Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-08 / 23. szám
A mikor fájós lába miatt nyugdíjba kényszerült, az udvar végében a kálmánkörtefa alatt ütött tanyát. Ott helyezte el legfontosabb munkaeszközeinek egyikét, a saját készítményű faragóbakot. Szemben a kőt errel (így nevezte a dirib-darab deszkából összetákolt cseréptetős bődét), melyben nagy becsben tartott szerszámait őrizte. Valamennyit külön-külön puha rongyba bugyo- lálva. A kóterban mindegyik szerszámnak megvolt a maga helye. Azokhoz, rajta kívül senkinek sem volt szabad hozzányúlnia! Se asszonynak, se gyereknek, mert akkor ö még az eget is leszakajtotta volnál Nem is ütközött meg ezen senki, aki ismerte a vele egykorú szerszámok fontosságát és azt, hogy ha valamelyik elromlott vagy netán elveszett, mivel nem volt pótolható, sehonnan sem volt beszerezhető. — Már rendes kaszát, vagy sarlót sem kapsz a boltban I i— szokta mondogatni, ha valaki idegent ikellett a „műszerek“ közeléből elhessegetni. — Nem még pintérkörzőt!... Az öreg igencsak, hű volt a szakmájához. Egykoron a pintér íahor- dókat készített. Ezt az elnevezést alighanem a pint szóból képezték, ami annak idején másfél liternyi űrtartalomnak felelt meg. Később — mivel a kádcsimálás is a szakmához tartozott— a pintért kádárra keresztelték . De a mi öregünk csak a régi elnevezéshez ragaszkodott. Aki meg véletlenül bognárnak titulálta, azzal egy ideig nem állt szóba ... Pedig nem volt gőgös természetű! Sőt, talán túlontúl nagy alázat szorult belé. Ám a szakmai önérzet az más! . Az esetenként föl-íölágaskodott benne. Olyankor mintha meggörbült hátát is kiegyenesítette volna ... Persze, csak egészen rövidke időre... Aztán a körzője ... nos, az egy iskolás gyermek körzőjéhez hasonló acélszerszám volt, amivel olyan pontosan tudott mérni, hogy a lekerekített hordófenék körös éle mindig pontosan illeszkedett az előre kivágott csínybe, azaz: mélyedésbe. Egyszer egy kisdiák, aki már értett a kör kerületének kiszámításához, versenyre akart kelni vele. De, amíg a fiú méricskélte az átmérőt és szorozgatta „pí“-vel, addig a pintér régen körülbillegette az acélkörzőt és ki is fűrészelte a hordó fenekét... Mikor aztán a diák hoz- zámérte a fenékhez az általa kiceru- zázott méretet, kiderült, hogy az ő számítása szerint kiesett volna a hordófenék, mert a csíny belméretét figyelmen kívül hagyta!... — A szakma az nem olyan, hogy csak ránézek, oszt’ már tudom isi — vetette oda abroncsillesztés közben az öreg mester. Bizony a csínyvágásnak is megvolt a maga: „csinja-hínja“. A két legfontosabb hozzávaló: a szaktudás, meg egy rendkívül éles csinyvágókés volt. Ezek nélkül nem lehetett hordót csinálni, sem javítani... Ezért volt minden eszköze nagyon fontos és nélkülözhetetlen. — Hol kapnál ma ilyesmit, ni?l... — tartotta el magától, .mint egy kardot, a kétágú dongafeszitő vasat... Ilyenkor a régi hősök bronz szobrára emlékeztetett. Hej, ha egyszer egy szobrász Őt is megmintázta volna! Amint túl a hetvenötön dongafeszítő vasat markolva — vagy inkább kapaszkodva a kenyérkereső szerszámba —a benne feszülő erőt hívja, talán épp az utolsó próbatételre. De ilyesmire ő nem gondolt. Csak arra ügyelt, hogy a javításra szoruló hordók idejében elkészüljenek és gazdájuk kifogástalan állapotban kapja visszaI — Nem sokallod? — szokta kérdezni, ha a munka díját közölte, és szemüvege fűlött szinte bocsánatké- rően nézett a hordó tulajdonosára. Dehogy sokallották, hiszen alig kért valamit. Mikor aztán a kész darabot felrakták a kocsira, vagy targoncára, mindig talált rajta apró forgácsot, esetleg kiálló sásrostot, amit a tetszetősség érdekében el kellett távolítani ... Ám, ez csak ürügy volt. Tulajdonképpen megsimogatta a kádat, a hordót vagy öreg dézsát. Bű- csúdkodott tőle. A válást fájlalta, ami megfosztotta a „műben“ való gyönyörködéstől. Ha pénzt kapott, azonmód bebicegett vele a konyhába, átadta az asz- szonynak és visszaballagott. Leült a faragóbakra és elégedetten mosolygott. Legtöbbször nem is kezdett új munkába, hanem — amint pihent egyet — előszedte hűséges segítőtársait: a szerszámokat, és azok ápolásával foglalatoskodott. Ujja begyét végighúzta a „kétkéz- vonó“, a páros nyelű faragókés élén. Kicsit megfente, majd ismét rongyba bugyolálta. Kézbe vette, megnézte a dongakaparót és a nűtos abroncskalapácsot, megélesítette a kissze- kercéket. Rávert a üllőként használt mázsás gépalkatrészre, ami még a háború alatt került az udvarra. Mintha ellenőrizné, nem mozdult-e el az ütéstől a dögnehéz vasdarab. Az abroncslyukasztó vasat is előszedte. Mustrálgatta, nem görbült-e meg az utolsó használat óta? Pedig ő tudta a legjobban, hogy az acélból készült lyukasztó nem görbül, csak törik, viszont törötten már nem érdemes őrizgetni. A fűrészeit, azokat különös szeretettel kezelte. Olyan gondossággal, olyan féltéssel, mintha eleven, érző társai lettek volna. Az apróság fölött is szemlét tartott. Az abroncsnittől a kétihegyű fenékszegig mindent sorra kerített. Még a száraz sásköteget is megzizegtette. A Bekövetkezett az az idő, amikor az öreg pintér szétüzent a környéken, hogy nem vállal több munkát. A régit — amit oda hordtak — még megreperálja, de aztán elég! Nincs tovább! Nehezen szánta rá magát, de mit tehet — iszonyúan fáj a lába és a feje is szédül... így becsületes, ha nem tesz lóvá senkit, hiszen mindvégig szavatartó ember volt. A hír főleg a szőlőtulajdonosokat döbbentette meg. — Ejnye, ejnye! — hümmögtéik. — Hát még az öreg is leteszi a kalapácsot! Ezután az alig megrongálódott faedényeket is a tűzre vethetjük ... Kár, igazán kár!... Volt a faluban egy ezermester hírében álló fiatalember. Amolyan fúrófaragó, aki sok mindenhez értett, csak éppen a hordójavításhoz nem konyított egy fikarcnyit sem. Mi lenne, ha,.. — gondolt egyet egy szép őszi napon, és „Erőt, egészséget bátyám“, beállított a pintér udvarára. Az öregember fogadta a köszönést és lassú, bicegő léptekkel körbejárva, kezében a két abroncsMit akar itt ez a gyerek?!... — töprengett magában. Harmincéves korig minden embert „gyereknek“ tartott. Nem szokott ez idejönni!... Vajon miben sántikál? Csak nem szerszámot akar kölcsönkérni? ... No, akkor ugyan hiába jött! A súlyosbodó gondolatok is nyugtalanították, a karjában is fogytán volt az erő, a lába meg mindig csak pihent volna, letette hát kalapácsait a hordó fenékére. Előhúzta gyűrött zsebkendőjét, s megtörölve verej.tékes homlokát, leereszkedett a faragóbakra. Az ezután bekövetkezett csendet a sógor tétova hangja törte meg. — Szép munka ez a magáé. — Mindenkié szép, ha érti. A sógort feszélyezte az öreg tartózkodása, az meg valósággal ellene volt a feszült hangulat lazításának. Igazi, dulakodó csend telepedett közéjük. A sógor szándéka jól átgondolt, tisztázott terv volt. Űj hordókat már csak gyárilag készítenek. Az olcsóbb is, meg hozzáférhetőbb is. De a környéken — beKovács József tétovasága is gát. — Hallottam több javítást hangon. Az öreg las a fejét... taf A sógor ezt „igehis nem“. — Lenne e folytatta —, tásra vár, az a pintérséget. — Megtanul be az öreg inl nítóan, mintse — Ejnye m meg, hogy n ki a sógor. — tanít rá ... — Én? ... — Maga há lembe, aztán gyan kell. Ma csinálom... Az öreg ne kesedni sem szemének fára a beteg hord gondolta, hog van. Megnyuj odalépett az ö tette. Az öreg sem vette voll — Nem kív mondta ravas2 hogy az öreg a fejiét. — A szülünk, megv leváncot. Mag szüksége sze fizetek értük, akarja, előleg tönl Hoztam ; Az öreg oly: kább sóhajtás bői gyűrött ág Kopócs Tibor illusztrációja sás nagyon ionos kelléke volt a hordója,vitásnak, azzal szigetelte a dongák közét. Senki sem sejtette, hogy az öreg pintér ilyenkor társalog az ő szerszámaival. Hódol előttük, köszönetét rebeg nekik. Ez volt az ő hálaadó imádsága. így igyekezett megosztani az alkotás fölötti bensőséges örömét az általa titkon megszemélyesített tárgyakkal. Ha elgondoljuk, hogy ezek a szerszámok hatvan éven át szolgálták őt, emberi mivoltának formálói voltak, talán érthetővé válik az irántuk érzett rajongása, megbecsülése. Igen!... igen!... Hatvan évvel ezelőtt lett pintér... Tizenhárom éves korában ment az olajfinomítóba inasnak, három év múlva szabadult. Az ő korában a szegény családoknál még az a módi járta, hogy hat év iskola, aztán irány a kenyérkereső munka! Nyolcvan felé pedig — mint mondani szokták — újra gyerekké válik az ember. Csak most már egy hosszú út megpróbáltatásaival terhelten ... Egyre inkább látja, érzi, hogy minden nap veszít valamit. Erőt, kellemet ... egészséget s bizony, bizony még a szeretetet is maga körül! ... Nem csoda hát, ha kapaszkodik fűbe, fába, emlékeibe... Ha annyira ragaszkodik az erejeteljét-látott hű barátaihoz: a szerszámaihoz!... szorító kalapácsai tovább kocogtatta az előtte álló hordó abroncsait... Mintha egyedül lenne ... A fiatalember, aki egyébként a mester sógorasszonyának a veje volt, egy idő után kezdte magát furcsán érezni I... — Nem pihen egy kicsit? — próbálkozott szót váltani az öreggel. — Látod, nem érek rá! — jött a válasz három lassú kör után. Az öreg nem nagy hajlandóságot mutatott a beszélgetéshez. Olyan előér- zete támadt, hogy a fiatal sógor valami kellemetlenséggel fogja őt meglepni ... A meglepetéseket pedig nem szerettei... Félt tőlük... Ügy általában mindentől viszolygott, ami kimozdította a lelki nyugalmából. Egész életében csak a szép, egyenletes ritmust kedvelte mindenben. Dologban, életben, italban. A szórakozást, családos emberré válása óta, a munka jelentette számára. Azt mindig úgy tudta művelni, hogy örö mét lelte benne. A családon kívül, csak egy-egy jól sikerült hordó szép szimmetriája jelentett neki gyönyörűséget. A világhoz, az emberekhez való viszonyulását is a munka határozta meg. Ki milyen kosarat, kereket, kapa-, kaszanyelet vagy éppen hordót tud csinálni, ahhoz hasonlatos ő maga is! Erre csak úgy magától jött rá hordókészités közben, a hosszú évek alatt... leértve a szomszéd falvakat is — még sok táblácska szőlő van, amit nem tagosítottak. A mustnak, bornak továbbra is kádak, hordók kellenek. Az ilyen edények pedig könnyen meghibásodnak, szétszáradnak... Donga, fenék beszakad, javítani kell!... Ha az öreg abbahagyja, nincs más, aki csinálja ... Mindenki tudja, hogy ő a vidék utolsó hordó- javító mestere... Ha csak egy kicsit beavatná őt a szakmába! Legalább annyira, hogy a lényegesebb tudnivalókat, a főbb fogásokat elsajátíthatná! Aztán az öreg cókmókját, felszerelését, szerszámait megvásárolná tisztességes, felkínált áron ... Ezt kellene közölni az öregemberrel. Most, itt, ebben az órában. Azért van itt. A szándék becsületes, átvilágít rajta a tisztesség. Mégsem érti, miért olyan nehéz kirukkolni vele. Csak ne lenne olyan zárkózott ez a mogorva vénember! Egész életére be lenne biztosítva a másodállás ... Füst munka otthon az udvaron. Ej, hiszen az is lehet, hogy az öreg is kap majd az ajánlaton ... — Mondanék valamit... — szólalt meg isimét, de nem biztatták, hát megint megakadt. A már-már valószínűtlen csend közepette egy érettnek tetsző férges kálmánkörte pottyant közéjük. Az öreg mereven bámulta a lehullott gyümölcsöt, majd tekintetét továbbra is rajta marasztvia, fejét alig észrevehetően a sógor felé fordította: — Mit mondtál? — kérdezte alig hallhatóan. — Még semimitl — válaszolt rezignáltén a sógor. Arra gondolt, hogy lemond az egészről. De, mert a saját az orra tövén ni... A sógor tá dolta, jobb, h< gödni az öreg nadrágjáról v kécot, hol mi rányfelhőket — talán a mi lossá vált SZ€ kálmánkörtére Sem szöszmöt révedezéséből keztetni szánc — No, hogy tyám? — sürg ember. — M mert még má: nék. — Megtanít? végre az örej ned nem kell ted, ha akaró a szerszámot 1 adó!... Bármilyen sógor nem ér az öreg a mú: val“? ... — Ha nem kát, akkor i egésznek?! — lanul. — Min semmi haszná ját tehetetlent: az öregre tám tent csináljak — Ereggy | rá az öreg kíi a 'kóterba bit szelte az ajtót. A sógor, m széles, lemon< elkullogott. Az öreg ptr csak állt a kfi SZENK SÁNDOR (MESE FELNŐTTEK Vándorútra indult a tök. Találkozott a dinnyé felé tartott. — Hova, hova, te éretlen tacskó? — kérdezte a — Honnan veszed, hogy éretlen vagyok? — sért — Vak, aki nem látja — válaszolta a tök — a márciusi libalegelő. Nézd az enyémet, milyen nyár — csapott büszkén üresen kongó homlokán a sápadt nap is megirigyelhetné ott, fenn az égi gasba, s biccentett egy nagyot, mert valami ürgéi — Ejnye, de buta vagy! — nevetett egy jói a nyár érlelt meg, hanem a nap. Ezt még a li tudja. Ekkor egy széles patakhoz értek. — Aztán úszni tudsz-e, komám, ha olyan okos válaszra sem várva a vízbe vetette magát. Nem messze, a révnél tehéncsorda delelt. A a tököt. Egy virgonc tinó észrevette, és a szarva Közben a dinnye eldöcögött a pallóig, s óvatos Mi ebből a tanulság?! Jóformán semmi. Hiszen i s nem delel minden révnél egy tehéncsorda.
