Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-31 / 35. szám
L uzsini sztanyicában mindenütt régóta sáros a kérges hó, a minap hazaköltözött varjak kékacélszínű új tollruhát öltöttek. A kémények füstje gyér és foszlós. Az ég — milyen is lehetne — sZürke. A házak körvonalai elmosódnak alighanem a ritkás köd miatt. Csak a Donon túli hullámos hegyhát látszik szigorúan élesnek, meg az erdő áll rajta úgy, akárha tussal rajzolták volna oda. A népházban a kerületi szovjetek üléseznek. Bevezetőül a körzeti pártbizottság titkára magabiztosan tagolja a nemzetközi helyzetről szóló beszámoló szövegét. A padokon küldöttek: ha hátulról nézzük — piros szegélyű kozák sapkák, kaukázusi kucsmák, füles prémsapkák, irhaködmönös sorok. Szinte ütemes szuszogás. Ritkán köhécselés. Itt-ott szakállasok ülnek, de a többség: csupasz arcú legénynép különféle színű bajuszokkal vagy azok nélkül. A titkár Chamberlain jegyzékét olvassa. — Ne ugasson! — harsan a há- tulsó sorokból egv szilaj hang. Az elnök egy pohárral megko cogtatja a vizeskancsót. — Csöndet! A beszámoló után, a félórás szünetben, amikor a dohányfüst az előcsarnokban már lankadtan lebegett a kucsmák felett, a beszédmorajban ismerős hang ütötte meg -a fülemet: mintha a Majdannyiko- vé volna. Széttaszigáltam a körülöttem állókat. Ö volt az, Majdany nyikov, Peszcsanij falu községi szovjetjének újonnan megválasztott elnöke. Egész csoport vette körül. A legfiatalabb, aki még eléggé jó csúcsos sapkát viselt, azt mondta: — ... Majd harcolunk egy kicsit. — Letörik a derekunkat... — Nem először próbálják! — Csakhogy azoknak haditechnikájuk van, cimbora! — A technika ember nélkül annyit ér^ mint a ló kozák nélkül. — Emberük tán nincs elég? Majdannyikov megint megszólalt. Hangja sűrű-lágy volt, akár a jóféle kulimász. — Hagyd eztf A nagyvilággal csíiján bánj, kenyeres... De lia háború tör ki, nem ijedünk meg tőle ... Ejnye, várj már egy kicsit! Hadd mondjam el a magamét. Ha én befejezem a cséplést, akkor rákezdheted, de most hallgass meg. Minket tizenötben elvittek a német háborúba. Én a harmadik eresztésbe kerültem. Kamenszkaju sztanyicáből egyenest a frontra vitték a századunkat. Odacsaptak bennünket a nyolcadik gyaloghad osztályhoz, úgy jártunk együtt vele, mint a lógós lovak. Harcokban is megfordultunk. Sztrij alatt búcsút vettünk a lovaktól. Szuronyl tűztünk a puskára, és magunk változtunk lóvá. Harcoltunk. Lövészárokban is meg másképpen is. De többnyire lövészárokban. Egy esztendeig rostokoltunk abban az átkozott agyagos földben. Négy hónapot pihenés nélkül. Teljesen ellepett bennünket a tetű! Kit a bánattól, kit a tisztátalanságtól. Mert a tetű sem egyforma: amelyik a bánattól terem, az őrbe hátú meg kopasz, amelyik a piszoktól, az bogárfekete. De ha másfélék voltak is, mi egyformán étettük őket: megesett, hogy levetettük az inget, szétterítettük a földön, oszt végighúztuk rajta a kulacsot vagy a gránit hüvelyből csinált poharat — hát rögtön csupa vér lett. Bottal ütöttük őket meg derékszíjjal... Úgy vertük agyon őket, mint az állatokat. Olyan sokat tenyésztettünk magunkon! Csapatostul mászkáltak az ingünkben. Mi meg harcoltunk. Hogy mért, hogy s mint — senki se tudta. Azt a kását ettük, amit más főzött. Eltelt egy esztendő, engem elfő gott a bánat. Ez kész halál! Hol a ló után vágyódtam — hisz hónapokig nem látta, hogy egzecírozza a lovász —, hol a család után, mert csak úgy maradt otthon, nem is tudtam, hogy s mint él. De az volt a legnagyobb baj, hogy azok az emberek — köztük jómagam! — nem tudták, miért kell vállalni a halált. Tizenhatban leváltottak bennünket a frontról, visszavittek vagy negyven versztára. Kiegészítés érkezett a századhoz, majdnem csupa öregember. A köldökükig ért a szakálluk ... Mi pihentünk egy kicsit, rendbe hoztuk a lovakat. És akkor nesze neked — puff! A hadosztályparancsnokságról parancs jött: a frontvonalhoz kell tolni a századunkat. Azt mondták, ott lázadoznak a katonák, nem akarnak a lövészárokba, az agyagos földbe mászni; nem akarnak a halállal komázni... Dimbas kozákkapitány elmagyarázta nekünk: így meg úgy. Én pedig fogtam magam, írtam egy cédulát, és a tömegből odahajítottam. „Nagyságos úr! Elmagyarázta nekünk, hogtyan harcolnak egymás ellen a különböző nyelvű népek. De hogy mehetnénk a saját testvéreink ellen?“ Elolvasta, egészen elváltozott az arca, de nem mondott semmit. Akkor jöttünk csak rá, hogy mért ömlesztették bele a századba az öreg kozákokat. Azok jobban ki tudtak állni a cár mellett meg minden mellett. Egyfelől öregek voltak már, a hosszú szolgálat fegyelemre szoktatta őket, másfelől egy kicsit bolondok voltak: a szolgálat ugyancsak megviselte mind. És még egy azokban az években az ezrednél az ember agyát hamarább kikalapálták, mint ahogy a kaszás kikalapálja a kaszáját. A katonák ellen küldtek bennünket. Négy géppuskánk volt meg egy páncélautónk. Odaértünk ahhoz a helyhez, ahol az az ezred lázadozott, már ott volt két kubá- ni század, tyű, micsoda vad kozákok, ragyások, akár a kalmükök. Körülvették az ezredet. Szörnyű dolog készült, cimborák! Egy kis erdőn túl lekapcsoltak két üteget a lövegmozdonyokról, az ezred meg áll ott egy kis tisztáson, és zúgolódik. A tisztek odalovagolnak hozzájuk, próbálnak a lelkűkre beszélni, a katonák meg csak állnak és zúgolódnak. A kapitányunk parancsára kirántottuk a pallosunkat, odaügettünk a katonákhoz, és patkó alakban közrefogtuk őket... A kubá- niak is megindultak ... Erre a katonák kezdték ledobálni a puskákat. Máglyába hajigálták őket, és megint zúgolódtak. Nekem meg vérzett a szívem, forrt bennem a harag, sós lett a szám, és valósággal égett. Hát hogy hajthatok én bele ebbe a sírba egy embert, ha egyszer magam is kis híján elvesztettem az életemet, magam is a földben éltem, akár az ürge? ... Odanyargaltímk. Látom ám: Filimonov, a szakaszunk egyik kozákja mérgében a kardlappai belecsapot egy katona képébe. A szemem láttára dagadni kezdett a katona képe, és csupa vér lett, ő maga meg begyulladt. Fiatal kis katona volt, hát szemlátomást begazblt. A hideg is végigfutott a hátamon, nem tudtam uralkodni magamon, odavágtam. „Hagyd abba, Filimonovl“ Erre szidni kezdte az anyámat, pedig óhitű volt. Én nekihuzakodtam a pallossal, rá akartam ijeszteni. „Hagyd abba — mondtam —, mert bizony isten agyonváglak!“ Ö meg rögtön lekapta a puskáját a válláról. Én a torkába szúrtam a pallos hegyét... Ogy döftem bele, mint egy madárijesztőbe, de kiderült, hogy élő embert küldtem a másvilágra . .. Erre olyan kavarodás támadt, hogy maga az ördög se igazodott volna el benne. A ku- bániak lövöldözni kezdtek ránk, mi meg órájuk. Azok a vad, ragyás pofák rohamra indultak ellenünk, a katonák pedig felkapkodták a puskájukat, és megint zúgolódtak meg lövöldöztek az egész lovasságra. Micsoda felfordulás volt ott! ... Elvittek onnét bennünket, elébb a hátországba akartak irányítani, de aztán a Kárpátokba dobtak át; még ki se tudtuk verni a sok tetűt a gatyánkból, máris — mars a Kárpátokba! Csak éjszaka járhattunk az összekötő árokban. Szigorú parancs volt — semmi zaj, egy koppanás se! Kiderült, hogy az osztrák lövészárkok negyven méterre voltak a mieinktől. Nappal is éppen csak éltünk. A fejünket se dughattuk ki. Esik. Minden vizes. A lövészárkokban bokáig ért a sár. Annyira nem volt nyugtom, hogy aludni se tudtam. Ez nem élet! Gondolkoztam: hogy is van ez, mért élünk mi ezekben az árkokban a halállal összeölelkezve? Úgy állt a fejemben a gondolat, mint a cövek: beszélni kéne az osztrákokkal. Az ő 'katonáik beszélnek á mi nyelvünkön. Néha átkiáltanak: „Pán, maguk mér harcolnak?“ — „Hát maguk mér?!“ — kiabálunk vissza. De nem tudunk dűlőre jutni a távolság miatt. Azt gondolom: össze kéne jönni rendesen, hogy elbeszélgessünk. De nincs rá lehetőség! Szögesdrőttal választották el az embereket, akár a barmokat, pedig hát az osztrákok ugyanolyanok, mint mi. Mindnyájunkat a földtől szakítottak el, mint a kisgyermeket az anyja csecsétől. Meg kell találni a közös nyelvet. Egyszer egy reggel, amikor felébredtünk, azt kiabálja az őr: „Nézzétek, cimborák, egy állat akadt bele a drótunkbal“ Halljuk, ahogy az osztrákok is felriadnak, mint a varjúk a tallón. Erre egy 'kicsit kidugtam a fejemet — hát olyanféle állat, mint egy bokor. Beleakadt a nagy agancsával a szegesdrőtakadályba. Tőlünk balra kemény harcok folytak a fronton, hát a lövöldözés lövészárkok közé kergette. Azt kiáltják az osztrákok: „Páne, szabadítsátok 'ki azt az állatot, nem fogunk lőni!“ Én levetettem a 'köpenyt — és fel a töltésre. Odapillantottam az ő lövészárkaikra, hát csupa fej meg fej meredt ki belőlük. Ahogy odaértem az állathoz, úgy felágaskodott, hogy a karók meg a gyámok inogni kezdtek. Még három kozák ugrott ki egymás után, hogy segítsen nekem. Nem tudtunk csinálni semmit — a szarvas nem engedett bennünket közel magához. Egy szer csak látom, osztrákok szaladnak — puska nélkül, az egyik kezében olló. Akkor aztán szóba elegyedtünk. A főhadnagyunk lehasal a töltésre, és puskával megcélozza a legszélső osztrákot, én meg eltakarom a hátammal. A tisztek nem tudtak szétkergetni bennünket; mi meg vendégségbe, a lövészárkunkba hívtuk az osztrákokat. Elkezdtem volna beszélni az egyikkel, de egy szót se tudtam mondani sem az ő nyelvükön, sem a mienken — a könny hangomat szegte. Nekem egy nem egészen fiatal, verhenyeges osztrák jutott. Leültettem egy lőszeresládára és azt mondom: „Már hogy volnánk mi ellenségek, pán?i Inkább rokonok vagyunk! Nézd csak a tenyerünkről még nem kopott le a kéreg.“ A szavaimat ugyan nem érti, de látom, a lelke megért, hisz a kérget kaparom a tenyerén! Bólogat: igen, egyetértek. Egy csomó kozák meg osztrák gyűlt össze körülöttünk. Én azt mondom: „Né- künk, pán, nem kell, ami a tiétek, de ti se nyúljatok ahhoz, ami a miénk. Fejezzük be a háborút!“ Látom, megint helybenhagyja, de a szavakat nem érti, és két kézzel hí bennünket magukhoz. Azt magyarázza: ott van egy emberünk, aki konyít valamit az oroszhoz. El is indultunk. Az egész század felkerekedett, és odaindult! A tisztek megijedtek. Gyerünk! Megérkeztünk az osztrák lövészárkokba. A cseh beszélt a mi nyelvünkön. Én a magam osztrákjával beszélek, ő meg fordítja. Én még egyszer elmondtam az emberemnek, hogy mi nem ellenségek vagyunk, hanem rokonok. És a körmömmel megint megkapargattam a kérget a tenyerén, és megveregettem a vállát. A csehen keresztül azt feleli: én munkás vagyok, lakatos, és nagyon egyetértek veletek. Azt mondom neki: „fejezzük be a háborút, testvérek. Nem ér az egy fapitykét sem! A szuronyt meg azokba kell beledöfni tövig, akik egymás ellen uszítottak bennünket.“ Hát az majdhogynem sírva fakadt a szavaimra. Azt felelte, hogy otthon asszonyt hagyott kisgyermekekkel, és ő hajlandó befejezni a háborút. Nagy zajt csaptunk. A tisztjük meg úgy jött- mint, akár a pulyka'kakas, és vi- csorgatta a fogát. Mi meg barát- kozgattunk és kávét ittunk náluk. És olyan közös nyelvet találtunk egymás számára, hogy ha én mondok egy szót nekik, tolmács nélkül is reptiben megértik, köny- nyezve lármáznak, és jönnek ösz- szecsókolózni. Ahogy viszamentem a magunk árkába, kivettem a závárt a puskából, beletapostam a sárba és az életemre megesküdtem, hogy többet egyszer sem lövök osztrák testvérre: lakatosra, munkásra, földmívelőre... A századunk még azon az éjszakán kivonult a lövészárkokból, lefegyvereztek bennünket Savelki falunál. Egy idő múltán meg jött a forradalom, Péterváron jól elintézték a cárt... — Várj — vágott közbe a csúcsos sapkás, fiatal kozák. — Hát az álattal mi lett? — Az állattal? Mi lett vóna? Kiszabadítottuk. Fújt egyet, és már nem is láttuk többet. Elvitt az agancsán egy nagy csomó szegesdrótot. De nem az állat vót a fontos, hanem az, hogy az emberek közös nyelven kezdtek beszélni, te meg locsogsz itt: háború, háború; Tudjuk, milyen lenne az a háború — mihelyst eljutunk az ő katonáikhoz, belecsapunk egymás kérges tenyerébe, és mingyán szót is értünk . . . — Küldött elvtársak! Jöjjenek be! — kiáltotta valaki a színpadról, és megrázta a csengőt. A küldöttek sűrűvé préselődő tömege az ajtó szárnyait szinte szétfeszítve, zajos beszélgetés közepette betódult a terembe. MAKAI IMRE fordítása Michal Olyan tájról kül( nyára csak nagy r rai Nemzeti Park ra ügyelek. Jó me: rai településtől, Jt háta mögött, ahol medvék, farkasok képzelhetik, hogy lyen szívesen olva: neteket. Amikről í töltöttem, ebben é hét esztendőm. Mi késztetett an Ma húsz éve am 1945. január 10-ér késmárki Thököl együtt. Nincs már meghalt, s én, a v< árván, mint szétm Bevallom, nem s valaha nagyon sze Kérem, hallgass* másom. A Szlovák Nem Hágyban voltam e megnősültem és n Negyvenháromban sem politizáltam, ahogy Jankó szab* sok szlovák fiú át. lölik a németeket. Féltettem Jankó' beszédért könnyei gyelmeztettem is, Nehogy beleártsa litikába. A lelkem mélyé én fiam már nem mint én. Az anyja kodott: „Fiacskán gyázz magadra! T sen!“ És nem tért vis ban szolgált. 194t verezték a hadosz néhány fiú nem szöktek. Késmárk a német lakosság keztek, de amikor hettek. Késmárk i ran megfordulok , udvar egyik sarké azon ott áll az él védtelenek voltak, hurcolták el őket rákhoz. Éjjel felél mind a nyolcukat csupa iszap, latyi kötéseiken átütött nak a mocsárban, a hitleristákra, pusztulnak, hullai Csak a felszab őket tisztességese Hozzánk, Vysné híre. Mintha össj Egyszeriben nem MIKULÁS Augusztus Bár a nyál A gólyák ( s az alma Mikor a sa az ágon , A csillagh magukat 1 Út menti Picasso dí Pedig min a hegynek Mihail Solohov
