Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-20 / 3. szám

Ahogy a szél surran a tíkfák lombjában, ahogy a folyó sóhajtozik, míg mészkövek között keresgéli útját a síkságon, úgy járja útját az emberi lélek.

Csöndben, magányosan várja a véget a falu, Sedaju. Évszázadokon át be-be- látogatott hozzá a dagály; forgalmas kereskedőhely volt, idegenek horgonyozták le hajóikat, hogy áruikat az ország belsejébe szállítsák, onnan pedig kifelé áramlott a bőség a tengerpart lakóihoz. Csakhogy a Solo folyó mindegyre iszapot sodort magával, iszapot a síkságról és iszapot a hegyekből, ahonnan lezúdult. Hordalékát saját torkolata elé lökte, mintha beteg óriás okádta volna fel. És ily módon apránként elrekesztet- te a falut a tengertől. A serény élet és a jólét délre költözött, a vetélytárs Su- rabájába, amely szüntelenül terjeszkedő, nagy és híres kikötőváros lett.

Csöndben, elhagyatva hever a falucska, Sedaju, mint a múlt ittfelejtett maradványa, vénséges vénember, aki elvesztette már álmait és minden vagyonát, nagy néha mozdul csak, s a közelgő halálra vár.

Ilyenformán éldegélt Pák Atmo is, az ismeretlen festő. Akkortájt vetődött Se- dajuba, amikor a szabadságharcok csatazaja a legtávolabbi faluig is elhatolt. Ügy hírlett, menekült volt; menekült a zűrzavarból, az emberek kegyetlensége elől, akik lemészárolták a hozzá hasonlókat. Azt is beszélték róla, hogy valamennyi gyermeke elpusztult a háborúban: a nagyfiúk katonaként estek el, a kisebb lányok odavesztek a tűzben, amikor az ellenség felgyújtotta a Semarang közelében fekvő falut.

A szülőknek sikerült megmenekülniük és néhány vagyontárgyat, ékszert magukkal vinniük. De mit számítottak az anyagi javak, amikor szeretett gyermekeik halála kifosztotta, megtörte szívüket. A házuk romjai közül felszálló füstöt, a kőhalmok között heverő, szénné égett holttesteket emlékezetük magával cipelte vándorútjukon. Olyan emberek útja volt ez, akik lemondtak önmaguk ról. Az iszonyatos emlékek egyik rejtekhelyről a másikra űzték őket, mígnem végül a folyó torkolatánál fekvő csőn des faluba vetődtek, amelyről régen elfeledkezett már a nyüzsgő világ. Ott végre lehorgonyoztak, partján a végtelen tengernek, mely arról énekel, hogy ő maga minden emberi cselekvéstől független és szabad.

A tenger bőkezű, öléből halad és sót osztogat, partjain kókuszpálmák susogá- sával, halászok beszélgető kedvével, játszadozó gyermekek ujjongásával ajándékoz meg. A gazdagságnak sokféle alakja van, de közülük egy a lényeges: a belső gazdagság. Annak jut osztályrészül, aki képes a befogadására. Mert a napsugarat visszaverő, távolba veszőn kékeszöld víztükör a fenség érzetével tölti el a szívet, reményt ébreszt benne, olykor vágyakat is, ám anélkül, hogy gondterhes nyugtalanságba kergetné.

Titokzatos kapcsolat szövődött talán. Pák Atmo és a hely között, hogy beteg szíve teljesen eggyé forrt a halódó faluval? Nem tudhatom. Valahogy úgy tűnt, élete végső határához érkezett el ott. Hogy mi készette maradásra, az aligha vált benne egészen tudatossá; talán vándorlásban megfáradt lába kényszerítette rá, talán a hatalmas tenger súgta meg neki, hogy saját kis élete itt majd véget ér, s helyette vár reá egy másik, addig még nem ismert, teljesebb élet. Pák Atmo hallani vélte, amint hívja őt ez az új világ, és mélységes nyugalom szállta meg.

Ezt érezte, míg órák hosszat ült a tengerparton, s elmerülten szemlélte a vizet és az eget. A fodrozódó hűs vizen kis halászbárkák ringatóztak-lebegtek el a távolban: megannyi tehetetlen pont két kéklő felület között, melyről senki sem tudja, hol végződik az egyik, s hol kezdődik a másik.

Pák Atmo arra vágyott, hogy együtt lélegezzék az Ö lélegzetével, eljusson az Ű székhelyére, bárhol legyen is az, csak elvétessék róla a földi nyomorúság, a

világ terhe — utazó legyen, aki talán testetlenül, de elérkezik végül is a béke birodalmába, amelyet embertársai oly gyötrődve keresnek.

Idővel nemcsak az égben és a tengerben érzékelte az Ö nagyságát, hanem mindabban, amit látott, hallott, napról napra magába fogadott. Valami hatalmas erő sohasem szűnő zúgását hallotta.

Ha élettelen halakat látott — fénye- vesztett porcelángolyó-szemükkel csöndesen, nyugodan hevertek, mintha boldogok volnának, hogy annyi háinyattatás után immár békére leltek —, akkor Pák Atmo úgy ment haza, mint aki határozott célt tűzött maga elé, és teljes bizonyossággal tudja, hogy a helyes úton halad feléje.

A következő estéken munkába merült. Először egy darab kapokfával próbálkozott, de megmunkálás közben az anyag puhának bizonyult, nem volt benne elég tartás a kemény marokkal szemben; Pák Atmo úgy érezte, mintha kővel hasítaná a vizet. Félretette hát a kapokfát, és egy darab tíkfát vett elő. Ennek a keménységét már kielégítőnek találta. A fa rostjait feszes ellenállásra kényszerítette, majd erős akaratával, ügyességével legyőzte. Keze alatt tömör formák születtek. Ügy tűnt fel, hogy lelkűk van: lüktető élettel töltötték meg az anyagot, mintha csak a benne rejtőző szellem addig nem nyugodott volna, míg Pák Atmo ádáz harcban meg nem vív vele.

Pák Atmo örömmel vetette bele magát ebbe a küzdelembe. Térdre kell kényszerítenie a szellemet: hát nem erősebb ő a tikfánál? Nem szükségszerű-e, hogy az anyag engedelmeskedjék akaratának, s olyan alkotás jöjjön létre, melyben elképzelése tökéletesen megvalósul? És Pák Atmo faragott, vésett, méricskélt és csiszolt megszállottan. Mint az az ember, aki alagutat fúr a hegy gyomrában, hogy munkája végére érve a napfényt köszönthesse. Fürdött a verejtékben, s alig hunyta álomra a szemét. Homloka ráncokba gyűrődött, mintha erőlködött volna, hogy lényének legben- sejéből a felszínre hozzon valamit. Kezének izmai merevvé feszültek, de egy pillanatra sem veszítették el uralmukat a

szerszámok felett.

Pák Atmóban fellobbant az alkotóerő, amely a sorscsapások miatt addig csak lappangott benne. Oj erő költözött beléje: éles és tüzes, akárcsak az életet adó nap, szép és végtelen, mint a hazája fölé boruló égbolt, melyben benne feszül az Egyedülvaló ereje.

Oly hatalmas volt ez az erő, hogy Pák Atmo agya és szíve csordultig telt vele, és izzó forróságot árasztott. Ez a hév gyönyörrel járta át testét, mint a felkelő nap sugara, mint képe és hangja mindannak, amit szeretett. Csodálatos érzés volt, ahhoz fogható talán, ami a csecsszopót tölti el anyja keblén, vagy az ifjú szülőket, akik tudják, hogy egy darabka életet teremtetitek, tőlük immár független, önálló értéket. '

Mélyen a tudat alatt megsejtette Pák Atmo, hogy az ilyen hatalmas erő felmorzsolja majd az idegeit, és űzi-hajtja őt, utolsó leheletéig. Ám csöppet sem nyugtalankodott emiatt. Megismerte ezt a fenséges érzést, és nem akarta latolgatni, hogy nagy árat kell-e fizetnie érte; kerülhetne akár az életébe is.

így mintázta meg egyik maszkot a másik után. Először legidősebb fia arcát faragta meg, azét, aki harcban esett el. Kicsit hosszú áll, széles orr- ciinpák — épp ilyen volt a fia, amikor annak idején fegyverrel a vállán, jókedvűen búcsúzott tőle. Soha többé nem jött vissza, szülei nem hallhatták utolsó sóhajtását. Senki sem akadt, aki megörökítette volna élete történetét, csak most, az édesapja.

A második napon másodszülött gyermekét látta maga előtt Pák Atmo. Batikolt szoknyában járt, karcsú volt és kecses — bimbózó virág a család kertjében. Pák Atmo ott tapintotta a tikfa felületén lánya arcának finom vonásait: mosoly lebegett ajkán, ha mégoly kemény fából faragták is. És így a szűzies teremtés, Pák Atmo gyermekei közül a legszebb, egy pillanatra felmerült a feledés mélyéből, hogy még egyszer utoljára az emlékezés boldogságával ajándékozza meg szüleit.

A harmadik napon a harmadik gyermeke jött el hozzá. Vidám fiúnak ismerték a faluban, kissé makacs volt, de jófejű és a tanulásban szorgalmas. Csupa szertelenség, ha pajtásaival játszott, csupa komolyság és lelkesedés, amikor apjának segített a képfestésben. Tehetséges volt, a falu népe és maga Pák Atmo Is .azt remélte, hogy ő folytatja majd apja munkáját. Ám a fiatal művész elhullt, mielőtt élete virágba szökkent volna; nem maradt belőle más, csak ifjú arca, fába vésve.

És így jöttek vissza Pák Atmo sötét bőrű, ráncos kezéből sorra mind, akiket szeretett. Megannyi bimbó, mely le hullott az életfáról, mielőtt magot érlelhetett volna a jövőnek. Nagy-nagy szeretetével, mely át tudta fogni egy ember egész életét, sőt talán a halála utáni időt is, Pák Atmo visszahozta őket a múltból, és átplántálta a jelenbe. Siind a hét gyermekét maga köré gyűjtötte az alatt a hét nap alatt, míg a kis kunyhóban a gyékényen kuporogva rendületlenül hántolt, vésett, méricskélt és faragott.

Gondolatai közben visszakalandoztak a múltba. Újra átélt mindent: a család örömét és bánatát. Mindaz, ami élete folyamán történt, most visszatért hozzá. Emlékezetéből felmerült életének megannyi eseménye, most azonban másképp látta őket, olyan mélyrehatolón, olyan intenzitással, ahogy korábban soha. Mintha legyőzte volna a múltat, nem benne élt már, hanem kívül állt rajta, és ebből a távlatból nézve felismerte, hogy megtette már e földön, amit csak tehetett, s többé nem szabad szembe- szállnia azzal, amivel szemben hiábavaló az ellenállás.

Hét napig dolgozott, de nem érzett fáradtságot. A lét mélyére hatolt, az élet lényegéig, és keze munkájával kifejezési formát adott neki. Azután már nem volt több kívánsága, vágya, meg panasza a sorsa ellen. Életkedve rég elcsitult, az öröm és a fájdalom az út végére ért, miként az áramló folyó, melynek bele kell torkollnia a tengerbe, hogy ott más folyókkal egyesüljön. För- geteges erejű élmény volt ez a hét nap, tartalomban oly gazdag, mint egész addigi élete. Ez a förgeteges erő, nemhogy nyomasztotta volna, ellenkezőleg, megkönnyebbülést hozott neki. Mintha egy utolsó dal hangjait hallotta volna, vagy gongütést, ahogy magától értetődő természetességgel zár le egy dallamot. Szelíd volt a gong szava, szép jeladás a végre. Épp hogy megérintette őt a vibráló hang, egy pillanattal később már gyengült, aztán eltűnt, elenyészett a légben. Ebben a határtalan térben Pák Atmo úgy érezte, hogy eggyé olvad múlt, jelen és jövő, az időhármas együtt tűzi ki a végső pontot, s az nem is látszik már olyan távolinak.

Pák Atmo felesége tudta, mi megy .végbe férjében, noha nem beszéltek róla. Napról napra figyelemmel kísérte munkáját, és végignézte, hogyan születik a véső alatt egyik maszk a másik után. Férje kezében a tikfa híd volt kettejük szíve között: vele együtt élt át ő is mindent. És akárcsak Pák Atmo, eljutott ő is a megnyugváshoz, a megbékéléshez.

Mindnyájan együtt voltak hát úrja: Pák Atmo, a felesége és a gyerekek. Mit számított már nekik a múlt sötétsége? Csak a jelen volt fontos és a jövő, s mindkettő világosan állt előttük. A legvégső határtalan volt és örök. Mint a föld, a 'tenger és az ég, melyektől utolsó erejét kapta Pák Atmo, mint a nap, mely olyan csodálatos forróságot szított fel benne, hogy még egyszer utoljára földi gyönyörűséget érzett.

így aztán Pák Atmo végül is arra a gondolatra jutott, hogy valójában az élet nem ismer keletkezést és elmúlást, miként a nap sem. Kész volt hát Pák At mo, hogy nyugovóra térjen, ám ez csupán annyit jelentett, hogy megvirradt egy másik világban.

FELKAI ÉVA fordítása

‘ * 1916 és 1970 között élt indonéz író. Az indonéz irodalom jelentős egyénisége.

Luzsicza Árpád illusztrációja