Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-27 / 4. szám

A hangulatos Főtér van elég, — mondta halkan, de ha­tározottan. — Maguk kommunisták! Itt a helyük, itt teremtsenek rendet, szerezzenek élelmet, újítsák fel az üzlethálózatot, biztosítsák a közren­det. Ebben egyelőre segítünk. Higy- gyék el elvtársak, o romokból új éle­tet teremteni, a csüggedőkből alkotót teremteni, nehezebb, mint hősi halált halni. Mi a magunk részéről minden tőlünk telhető segítséget megadunk, de önök ismerik az embereket, vilá­gosítsák fel, vezessék a pincékből a fényre őket. Most ez a feladat. Egy kicsit megpihen Laci bácsi, majd folytatja: — Teremtsék újjá a pártot, de lehetőleg a régi, megbíz­ható tagokból. Beszéljenek az embe­rekkel, legyenek ott, ahol szükség van segítségre. Sok szerencsét! — Így kezdődött. A pártszervezel újjáalakult, vagy inkább folytatta ÚJ ÉLETET TEREMTETTEK Zúgva kapaszkodik a gépkocsi a Szoroskő szerpentinjére. A sziklaszo­rosból kiérve a hegytetőről tágul a láthatár. A téli napsugár csillogó leplet borit a tájra s a felhők közül fehér fényben nyúlik a magasba Krasznahorka (Krásna Hörka) vára. Harmincöt éves béke szépíti a tájat, s az elvégzett munka, az elért ered­mények teszik boldoggá lakóit. Har­mincöt évvel ezelőtt hadak útja volt ez a vidék, véres, nagyon kemény harcok színtere. 1944 december közepétől, 1945. ja­nuár 21-ig óriási harcok dúltak a Bodva-völgyben, Szepsi (Moldova) és Torna (Turüa nad Bodvou) térségé­ben. Itt a karszthegység medencéjé­ben akarták megállítani a németek a támadó szovjet és román csapatokat. Létfontosságú út mentén terülnek el ezek a községek, ezért cseréltek öt­ször is gazdát, s a harcok rengeteg véráldozatot követeltek mindkét rész­ről. Egyre nagyobb területet szaba­dított föl a 40. szovjet és a 4. román hadtest, egyenesen haladva a völ­gyön és a hegygerincen keresztül Rozsnyó (RoZüava) irányába. A szov jet és román csapatok átkaroló had­műveletet hajtottak végre, kelet (Tor­na), északnyugat, (Uhorna) és dél irányából. Emberfeletti erőt követelt a felszabadítóktól a hegyi utakon az előrenyomulás. Mégis gyorsan halad­tak előre, pedig két német harcko­csizó hadosztály és az 1. páncélos hadsereg állt velük szemben. 1945. január 22-én az esti órákban egyre jobban záródott a kör Rozsnyó körül. A német hadvezetőség félt a ha­rapófogótól, hiszen a hosszú és szá­mukra olyan szégyenteljes háború folyamán többször megtanulhatták, kicsiben és nagyban egyaránt, hogy ehhez a hadi fogáshoz a szovjet had­sereg nagyon ért. Ezért igyekezett az egyre szűkülő résen menteni még megmaradt erejét, de még ekkor sem feledkezett meg arról, hogy ma­gukkal vigyék a város egész élelmi­szerkészletét s mindent, ami mozdít­ható volt. Velük menekültek a né­met és magyar fasizmus kiszolgálói, akik nem is annyira a szovjetektől, mint inkább a felszabadult, azelőtt általuk elnyomott és kínzott néptől féltek. 1945. január 23-a arany be­tűkkel került be Rozsnyó történetébe. Ezen a napon Karnacsev tábornok brigádja véglegesen kiűzte a fasisz­tákat a városból. Rozsnyó népe fel­szabadult. A felszabadulás első órá­jában látogatókat kapott a város pa­rancsnoka, Gavrilov őrnagy. Az ille­gális kommunista párt városban tar­tózkodó tagjai keresték fel, de erről beszéljen a legilletékesebb. A szabad város első városatyja Ambrus László 1922-től tagja a kommunista pártnak, osztozva ered­ményekben és kudarcokban, vállalva üldöztetést és megaláztatást. Ambrus elvtárs túl van a nyolcvan éven, így emlékszik vissza erre az időre: — Január huszonharmadika volt, csípős, hideg hajnal. Ügy emlékszem, hogy elsőnek egy szovjet katonanő vonult végig a város utcáin, s őt kö­vették az előőrsök. Az első szovjet ember városunk utcáján! Nagyon bol­dog voltam. Ezt csak az érti igazán, aki évtizedeken keresztül harcolt a párt eszméiért, aki nyolcszor állt bí­róság előtt lázításért, s aki mégis merte a koncentrációs táborok ,,rend­jét“. Nem oktatásképpen mondom, nem is dicsekvésből, hiszen ez már történelem. — Amikor megláttam az első szov­jet katonákat, azonnal indultam a vá ros másik részébe barátaimhoz és elvtársaimhoz, Fábry Ferenchez és Molnár Bélához, sajnos már egyik sincs köztünk — mondja Laci bácsi s gyanúsan csillog a szeme. Lehet, hogy az emlékek újraélése, de az is lehet, hogy könny fényesíti. — Mi hárman azonnal a katonai parancs­nokságra mentünk s kihallgatást kér­tünk Gavrilov őrnagytól, a város pa­rancsnokától. Fábry Ferenc volt a szóvivőnk. Az volt a kérésünk, hogy engedélyezze belépésünket a Vörös Hadseregbe, adasson fegyvert, hogy mi is harcolhassunk a nácik és csat­lósaik ellen. A parancsnok, — akivel később szoros, igaz barátságba kerül­tünk, — hellyel kínált. — Katonánk 1980. I. 27. A város számos új létesítménnyel gazdagodott munkáját, harminc régi, harcot viselt kommunistával. Kinyitottak az üzle­tek, -még azoík Is, ahol egy szemernyi árú sem volt a raktárban, megindult a forgalom s szerveztük a nemzeti bizottságot. A választásokon én kap­tam a legtöbb szavazatot, engem bíz­tak meg a városi nemzeti bizottság elnöki tisztségével. Sok volt a mun­kánk, ám a jelen bizonyltja: ha ne­hezen is, de győztünk. A jelenről mit mondjak? Járja végig a várost, ne kérdezzen semmit, csak lásson. Ambrus elvtárs ma is közéleti em­ber, aktív tagja a pártnak. Azzal bú­csúzott, hogy keresse fel a maiakat is ám! Bányászból alelnök Petrinec Gyula, a városi nemzeti bizottság alelnöke mosolygott, mikor Laci bácsi intelmére hivatkoztam. — Ilyen volt mindig, mindig a többség gondjával törődött — mondja Petri­nec elvtárs. Petrinec Gyula szülei, nagyszülei bányászok voltak, ö maga is fiatal korában ismerkedett meg a tárnák­kal, a burzsoá köztársaság „demok ráciájával“, a Horthy rendszer ka­kastollasaival s ezeken keresztül a munkás, majd a partizánmozgalom­mal. A Kozlov brigád Cierna Lehota környékén harcolt. Ennek a brigád­nak vol'f a harcosa a kommunistává érő fiatalember. Ezután kilenc ke­gyetlen hónap következett a Dachaui koncentrációs táborban. 1945. június 20-án szabadult, ekkor -már a szülő­város felett ragyogott a szabadság napja. Hazatérve bekapcsolódott az építés munkájába. Tizenhárom éven keresztül volt a bányász-szaktaninté- zet igazgatója. — Itt nőtt a szívem­hez az ifjúság —, mondja —, ma is sport és ifjúság-párti vagyok. — Mit -tudna tömören az eltelt har­mincöt évről mondani? — Városunk óriási fejlődésen ment keresztül — állapítja meg Petrinec elvtárs. — Az 1945 után bekövetke­zett korszakot elsősorban Rozsnyó gazdasági fellendülése jellemezte. A fejlődéssel párhuzamosan rohamosan növekedett s növekszik ma is a város lakossága. Bővült az üzlethálózat, ipari üzemek épültek, a közelmúlt­ban adtunk át egy modern kenyér­gyárat. Ez a nagy fejlődés megmu­tatkozik a kulturális életben és a népművelés terén is. Mindezeket az eredményeket a felszabadító Szovjet­uniónak, s városunk szorgalmas, épí­teni és szépíteni akaró és tudó dol­gozóinak köszönhetjük. Büszkén mondhatjuk, hogy patinás bányavá­rosunk a szabad harmincöt év alatt, fejlett szocialista várossá fejlődött! FECSÖ PÄL HŰ MARADT A GAZDASÁGHOZ — Már gyermekkoromban megsze­rettem az állatokat. Édesapámnak gyakran kellett segítenem kis föl­dünk megművelésében. Szüleim sze­gények voltak, így a munkát korán megismertem — emlékszik vissza Csáky István. A faluban elég nehéz körülmények közt alakult meg a szövetkezet. Fe­leségével együtt az elsők közt írták alá a közösbe a jelentkezést. Azóta is hű maradt a gazdasághoz, s azonbe- 1U1 az állattenyésztéshez. — Az első nehéz évekre nem szíve­sen emlékszem vissza — folytatta a múlt idézését. — Mondanom sem kell, hogy sokat dolgoztunk, s a fizetés bizony elég szűkös volt. Párszor meg­fordult a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha a falubeliekkel együtt va­lamelyik ipari üzemben, vagy válla­latban helyezkednék el, de nem tud­tam itthagyni a falut. Maradtam. Nem bántam meg. Fiatal korában megszokta a nehéz munkát, a talpon levést hajnaltól késő estig. Közismert, hogy az állat- gondozók korán kelnek. Pista bácsi ágya mellett is négy óra előtt szólal meg reggelente az ébresztőóra. Az ál­latok tisztántartása, etetése nem tűr késést. S természetesen a reggeli műszak után is talál tennivalót a ház körül. Télen ugyan kevesebb munka akad, hisz a tüzelőt ősszel bekészítet­ték, de nyáridőben a pihenésre nap­közben nem sok idő jut. S délután újra a kötelesség hívja. így megy ez minden nap, megállás nélkül. — Az igaz, hogy nem változatos ez a munka, de már megszoktam. Nem sok időm van már a nyugdíjig, úgy tervezem, ha egészségem engedi, to­vább fogok dolgozni — jegyezte meg. Nem is tudja életét munka nélkül elképzelni. A pihenés ugyan már rá­férne, de nem bírná -a tétlenséget, az otthonülést elviselni. Pedig a jó köny­vet, az újságokat nem veti meg. Ed­dig azon iparkodtak a feleségével, hogy négy gyermeküknek mindene meglegyen. Hárman már családot ala­pítottak, s a szülőfaluból, Kelenyéből (Kleüany) a közeli Ipolyságra (§a- hy) költöztek szövetkezeti lakások­ba. Már csak Karcsi, a legkisebb fiú van otthon, ö az idén érettségizik, s főiskolán szeretné tanulmányait foly­tatni. A gyerekek közül egyik sem maradt a faluban, egyik sem vállalta a mezőgazdasági munkát. Talán lát­ták a szülők példáján, hogy nem könnyű kenyérkeresés ez. De azért gyakran és szívesen látogatnak haza, s ilyenkor a nagyapa az unokáknak örül a legjobban. A család után újra a munkára te­relődik a szó. — Nemrég egy új, korszerű istál­lóba helyeztek át dolgozni. Itt vala­mivel könnyebb a munka. A takar­mányt nem kell cipelni, kocsikról adagoljuk a borjúknak. A takarítás is egyszerűbb lenne, de úgy látszik nem tökéletes az új padlózat. Nem mindig sikerül csupán vízsugárral lemosni. S ilyenkor bizony elő kell venni a vil­lát, lapátot is. A szövetkezet vezetősége nagyon elégedett munkájával. Elismerésként már több oklevelet kapott. Ötvenötödik születésnapján sem feledkeztek meg róla. Jól estek az elismerő szavak, féltve őrzi az akkor kapott ajándé­kot. Szívesen gondol arra is, hogy a kirándulások, üdülések szervezésekor sem feledkeznek meg róla. Hosszú időre ugyan nem szívesen megy el, de az eddigi utak mind maradandó élmények számára. — Szeretem a pontos, lelkiismere­tesen végzett munkát — mondotta. — Nagyon bánt, ha elhull egy-egy állat, mert ilyenkor általiban a gon­dozót hibáztatják. Pedig sokszor nem a legmegfelelőbb a takarmány és egyéb nehézségek is felmerülnek, amiről én nem tehetek. A becsületesség, szerénység jellem­zi Pista bácsit. Ezért szeretik mun­katársai, ezért becsüli a szövetkezet vezetősége is. DEÁK TEREZ Petrinec Gyula Ambrus László

Next

/
Oldalképek
Tartalom