Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-24 / 34. szám
F ábry Zoltán művei hosszú éveken át úgy voltak jelen gondolataimban, mint egy tengerben úszó jéghegy. A könnyebb fajsúlyú műveken nevelkedett olvasói fantáziám csak lassan barátkozott meg Fábry Zoltán expresszív stílusával és magával a Fáb- ry-i világképpel. Ahogyan az ismeretlenség mélységeiből előbukkantak világnézetének újabb és újabb körvonalai, akkor döbbentem rá, hogy ez a hang nekem nem idegen, sőt ismerős, mert minden gondolata visszhangzik bennem. A tőle megjelent és a róla szóló kötetek sorában nagyon fontosnak tartom „Fábry Zoltán válogatott levelezésé“-nek a közétételét. (Madách, 1978} Ezekben a levelekben nyomon követhető eszmei fejlődése mellett a két háború közötti lap- és könyvkiadás minden gondja-baja. Nem vettem számba, hány levélben szerepelnek ezzel kapcsolatos információk, különösen az, hogy ki, kinek és mennyivel adósa. A lényeg valahol ott van, amit már ő maga visszaemlékezéseiben megírt: „Ha elgondolom, micsoda szerkesztőségek vannak ma, szinte mesének tűnik mindaz, amit itt el jogok mondani a tegnapról. Ma szobák, termek és paloták jelentik a szocialista sajtó szálláshelyeit! Írógépek és gépírókisasszonyok garmadával, telefonok tömegével, magnetofonok és egyéb csudagépek, mintha mindig ott lett volna a helyük! És autók készenlétben, állandó használatraI Szinte el sem lehet hinni, hogy valamikor ez másképp is volt, hogy néha majdnem sehogy sem volt a volt! A kommunista sajtó koldussajtó volt. Sokszor szoba sem akadt, se fizetés, se honorárium; autókról, betegsegélyzőröl, nyugdíjról, üdülési szabadságról nem ts beszélve.“ (Tanú és tanúság voltam, 128. oldal) Talán ezek a gondolatok voltak azok, amelyek felkeltették érdeklődésemet a Fábry Zoltán válogatott levelezése 619. oldalán Barta Lajos által írt levélben a Schein névre. A bő jegyzetanyaggal ellátott kötetben ehhez a névhez nem szerepel semmilyen ismeretanyag. Talán elkerülte a gondos válogatók figyelmét? — teszem fel a valószínűtlen kérdést, de mindjárt követi a minden megismerés alapjául szolgáló következő: — Ki lehet az a Schein, akinek az 1935-ből származó Barta-levél ilyen fontosságot tanúsít? Idézem a levelet: „Nem haragszol, ha Scheinnek írok és bekérem Kassára? Így egy csapásra 2—3 óra alatt mindent elintézünk. Ti. a gyakorlati megoldás: a Világ Barta-lapja Bratislavában készül. Az Állásfoglalás — Fábry — lapja — PreSovban készülhetne!?!? Ügy írok Scheinnek, hogy készüljön a Kassára jövetelre. De csak akkor jöjjön, ha még táviratot is kap. Táviratot pedig akkor küldünk neki, ha Te is bejönnél.“ (Fábry Zoltán válogatott levelezése, 619. oldal). Csak a napokban tudtam meg, hogy a Schein név tulajdonosa Albin Babej, nyugdíjas, a két háború közötti legjelentősebb kelet-szlovákiai nyomda, a pre- §ovi Pallas Könyvnyomda és Kiadó (Knihtíaőiaren, vydavatefstvo a kníhkupectvo Pallas v Preáove, ulica Horná okru2ná c. 4) volt munkatársa. Albin Babejt — ebben az évben töltötte be a 75. életévét — már rég ismertem, véletlen találkozásainkon mindig megcsodáltam enciklopédikus műveltségét, amely a szlovák, magyar és német irodalomra épül. Ö volt számomra a közép-európai ember megtestesítője; azt csak a későbbiekben tudtam meg, hogy kapcsolatban állt az első köztársaságbeli csehszlovákiai magyar irodalommal, elsősorban Fábry Zoltánnal, és Az Üt köré csoportosuló haladó írókkal, valamint a CSKP vezető személyiségeivel. Visszaemlékezéseit így kezdi: „A Pallost egy könyvkereskedésből teremtette meg Grossman Ernő. A harmincas évek elejére az akkori technikai mércével mérve a legmodernebb nyomdává bővítette. A tulajdonos szimpatizált a haladó mozgalmakkal, amikor 1932-ben kiadtuk llja Ehrenburg Jedi- ny front című könyvét, amelyet Dobroslav Chrobák méltatott, egyszerre az érdeklődés középpontjába került, elsősorban a haladó értelmiség körében. A szigorú cenzúrával nyomorított pozsonyi és prágai nyomdák mellett az eperjesi Pallas konspirációs okokból is megfelelőbbnek bizonyult. Így került hozzánk a DAV, majd 1933 és 36 között mi adtuk ki Az Üt 23 számát is. Ekkor kerültem kapcsolatba többek között Novomeskyvel, Clement isszel, Rob Poniéannal, a DAV munkatársaival, és Fábry Zoltánnal, Balogh Edgárral és Roth Imrével, Az Üt szerkesztőivel." A DAV és az Űt együttműködése csaknem példa nélkül áll a szlovák—magyar kultúrkapcsolatok történetében. Közismert annak az üdvözlő levélnek a szövege, amelyben a két lap eszmeazonosságát jól jelképezi a következő mondat: „Üdvözöljük utatokat, mely végül a DAV útja is.“ Ezenkívül a DAV felszólítja az olvasót, hogy anyagilag és előfizetők toborzásával segítsék az új testvérlapot, közli Fábry Zoltán, Roth Imre és Balogh Edgár cikkeit, sőt, Kassák Júliusi földeken című versét magyar nyelven jelenteti meg. Fábry Zoltán már Az Üt megjelenése előtt, 1929-ben a romániai Korunkban elismerően szól a DAV-ról: „A még ki nem alakult szlovák kultúrával szemben mérhetetlen előnyben voltunk, ma már a szlovákok a fejlődés utolsó fokát is elérték, és a DAV az európai avant- garte egyik legújabb katonája." (Vigyázó szemmel, 138. oldal) A davisták marxizmus talaján fakadó világnézete a nemzetiségi kérdés elbírálásában is a tudományosságot követte, és egészen más megvilágításban látta a szlovák—magyar kapcsolatokat: „A mi generációnknak lesz a feladata ledönteni azt a megalapozatlan legendát, amely a szlovák polgárság »ádáz küzdelmét« bizonyítja »az ezeréves járom széttörésében«, amit olvasókönyvekben konzerválva emésztésre felszolgálnak... A múlt századi szlovákság »mártír harcáról« szóló legendának a ledöntése a mi generációnk feladata." (Vladimír dementis, DAV, 1929; kiemelés Rudolf Chmel, Slovenské Pohlady, 1980/3, 89. oldal). A nemzetiségi kérdés szociális megközelítése jól dokumentálható Ladislav Novomesky egy 1935-ös írásában is: „Nos, minden körülmények között védelmezni fogjuk a szlovákiai magyarok jogait, kulturális jogait is; a szlovák sovinizmus, nagyravágyás és arcátlanság által zaklatott magyarok bennünk, szlovákokban védelmezőkre találnak.“ (Sziklay László: Visszhangok, 132. oldal) Ennek a szlovák—magyar kapcsolatok legfényesebb lapjaira tartozó együttműködésnek volt az egyik összefogó kerete a preäovi Pallas nyomda és Albin (Schein) Babej, akiről a V^chodoslovenské noviny 1970. január 17-i számában Novomesky ezt nyilatkozta: „Nem kellett itt (mármint Eperjesen, M. L.) kauciót fizetni. Es Babej elvtárs volt az, aki az államügyésznél eljárt a kefelevonatokkal. No, és a nyomda tulajdonosa tudott várni a pénzzel.. » A megszakadt visszaemlékezés fonalát így folytatja Albin Babej: „Nemcsak Az Üt és a DAV kiadásával írta be mindkét nép kultúrtörténetébe a nevét, hanem más kiadványokkal is. 1935-ben Kiadtuk a Szovjetbarátok Szövetségének a lapját Szovjetföld címmel, Hitler uralomra jutása után megjelentettük a „Hnedá knihá-t (Barnakönyv), és itt jelentek meg Laco Novomesky és. Göllnerová munkái is. A Magyar és Szlovák Tanácsköztársaság évfordulóján évente nyomtatványokat készítünk magyar nyelven, és a kassai Ku- cík elvtárs révén eljuttattuk Magyarországra. Ezzel is támogatni próbáltuk a Horthy-Magyarországon illegalitásba kényszerült progressziót... A nyomda mégis legnagyobb fegyverténye Fábry Zoltán két könyve, a Korparancs (1934) és a Fegyver s vitéz ellen (1937/ megjelentetése volt. Irodalmi forrásmunkákban az első kiadásának helyéül Pozsony szerepel, az utóbbinál pedig Moravská Ostrava. Ez nem felel meg a valóságnak, mert mindkettő Pallas-kiadvány, Eperjesen szedték és nyomták is őket. Az eredeti példányok impressziójában benne is van, hogy kiadta a Pallas Könyvnyomda és Kiadó PreSovban ... Fábry Zoltánnal úgy tartottuk a kapcsolatot, hogy elutaztunk hozzá. Néhányszor jártam nála Balogh Edgár társaságában. Amikor realizáltuk a Korparancs kiadását, megcsináltuk vele a szerzői egyezményt, ami ellen kezdetben tiltakozott. Kénytelenek voltunk mindent a magunk belátása szerint intézni, neki csak aláírás végett küldtük el a szerződést. Amikor az első hónapban elküldtük az esedékes 1200 vagy 1500 koronát, akkor szinte meglepetéssel reagált, hogy nem tévedtünk-e?! Gondolom, hogy egyszerre ennyi pénzt saját magáénak még nem mondhatott!... A fasizmus előretörése mérhetetlen szenvedéseket okozott, elsöpörte a Pallas nyomdát is. Öt munkatársa lett a fasizmus áldozata. En megmenekültem. Novomeskyvel és Fábryval természetesen a háború után is összeköttetésben voltam. Haláluk pótolhatatlan veszteség a szlovák és a magyar irodalom számára ... A nagyvárosiasodó Eperjes útjában volt a Pallas épülete, ezelőtt néhány éve lebontották. Csak a volt Berger kávéház van még meg (Verchovina); valamikor ott itta feketéit Novomesky, ott folytatott a jövőről álmodozva vitákat dementis és Roth Imre. A Pallas nyomda kiadványai könyvritkaságok lettek ...“ Albin (Schein) Babej 75 évét meghazudtoló frisseséggel beszél. Visszaemlékezéseit gyakran fűszerezi anekdotákkal, epizódokkal a „nagyokkal“ való találkozásaiból. Aztán napok óta ismét nem láttam, Bardejovban volt gyógykezelésen. E gy fárasztó hétfői nap után a Smeral utcán ballagok haza. A, „Jusufi“ cukrászda előtt hosszú tömeg kígyózik, fagylaltra várva. A szűk utcában alig lehet közlekedni. Aztán a szem fotolencséje a tömegből egyszerre Albin bácsit szűri ki, nagy szatyorral az utca végén lévő lakásába tart. A kölcsönös üdvözlés után könyvek kerülnek ki a szatyorból, szlovák, német nyelven írottak, és közöttük egy magyar. Mohácsról szól a korabeli szerzők és krónikák szerint, ezt ajánlja nekem is olvasásra. Amikor elbúcsúzunk megígérem, hogy elolvasom. így is lesz, de mostani érdeklődésem egyelőre Fábry körül és a szlovák—magyar kapcsolatoknál tart. mAté LÄSZLÖ akran hallható a tévé elleni vád: a képernyő elvonja az oi vasástól az embereket, teljesen kitölti minden szabad idejüket. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, mennyire megalapozott ez a vád, érdemes egy pillantást vetni a statisztikára, a televíziózás jelenlegi helyzetére nálunk és külföldön. A tévézés „világcsúcsát" jelenleg a japán nézők tartják, akik egy tucat műsor között válogatva naponta csaknem hét és fél órát töltenek el készülékük társaságában. Még abban az esetben is, ha munkaszüneti napokon tíz-tizenkét órát tévéznek, a hétköznapokra legalább napi ötórás tévézés jut, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag szinte minden szabad percüket a képernyő előtt töltik. Közép-Európában, így hazánkban is szerencsére ennél lényegesen kedvezőbb a helyzet. Bár bizonyos eltérések mutatkoznak fiatalok és idősebbek tévénézési szokásai között, átlagban naponta két órát tévézik az or ország apraja-nagyja, ehhez még napi két óra rádiózás is járul. A kérdés az, hogy ez sok, vagy kevés? Napi nyolc óra pihenést, ugyanennyi munkaidőt figyelembe véve, valamint kb. két óra időveszteséget számítva a munkahelyre és a hazautazásra, aránylag könnyen lehet rá válaszolni. A napi hat szabad óra a házimunkák, gyér meknevelés, szórakozás, önművelés, tévézés ideje. Szintén statisztikai kimutatások bizonyítják, hogy az emberek döntő többsége más tevékenysége, különösen házimunkák végzése közben folytat háttérrádiózást, így e tömegkommunikációs eszköz nem akadályozza otthoni tennivalóiban. A fennmaradó három-négy órából két óra jut tévézésre, másfél — két óra olvasásra és különféle kedvtelésekre, ami azt bizonyítja, hogy nálunk még (túlságosan) nem borult fel az egyensúly az olvasás és tévézés között. Meg kell azonban említeni, hogy egyelőre csupán két adás között választhat a nézők nagy része, így a televízió még nem jelenthet akkora vonzerőt, mint azokban az országokban, ahol jóval több adást sugároznak. Köztudott, hogy míg a könyv ak tív szellemi tevékenységet kíván, ad dig a televízió passzív befogadásra ösztönzi a nézőt. Másrészt igaz, hogy önmagában sem a tévé, sem a könyv nem tesz műveltté, csupán, ha megfelelőképpen tudja az olvasó (néző) használni. Ezért kell különösen nagy- gondot fordítani a fiatalok, elsősorban a gyermekek helyes tévénézési szokásainak kialakítására, hiszen leginkább ők kerülnek a „varázsdoboz“ vonzásába. Két-háromévesek, akik ré gebben teljes mértékben a felnőttekkel való érintkezés útján jutottak új információk birtokába, ma naponta csak fél óráig hallgatják hozzátartozóik meséit, de csaknem egy órát töltenek el a képernyő előtt, ötéves korban ez már napi két óra, tíz-tizenkét éves korban pedig már naponta két- három órát tévéznek. Különösen an nak a ténynek tudatában válik ez az adat jelentőssé, hogy ezzel szemben csak öt-hat órát töltenek el az isko lapadban. Hatását tekintve a televízió előtt eltöltött néhány óra jóval jelentősebb. A bökkenő az, hogy míg az iskolában a különböző tárgyakra intéz ményes keretek között éveken keresztül tanítják a diákokat, addig televl ziózásra való nevelés egyáltalán nem létezik. Bár középiskolai szinten volt már filmesztétikai oktatás, ez azonban alig bizonyul elégnek és aránylag későinek tűnik, tekintetbe véve, hogy akkor már több mint egy évtizede élnek a diákok a tévé hatása alatt. Elöbb-utóbb egyre sürgetőbben fog felvetődni a tömegkommunikáció tantárgyszerü oktatásának kérdése, hiszen tapasztalatok egész sora bizonyítja, hogy a nézők egyes rétegei válogatás nélkül „fogyasztják“ a műsorokat. Ahogy olvasni, tévézni is meg kell tanulni, hogy ne boruljon fel az olvasás és tévézés közötti egyensúly. Nem látszik hiúnak a remény, hogy a televízió bevallott szándékának megfelelően a kulturális alapellátást biz tosítsa, a kulturálódás többi formái, köztük az olvasás is a speciális igények kielégítésének szolgálatába álljon. Remélhetőleg a középiskolai szintű oktatás közeljövőbeni általánossá tételével az olvasás újabb híveket szerez, különösen a fiatalság körében és néhány év múlva már nemcsak hogy a telvíziót nem érik vádak a könyv híveinek részéről, de a tévé vagy olvasás kérdés már fel sem vetődhet. OZOGANY ERNŐ KÖNYV KONTRA KÉPERNYŐ?
