap hosszú idő... Talán hússzor is hívtam a röpteret. — Élünk... Mit iszol testvér? Ugye vodkát? — Mi mást? Négy hét alatt belejön az ember... , g, i— Az isten szerelmére. Ne igyatok újra. Hisz már egészen sárgák vagytok. Talán igazad van, Jarmilka. Igyál te helyettünk. — A szagát sem állhatom. — ö, tudod, a bort szereti — nevet Stefan. Hát egészségetekre! — Sikerült valamit megtudnod, Stefan? — Mindent, barátom. Felhívtam a Srámek öccsét, említettem, hogy üzemmérnök nálunk. Még elképzelni is rossz' az egészet. A legnagyobb újság az, hogy Srámek kapitányt holnap reggel őrizetbe veszik, parancsmegszegés miatt... — Ne /beszélj. — A parancs szerint csakugyan Kassára kellett volna repülnie. És ő azt válaszolta az irányítóközpontnak: nagy marha lehet, aki ikiötlött ilyesmit. Amikor ott is ugyanolyanok az időjárási viszonyok. Ő itt száll le, vagy sehol. Készítsék elő a repülőteret. Tudod, miért repültünk több mint másfél órát időn felül? Hogy elhasználja az üzemanyagot. Fel ne robbanjon a gép, ha netán erősen nekicsapódna a betonnak. Nem jártunk mi se Bécsben, se Budapesten, se sehol. Egész idő alatt Pozsony fölött köröztünk. És képzeld, amikor nekiláttak habbal lekenni a leszállópályát, a vihar miatt megszűnt az áramszolgáltatás. Fél óráig gyertyák égtek az egész röptéren. De elkészítettek mindent a kényszerleszálláshoz. Tudod, hány mentőkocsi várt ránk? Harminckettő. A kórházakban pedig készültség ... Persze, a mentőket gyorsan eltüntették, hogy sokkot ne kapjunk, miután túlélve saját halálunkat kikászálódunk a gépből. — Rögtön hagyjátok abba, mert megőszülök. — Csigavér. Hisz éppen csak ránk lehelt a halál. Stefan felesége a fülére szorítja a tenyerét: — Inkább arról beszélj, Sándor, mit hoztál Szilviának és a gyerekeknek? — Hoztam ezt-azt. Majd gyere el megnézni. — És fogsz még repülni valaha az életben? — Kegyetlen kérdés. Azt hiszem, igen... ® uzatot kapott a hátam meg a nyakam. Valószínűleg a nyitott szellőzte- tőablakon keresztül csapott meg a levegő. Másnap reggel olyan nyilallást éreztem, hogy nem tudtam sen. lehajolni, sem kiegyenesedni. Eleinte azt gondoltam, hogy nincs semmi baj, sőt még jó is: hiszen félig-med- dig beteg vagyok, sajnálatot érdemiek. Amikor azonban munkába menet találkoztam Nyikolaj Nyikolaje- viccsel, megértettem, hogy cefetül áll a dolog. Meg sem tudtam hajolni előtte. Amikor mégis megpróbálkoztam, kénytelen-kelletlen valahogy büszkén felvetettem a fejemet, s arcom eltorzult — Nyikolaj Nyikola- jevics pedig ezt sokatmondó gesztusnak tekintette. Megijedt, és egész úton igyekezett elvenni tőlem az aktatáskát, hogy ő maga vigye — hiszen ez a Nyikolaj Nyikolajevics az égvilágon mindentől félt Mégiscsak ostoba dolog ez a derékzsába! A kapubejáratnál a portás, Misa bácsi észrevette a fintort az arcomon, meg azt, hogy nem is biccentek neki — és szeme dühösen villant. Most aztán egész nap figyelni fogja, hányszor távozom el munkaidő alatt, nem jövök-e vissza az ebéd ről később. Válja, amikor nem tudtam szokás szerint nyájasan üdvözölni, kajánul, hangosan megjegyezte: — Fél év sem telt el azóta, hogy csoportvezetővé nevezték ki, és máris hogy fennhordja az orrát! A szobánkban dolgozó nők rosszallóan mustráltak. Hát hogy magyarázzam meg mindenkinek, hogy amikor lefekvés előtt megfürödtem, huzatot kaptam? Amikor kimentem dohányozni, természetesen a főmérnökbe botlottam. Ö el akart menni mellettem, de amikor észrevette, hogy nem üdvözlöm meghajlással, sőt még savanyú képet is vágok — megtorpant és szótlanul elhaladt mellettem. Amikor meggyőződött róla, hogy jól látta viselkedésemet, összevonta a szemöldökét, és a foga között sziszegter — Hogy elkanászodott a fiatalság, naphosszat bagóz- nakt Disznóság. Én eldobtam a cigarettavéget és visszaindultam az osztályra. Szembejött Ivlev elvtárs, vállalatunk igazgatója. Amikor észrevette testtartásomat és fintorgó arcomat, megállt és megszólított: — Tkacsuk! Odamentem. — Jó reggelt, Tkacsuk. — Üdvözlöm, Alekszandr Parfentyevics. — Tudja, mit mondok én magának, Tkacsuk? ÖrülökI Végre-valahára van magában valami méltóságos tartás! Büszkeség vagy mifene. Csak így további Este feleségem forró vasalóval pátyulgatta a derekamat — holtbiztos népi gyógymód. Azt hiszem, holnapra megint teljesen rendbe jövök. GELLÉRT GYÖRGY fordítása PAUL MARI AZ UTAZÁS Matias követte a lányt, úgy csodálta, mint tűzimádó a tüzet. Április volt, vattázott felhők úsztak a tenger felé, az utolsó hippik erőteljes hozsannázása kísérte őket. De honnan ez a megha- tődás, amellyel a csillagokat, a sós vizet és a British Encyclopaediát köszöntötte? Igaz, mindig a lassú folyókat, amelyekben gyökerüket vesztett fák pusztulnak el, az éjszakai vonaton gyöngysoros, hosszú menetét, a bizonytalan, valótlanságok felé nyúló híreket és a rögtön elfelejthető eseményeket szerette, amikor a nyugtalanság kockáiban a létezés vakrémülete reszketett. Tovább követte/ a lányt, arra gondolt, hogy most az emberi tökéletesség látomásának tanúja; az átváltozásnak a szellemből az öröklőt emberének teljességéig, igen, ez lenne igazi felüdülés, akkor teste a mozgás fővárosává, a játék fővárosává, az ártatlanság világvárosává válhat. A PÉLDAKÉP Erre a helyre sehogy sem talált példaképet, de tudta, elégedettnek kell éreznie magát, szemközt a tengerrel, maga mellet ezzel a 'kék vászoncipős lánnyal. Pedig kétségtelenül megtalálta volna, ha visszaemlékezhetne egy hős viselkedésére, vagy egy egyszerű ember viselkedésére, avagy egy antik istenség viselkedésére. De nem tudta felidézni Őket. Eközben, mert a levelezőlapjait nem sikerült megírnia, valami visszafojtott harag gyülekezett benne. Egyes-egyedül szeretett volna maradni, de tudta, hogy ez a vágy éppen olyan elérhetetlen, mint a képzeletünkben felhalmozódó többi utópia, és az ő kék vászoncipős barátnője nem egyezne bele, hogy elmenjen, otthagyja őt a tengerparton, hogy végre nyugodtan megkereshesse a megfelelő példaképet. BIZALMASAN A zenekar kíméletlenül játszani kezdett, mintha Mathias is ünnepelt volna. Előtte a tükör, amely (meghamisította a valóságot, ott horgonyoztak le az iszákosok rágógumi-fejükkel, gyöngesé- gükkel. Messzire volt tőlük áz Úristen. A füstös sarkokban vak keserűség hányódott. Kibírhatatlanná vált az állandó hadonászás, a hideg. Adja át magát az alkohol vörösesbarna gyönyörének? S mert a fiatal lány szórakozott szeme a semmibe, az ő kék szemébe kapcsolódott, Mathias nem tudott többé egyedül lenni. a fáradtság A hibáit elfogadta: az édesanyja halálát, a dogmákat, a nagyhegyet, a remegő feszülő idegeket. A vonatot, a lány ajkait is elérte, hogy elmondhassa: szeretlek. Perget az örökkévalóság: a lehetetlen ünnepének csendjében csak a szél hallatszott, az eső lemosta a díszleteket. Elfogadta a lelkiismeretfurdalásait is, a bordélyházak meleg életét, és a fagy jeges csúcsait. Beismerte, hogy bűnös, és pontosan tizenhét órakor még azt is bevallotta magának, hogy fáradt. GYÖRFFI KÁLMÁN fordítása CSÄKY KAROLY Harmat-anyám Olyan vagy most nekem, mint harmat a virágnak: álmomban velem hálsz, s reggelre ellopnak. Reggeltől estéiig én nagyon szomjazom, száraz testemre könnyemet hullatom. jaj, ha a harmatod nem száll le rám többé, elbújdosom akkor árva partok közé. DÉNES GYÖRGY Cirbolyafenyő A cirbolyafenyő toboza kék-lila, cselleng a zord idő — le kell kopnia. Az ég az ágakon dereng — ezüstpapír, de lent munkál a gyom, vézna aranka sir. A cirbolya-tobozt harmatcsöpp mossa már, az ághegy néma poszt, de lent sfirűl a sár. Kering a nedv, zizeg szélben a tűlevél; boldog fenyő-sziget, szerelmetes, ledér. Egy régi molnárház a Kis-Duna partján (Gyökeres György felvétele)
