Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-10 / 32. szám
mint politikai fegyver Carter még elnökjelölt korában ünnepélyesen megígérte, hogy az élelmiszereket „semmilyen körülmények között“ nem fogja politikai fegyverként használni. De akárcsak 227 más választási ígérete — ez is csalásnak bizonyul. Április elején Washington embargóval sújtotta az Iránnak szánt élelmiszer-szállításokat. 1980 januárjában a Fehér Ház az afganisztáni fejlemények niiatti hisztériás rohamában megtiltotta a takarmánygabona exportálását a Szovjetuniónak. E két legújabb példa arra, miként lehet az élelmiszereket politikai fegyverként használni, semmiképp sem a jelenlegi amerikai kormányzat „találmánya“, hanem az Egyesült Államok hagyományos külpolitikájának folytatása. A zsarolás törvényesítése 1918-ban Wilson elnök kijelentette: „A bolsevizmust erővel nem lehet feltartóztatni, éhséggel azonban minden bizonnyal igen“. Ez a tétel ilyen vagy olyan formában — egyik vagy másik országra vonatkoztatva — az utolsó évek amerikai kormányainak vezérelvei közé tartozott. 1974 végén E. Butz, akkori amerikai mezőgazdasági miniszter, kertelés nélkül kijelentette, hogy az élelmiszerek „az egyik legfontosabb fegyver tárgyalási eszközeink tárházában“. Ford elnök Is csatlakozott hozzá: szerinte a mezőgazdasági termékek exportja terén követett politika „diplomáciánk létfontosságú alkotórésze“. 1975-ben Humphrey szenátor az egyik szenátusi bizottságban az Egyesült Államok mezőgazdasági fölöslegeit „az évszázad esélyének“ nevezte a világ vezetésének megszervezésével kapcsolatban. Egy évvel később Weaver, az amerikai képviselőház tagja, kijelentette kollégái előtt: „Az élelmiszerek manapság hatalmasabb fegyver, mint az irányítható lövedék, vagy a robbanófej“. A fejlődő államokhoz fűződő kapcsolatai terén Washington különösen szívesen folyamodik a mézesmadzag és a korbács politikájához. A megfelelő eszköz a fejlődő államokba irányuló élelmiszerfölösleg-szállításokra vonatkozó, 480. számú törvény, amelyet 1954-ben fogadott el a kongresszus. Az e törvény hatályba lépésbe óta eltelt negyedszázad alatt Washington több milliárd dollár értékű élelmiszert osztott el. A The Progressive című folyóirat megjegyzi, a legtöbb amerikainak az a benyomása, hogy ez igen humánus cselekedet az Egyesült Államok részéről; de csak kevesen tudják, hogy az eltelt 25 év alatt az ország „élelmiszer-fölöslegeit gazdasági és politikai fegyverként kezelte.“ Még a 480. számú törvény előtt történt Indiának élelmiszerekkel való zsarolása. Az ötvenes évek elején az indiai kormány embargót vezetett be a monacithomok exportjára. Ebben tórium van, amely az Egyesült Államok atomipara számára szükséges. Indiában akkor szárazság volt, az országot éhínség fenyegette, és gabonát kért az Egyesült Államoktól. Az amerikai kongresszus megszavazta a segélyt, de ahhoz a feltételhez kötötte, hogy India oldja fel a monacith-embargót. Ez a kísérlet sikerrel járt, és ezután hozták a 480. számú törvényt. Egyik szerzője megállapította, ebben lehetőséget lát arra, hogy az amerikai kormány ,Jcét tucat országot ellenőrzése alatt tarthasson“. A törvény hatásának mechanizmusát pedig a politikus így értelmezte: „Egy olyan országot, amelyben felkelés érlelődik, ellenőrzés alatt lehet tartani azáltal, ha az egyik kikötő közelében egy búzával megrakott hajót tartunk. A részükről veszélyesnek tekintett vezető elveszítené a tömegek támogatását, mivel mindenki tudná, hogy nem rakjuk ki a búzát, ha ő hatalomra kerül.“ Kissé az események elébe vágva, megállapíthatjuk, hogy a 480. számú törvényt Washington pontosan ezen a módon alkalmazza. Már szövegének megfogalmazása során is elvetették az altruista indítékokat. A kormány kijelentette, a törvény arra hivatott, hogy „megjavítsa“ az Egyesült Államoknak más országokhoz fűződő kapcsolatait, és ugyanakkor „hozzájáruljon az amerikai mezőgazdaság és a nemzeti jólét gazdasági stabilitásához“. Érthető módon a második cél volt és marad a legfontosabb. A kongresszus 1961-ben csupán szemérmesen azt a megállapítást fűzte hozzá a törvényhez, hogy annak a rendeltetése az, hogy segítséget nyújtson „a világméretű éhség ellen vívott harcban“. Vajon milyen eredményekkel járt Washingtonnak a világméretű éhínség ellen vívott 25 esztendős „harca“? Jubileumi tételekként egy részletet lehetne idézni Nelson amerikai úiságíró „Éhség az igazságosságért“ című könyvéből. Ö megnevezi azt a három fő célt, amelyet az Egyesült Államok a 480. számú törvény révén elér: először, hasznot hajtó módon megszabadul az élelmiszer „fölöslegtől“ (bár az Egyesült Államoknak is, hivatalos adatok szerint, több mint 20 millió lakosa gyengén táplált); másodszor ezzel finanszírozza a „baráti“ kormányok katonai erőfeszítéseit; harmadszor pedig felvevőpiacokat és olcsó munkaerő- tartalékokat hoz létre, és más országok, elsősorban a fejlődő országok élelmiszertemelését aláássa. Az „Élelmiszer a békéért“ program keretében főként az Egyesült Államok afrikai, ázsiai és latin-amerikai politikai és katonai szövetségeseinek nyújtottak segélyt, de nem adtak olyan népeknek, amelyeknek valóban a legsürgősebben szükségük volt rá. Leggyakrabban ez így játszódott le: az Egyesült Államok élelmiszereket szállított, a helyi hatóságok eladták a lakosságnak, és az ebből származó nyereséget igen gyakran ugyancsak amerikai lőszer és fegyverek vásárlására fordították. Ez az „Élelmiszer a békéért“ jellemző vonása. Nem csoda, hogy e negyedszázad alatt az amerikai segély legkiváltságo- sab címzettéi a dél-vietnami, kambod- zsa, dél-koreai bábkormányok, továbbá az ázsiai, afrikai és dél-amerikai katonai junták voltak, amelyek nyíltan lábbal tiporták a polgárjogokat. A Thieu—Ky saigoni klikk 1969/70-ben e program keretében 229 millió dollárt kapott katonai célokra. Fulbright szenátor tanúsága szerint, a programot arra használták, hogy 700 millió dollárért fegyvereket vásároljanak a báb- rendszer számára! Trója faló Az Egyesült Államok élelmiszersegélye valamiféle trójai faló a fejlődő országok számára, hiszen aláássa mező- gazdaságukat. Az amerikai „fölöslegeket“ ott rendszerint dömpingáron adják el. B. R. Senoj indiai tudós hangsúlyozza, hogy a 480. számú törvény értelmében történt szállítások lényegesen meglassították India mezőgazdasági fejlődését: a hazái piacokon szokásos gabonaáraknál olcsóbb kínálatot teremtettek, s a parasztok hozzáláttak a vetésterületek csökkentéséhez. Törökországban ezek a szállítmányok korlátozzák a jószágtartást, Venezuelában a kukorica és a zöldségfélék termesztését, Libériában a rizstermelést. Még az amerikai kongresszus költségvetési hivatala is kénytelen volt elismerni: „Az élelmiszersegély fékezi a hazai élelmiszer-termelést“ — ez pedig meglassítja a mezőgazdaság fejlesztését. De éppen ez felelt meg az amerikai politikusok és üzletemberek szándékainak. A fejlődő államok parasztjait a monopóliumok tönkretették, így ők eladták földjüket és a transznacionális konszernek számára szükséges olcsó munkaerő seregét gyarapították. Jellemző példa Dél-Korea. Pák Csong- mi egykori diktátor tágra nyitotta az ország kapuját a nyugati, elsősorban az egyesült államokbeli monopóliumok előtt. A tengerentúli tőkével létesült, gyorsan fejlődő ipari üzemeknek olcsó munkaerőre volt szüségük. A diktátor a 480. számú törvény segítségével tönkretette a parasztokat, sok falusi lakos kénytelen volt városba költözni. A Nemzetközi Fejlesztési Hivatal 1978-ról szóló jelentése megállapította, hogy minden negyedik dél-koreai paraszt munkanélküli, és még azok is akik munkahelyet találtak, az amerikai konszernek üzemeiben csupán 28 cent (!) órabért kapnak. A segélyprogram keretében történő szállítá. at egyes amerikai társaságok gyakran :onyos üzleti mesterkedések érdekében nasználták fel. 1963-ban például Afganisztánba 3000 tonna fogyasztásra alkalmatlan búzát szállítottak, amelyet sem élelmiszernek, sem takarmánynak nem lehetett használni. Indiának is szállítottak romlott búzát. Ennek kormánya 12 év alatt öt céggel szemben 215 millió dollár összegű kártérítési keresetet volt kénytelen indítani. Az „Élelmiszer a békéért“ kampány valódi céljai Banglades példáján láthatóak. A Foreign Affairs című folyóirat többek között rámutatott arra, hogy az amerikai kormány elégedetlen volt a Rahmau-kormány haladó intézkedéseivel, és „élelmiszerrel való nyomást“ fejtett ki. Amikor az 1974. évi katasztrofális árvizek és szárazságok után Banglades nagy részében éhínség tombolt, az Egyesült Államok megszüntette a 480. számú törvény szerinti „segély- nyújtást“. Az országban a helyzet la- bilissabbá vált. Amikor azonban az 1975-ös augusztusi daccal katonai puccs után Nyugat-barát körök kerültek hatalomra — Bangladest valósággal elárasztották amerikai élelmiszerekkel. Indira Gandhi kormányának befolyásolása érdekében 1975-ben az Egyesült Államok elutasította Indiának azt a kérelmét, hogy a rossz termés miatt 100 000 tonna rizst szállítson az országnak. Annak idején Egyiptomban a Nasszer-kormányt és Chilében Allende kormányát is az élelmiszerpolitikával zsarolták az amerikaiak. A Sri Lankának szánt élelmiszer-szállításokat is megtiltották, miután ennek az országnak a kormánya államosította az amerikai olájkonszernek vagyonát. A legújabb események is arról tanúskodnak, hogy „az Egyesült Államok humánus élelnrszer-segélye“ hazug mese. Amikor Vietnamról, Kambodzsáról és Laoszról volt szó, amelyek sok éven keresztül az amerikai agressziótól szenvedtek, Washington a legcsekélyebb mértékben sem érezte magát arra indítva, hogy a 480. számú törvény szerint járjon el. A Fehér Ház viszont nagy buzgósággal igyekezett a Pol Pot- féle bandák maradványainak , segítséget nyújtani“, s szovjetellenes és Viet- nam-ellenes kampányt szervezett, hogy a zűrzavar közepette beavatkozhasson Kambodzsa belügyeibe. A FAO, az ENSZ Élelmezési és Mező- gazdasági Szervezete adatai szerint, öt évvel ezelőtt 460 millió gyengén táplált ember élt a világon. 1979 végén pedig a FAO megállapította: bolygónkon még mindig körülbelül félmilliárd ember gyengén táplált s ezeknek a fele gyermek. Az ellen természetesen senkinek sem volna kifogása, ha az Egyesült Államok önzetlenül (hangsúlyozzuk ezt a szót) segítséget nyújt, többek között élelmiszerrel, és a fejlődő országoknak is, hiszen ezeknek igen nagy szükségük van az ilyen segélyre. De még értékesebb lenne az Egyesült Államok és más tőkésországok hozzájárulása a mezőgazdaság valódi fejlesztéséhez a fiatal államokban, hogy azok elláthassák saját magukat, és így igazi gazdasági függetlenségre tehessenek szert. A tények sajnos az ellenkezőjét tanúsítják. A Foreign Policy című amerikai folyóirat megállapítja: „Az élelmiszersegély és a fegyverszállítások az Egyesült Államoknak ugyanazokat a politikai és stratégiai célfait szolgálják“. MIHAIL ROSZTARCSUK (Novoje Vremja) gyévi munkanélküliség öt évet vesz el az ember életéből. Amerikai szakemberek jutottak erre a következtetésre. Nyugat-európai kollégáik a munkanélküliség problémáit vizsgálva nem kevésbé elszomorító statisztikai adatokat hoztak nyilvánosságra. A munkanélküliek számának csak 1 százalékos növekedése is a lakosság halálozási arányának 1,9 százalékos növekedését idézi elő bármely országban. Az elkeseredés miatti stressz elsősorban a szívet támadja meg: a szívinfarktus a legelterjedtebb megbetegedés a munkanélküliek között. A munkanélküliség 1 százalékos növekedése 3,4 százalékkal növeli a lelki megbetegedések számát, az öngyilkosságok számát pedig 4,1 százalékkal emeli. A munkanélküliség hat a bűnözésre is: 4 százalékkal emeli a bebörtönzőitek, 5,7 százalékkal a gyilkosságok számát. Az utóbbi években a munkanélküliek száma a fejlett tőkésországokban állandóan 15 millió felett volt, napjainkban pedig már több mint 20 millió. 1980-ban ez 100 millió évet jelent, ennyivel rövidül meg a húszmillió munkanélküli élete. Jelenleg az átlagéletkor 70 esztendő. Következésképpen, ha láthatatlanul is, a munkanélküliség közvetve több mint egymillió embert öl meg. Sokat emlegetik — okkal vagy anélkül —, hogy van munkanélküli-segély, és akinek nem sikerült gyárban vagy hivatalban állást kapnia, nincs oka az elkeseredésre meg az öngyilkosságra. Csakhogy a munkanélküli-segély, bármilyen szép összeg legyen is, csak gyógyír n betegségre, de magát a betegséget nem szünteti meg. . A fegyverkezési verseny kedvezőtlenül hat a fogTöbb mint húszmillió munkanélküli lakoztatottságra. Amerikai közgazdászok számításai szerint minden milliárd dollár, amit a hadiiparnak juttatnak, 70—100 ezer, vagy még több munkahely elvesztéséhez vezet. Viszont minden egymillió dollár, amit a békés célokat szolgáló iparágakban használ nak fel, 150 ezer szakképzetlen embernek teremt munkaalkalmat, vagy 100 ezer iskolai tanítót juttat álláshoz, vagy 76 ezer olyan embert foglalkoztat, akik a városi kommunális hálózatokat építik stb. A Pentagon megrendelései azonban 1 milliárd dollárra szá mítva csak 35 ezer embernek biztosítanak munkát. Az USA katonai költségvetése már most meghaladja a 160 milliárd dollárt, és Carter elnöknek az a szándéka, hogy 1985-re ez az összeg 250 milliárd dollárra növekedjék. Ugyan hány ezer plusz munkahelyet lehetne biztosítani ezekből a mllliárdokból! A Kelet 'megrendelései már napjainkban kétmillió embernek biztosítanak munkát Nyugaton. Akár tízszeresére lehetne növelni ezt a számot, ha bővíte- nénk a kereskedelmi kapcsolatokat és minél több területen együttműködnénk. Hiszen a kereskedelem jelenlegi volumene, ha gyorsan növekszik is, nem felel meg a partnerek potenciális lehetőségeinek. Rendszeresen tanulmányozom a nyugati tudósok szociológiai kutatásairól megjelenő írásokat, és emberileg mindig megráznak az adatok, amelyek érzékeltetik, mekkora bajt okoz az embereknek a munkanélküliség. A szovjet statisztikai jelentésben, szerencsére, ilyen adatok nem szerepelnek. Mint köztudott, immár 50 esztendeje, hogy a Szovjetunióban nincs munkanélküliség. Sőt, manapság az ország sok részében a munkaerő hiánya érezhető. Ez is problémákat szül, meglehetősen bonyolult problémákat. A Szovjetunióban igencsak könnyű munkát kapni: gyakorlatilag minden vállalat felvételt hirdet. És mivel mindenütt jó, csak éppen ott nem, ahol vagyunk, az emberek elég gyakran változtatnak munkahelyet, ami viszont kedvezőtlenül hat a termelés ritmusára. A szovjet kormány a közelmúltban már kénytelen volt — kettőről négy hétre — meghosszabítani az áthelyezés időtartamát. Ezek viszont nem olyan problémák, amelyeket hasonlítani lehetne azokhoz a mérhetetlen tragédiákhoz, amelyeket a munkanélküliség az emberek millióinak okoz a nyugati országokban. GENNAGYIJ PISZAREVSZKIJ (APN)
