Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-24 / 34. szám
F üggetlenül egymástól egyszerre érkeztünk a négy nyugatnémet üzletkötővel a topoICanyi Mier Bútorgyár elé. A portához viszont én érkeztem előbb. — Stefan Kistérrel, a gépfejlesztési részleg vezetőjével megbeszélt találkánk van. Kérem, értesítse őt, hogy megérkeztünk — mondtam a portásnak. Az idézett mondat felénél tarthattam csupán, amikor bútorgyár előcsarnokába belépett a négy nyugatnémet úr is. Illedelmes távolságot tartva megálltak a portásfülke előtt, s csendes társalgásba kezdtek. Közben az idős portást figyeltem, aki az idegen nyelv hallatára kissé ideges lett, mint nyomban kiderült, a köszönéseken kívül nem sok szót ért németül. Így történt, hogy néhány percre elszegődtem tolmácsnak. — Az urak az igazgató elvtársat keresik, vezesse a vendégeket hozzá — fordultam a portáshoz. Persze, közben izgatott a kérdés, hogy vajon milyen céllal érkeztek a gyárba a külföldiek. Azért is voltam kíváncsi, mert alkalmasint én is átlapozok egy-egy külföldi magazint, amelyekből képet kapok a nyugatnémet bútoripar kínálatáról is, ami gazdagnak és színvonalasnak tűnik. Azt viszont, hogy mégsem szegtem meg az illemtan alapszabályait és tolakodó kérdéseimmel nem zaklattam a vendégeket, Stefan Kislernek köszönhetem, aki közben megérkezett és figyelmemet másfelé terelte. Később, már a gyár udvarán, a falerakat útvesztőiben bolyongva tettem fel Stefan Kislernek a külföldiekkel kapcsolatos kérdéseimet: — Azt nem tudom, hogy a reggel érkezett csoport milyen céllal jött, de hiba volna azt hinni, hogy a magazinok kínálata mind nyugatnémet gyártmány. Megtörténik, hogy az agyonreklámozott hálószoba- vagy ebédlőbútor éppen csehszlovák gyártmányú, sőt, az is lehetséges, hogy műhelyeink valamelyikében készült. Valószínű, hogy üzletkötésre kerül sor ma is. A válasz logikus következtetésre épül, így hihető. Persze, könnyen lehet, hogy nem fedi pontosan a valóságot, ami az adott esetben már nem is olyan fontos. Tény viszonyt, hogy több tőkés országba szántanak árut a bútoripari termelési-gazdasági egység üzemei. Példaként említhető a füleki (Fifakovo) bútorgyár, amelynek termékei a skandináv államokban leltek piacra. Az ilyen nemű üzleti kapcsolatok a valuta-beáramlás szempontjából fontosak és népgazdaságunk aktív mérlegének megtartásához nélkülözhetetlenek. Közös érdekünk tehát fejleszteni az üzleti kapcsolatokat. Olyan színvonalat kell elérnünk termékeink minőségében, hogy az áru értékének nagy részét a kész termékbe fektetett munka értéke képezze. A hatékonyság nem a termék súlyának növelésével érhető el, hanem a súly csökkentésével és a minőség javításával. Kitűnő minőség viszont csak olyan üzemben érhető el, ahol folyamatos az anyagellátás, ahol jól képzett szakemberek dolgoznak, s ahol az anyag megmunkálásához használt gépi berendezések is a lehető legjobbak. Ez utóbbi feltétel megteremtése a Mier Bútorgyárban a gépfejlesztési részleg feladata. — Milyen sikerrel végzik ezt a munkát? — kérdezem Stefan Kislert. — Részlegünkön a siker nem új gé pék vásárlásától függ, hanem saját ügyességünktől. Feladatunk a meglévő berendezések tökéletesítése. Bevált módszerünk, hogy a műhelyekStefan Kisler, a ragasztógép szellemi atyja a ragasztás minőségét ellenőrzi Az egész művelet nem tart tovább pár percnél, és máris kész a végtelen dörzspapír-szalag (A szerző felvételei) ben dolgozókkal megvitatjuk a gépek gyengéit, majd a fejlesztési részlegen addig kísérletezünk, mígnem sikerül egy tökéletesebb gép prototípusát elkészítenünk. A prototípust ezt követően hitelesítési próbának vetjük alá, és ha bevált, máris mehet a termelésbe. Sőt, a leggyakrabban már a próba is a termelésben folyik. Ebből is látható, hogy nálunk viszonylag rö vid idő is elegendő egy hatékonyabb és korszerűbb gép gyakorlati alkalmazásához. — Halljunk egy konkrét példát is! — Nem is oly rég volt egy szó szoros értelmében vett bútoripari problémánk: a széles dörzspapír-szalag ragasztása. Talán mondanom sem kell, hogy a fa megmunkálásához rengeteg dörzspapírt használunk. A gondot az okozta, hogy idehaza nem tudtuk ezt a műveletet elvégezni, tehát a ragasztást külföldön rendeltük meg. A külföldi cégek viszont jócskán megkérték az árát. A szalag szélességétől függően 300-tól 500 koronáig fizettünk darabjáért. Érthető, hogy a ragasztásért kifizetett összeg terhelte és növelte a bútor előállítási költségeit is. Elhatároztuk, hogy kifejlesztünk egy hazai ragasztógépet. Most már büszkén állíthatom, hogy gyorsan és jól dolgoztunk. Az általunk tervezett ragasztógép bevált, és sok esetben túltesz a hasonló, e területen élvonalbelinek számító külföldi gépen is. Legnagyobb előnye, hogy segítségével nagy mértékben csökkenthető a ragasztás költsége. Jelenleg nálunk ez a művelet csupán ötven koronába kerül bizonyos egységre átszámítva. Kiszámítottuk, hogy így évente egymillió devizakoronát takarítunk meg üzemünkben a ragasztáson. — Ez egyúttal azt is jelenti, hogy most már bőven van a hazai ragasztógépből? — A prototípus hitelesítése után megkezdtük a ragasztógép rendszeres gyártását. Persze, csak lehetőségeinkhez mérten. Fejlesztési részlegünk műhelyében ugyanis évente mindössze két ragasztógépet tudunk előállítani. Ilyen ütemben is fokozatosan kielégítjük termelési-gazdasági egységünk üzemeinek igényeit. Majd ha az ösz- szes üzemben lesz általunk gyártott ragasztógép, akkor elmondhatjuk, hogy az évente megtakarított deviza- korona értéke eléri a tízmilliót. — Mi teszi ezt a gépet ennyire gazdaságossá? — Figyelemre méltó például az előállítási költsége. Ha külföldről hozattunk volna be, darabjáért 700 ezer devizakoronát fizettünk volna. Idehaza 160 ezerért készítjük. Nem kérkedésből mondom, de a miénk tökéletesebb is. Míg a külföldi gép külön végzi a szegélyvágást, a köszörülést és a ragasztást, a miénk mindezt egy műveletként végzi el. Már itt is tetemes idő- és energiamegtakarítás mutatható ki. Nem csoda, hogy híre ment az új gépnek. Most is rengeteg megrendelésünk van. — És sikerül ezeket kielégíteni? — Azzal a két darab géppel évente? Sajnos, nem. Ez viszont kár, mert így a termelési-gazdasági egységünkhöz nem tartozó többi üzemben továbbra is devizáért ragasztatnak. Pedig azt a pénzt másra is lehetne fordítani, és talán nagyobb haszonnal. Arra gondoltunk, hogy kibővítjük műhelyünket, és majd mi gyártjuk nagyobb sorozatban gépünket. Kiderült, hogy egy fejlesztési részleg nem válhat gyártóegységgé. Ezt még megérteném, de akkor miért nem vállalja a gyártását egy bútoripari gépeket és berendezéseket gyártó üzem? Rá nem fizetne, hiszen nagyon sokan megvennék termékét. — Ezek szerint minden marad a régiben? — Gyűlt már egy reménysugár. Eredetileg úgy képzeltük, hogy idehaza gyártanánk a ragasztógépet, és már a kész terméket exportálnánk. Ez a változat, úgy tűnik, nem vált be. Most megpróbálkozunk az ötlet eladásával. Tudva, hogy a KGST többi tagországában is hasonlóan küszködnek a ragasztással, fölkínáltuk ragasztógépünk tervdokumentációját elterjesztésre a KGST-tagországokon belül. Ilyen nagy közösségben mégiscsak könnyebben akadhat egy gyártó üzem. — És ez lenne a végső megoldás? — Nézze, én a becsületes üzlet híve vagyok. Nem haszontalan megoldás ez még akkor sem, ha tudom, hogy a kész termékért sokkal többet kaptunk volna, mint a tervdokumentációért. Viszont az sem mellékes, hogy segítettünk barátainkon. Na látja, ilyen dolgokon töprengek egy kiváló minőségű gép fölött, amit bizonyára szívesen megvennének bárhol a világon. Legalább is addig, amíg egy tökéletesebb nem kerül a piacra. Búcsúzunk. Kezet fogunk Stefan Kislerrel, elköszönök, majd beszállok a Volgába. A kocsi elrugaszkodik és én még egyszer visszapillantok a hátsó szélvédőn. A nyugatnémet vendégek kocsija még mindig az eredeti helyén áll. Ügy látszik, a németek elidőztek. Ezen nem csodálkozom, mert itt valóban van mit látniuk. RESZELI BÉLA 19*0. I. 24. N CS2 Míg a kések a széleket vágják, a gyémántfej köszörül és a gép ragaszt. Elegendő csak odafigyelni A minőség szempontjából fontos, hogy a fa megmunkálásához használt gépek is a lehető legjobbak legyenek
