Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-01 / 22. szám
I. Megszületik a gyermek, és már születése pillanatától egy borzasztó nehéz és szép feladat »árja — tetszik, nem tetszik, meg kell ismernie a világot, amelybe beleszületett. Minden érzékszervét igénybe veszi a körülötte levő személyek, tárgyak, dolgok megismerése. Naponta fölfedez ú] dolgokat és talál ki új játékot. Amikor a cipóból kihúzza a fűzőt és fején, nyakán, fülén díszként próbálgatja, a felnőtt azt mondja — játszik a gyerek. A játékon keresztül számtalan információt fcap, s ezek révén egyre bátrabban mozog önnön kis világában. Mind jobban és jobban tágítja maga körül az elsajátított teret, ismeretei napról napra gyarapodnak. A játék provokálja őt az ismeretszerzésben. Később a játékot a komolyabb munka, a tanulás váltja fel. Viszont ez a munka mégsem olyan komoly, hogy teljesen kiszorítsa a játékot, mert a játékosság továbbra is a sajátja. Nem hiszem, hogy létezik gyermek, aki ne szeretne játszani, hiszen a játék az, ami igazán felszabadítja az érzéseit — örömét, bánatát. Ha nem így lenne, akkor a gyerekek nem kapnának hajba egy elbitorolt üveggolyóért, nem visítanának egy kapott gól miatt. Az iskolában sok mindenre megtanít ják a gyermeket, de a játékra nem kell őt tanítani. Teret adni a játéknak viszont szükséges. Miért? Szerintem a gyermek életében a játék nemcsak egyszerű időtöltés, kikapcsolódás, de óriási mozgató erő, szellemi cselekvés, ami a tanulást is szolgálja. Sóik felnőtt élete is azért kiegyensúlyozott és boldog, mert sok mindent megőrzött valamikor játékoss4- gából. A gyermek elmélyült játéka ér annyit, néha többet is, mint a felnőtt munkája. Milyen lehetőségek adódnak az iskolában a játékra? Itt van a sport, a maga mozgási és verKUCMAN ETA senyzési lehetőségeivel, aztán a játék a játékban, vagyis a színház. Ha a tanító néni azt mondja, játsszunk színházat, máris látom az örömet, az ön- feledtséget az arcokon, amely- lyel ezt a bejelentést fogadják. Számukra ugyanis ez nem idegen. Nem lehet Idegen, mert a mesékből már tudják, hogy van jő és rossz, létezik szép és csúnya, és köztünk él a buta, a ravasz. És ezek a tulajdonságok már jellemhatározők, amelyek ugyancsak nagy súllyal vannak jelen a színházban. A gyerek el tudja képzelni, milyen a jó ember, ugyanúgy életre tudja kelteni b rosszat Is, és elmondja, miért rossz. S iha csak ez áll előtte, hogy van jó és rossz, már ez is lehetőség a választásra — milyen is vagyok én, és milyen akarok lenni? A színházban a gyerek az életet tanulja. Persze, amikor az osztály színházat játszik, akkor nem ezek a gondolatok foglalkoztatják őket, hanem, például: „Én játszom a királyt. Nohát, micsoda érzés! Fejemre teszem a koronát és mindenki úgy viselkedik, mintha valóban én lennék a király. Hát nem pompás?! De mit kell tennem, hogy elhtgyjék rólam, én vagyok a király? Nem ugrálhatok, mert összetévesztenének az udvari bolonddal, járásom, testtartásom legyen méltóságteljes, ha beszélek, hangosan, értelmesen kell megszólalnom, hogy az Is növelje tekintélyem.“ És vajon hogyan viselkedik az udvari szakács? Hát a szépséges királykisasszony? A csúnya boszorkány? Rengeteg kérdés, amire á próbák során közösen kell megfelelniük. Ekképp kap szárnyra a gyermekek fantáziaAZ ja, amiből nagyon sok szép és jó születik, illetve születhet. A meséken túl olyan művek is alapul szolgálhatnak az iskolai színjátszóknak, amelyeknek nagyobb irodalmi értéke van, például, az iskolában tanulnak róla. Mindezeken keresztül kialakul esztétikai értékrendszerük; az iskolai színjátszás közel viszi a gyerekeket ahhoz a csodához, amelyet úgy hívnak: színház. A színház az az intézmény, amely kezdeteitől vállalta, hogy tükörként, az embert szembeállítja önmagával: Ilyen vagy. Meggyőződésem, hogy a mai gyerekek Is igénylik ezt a tükröt. Ha a gyermekek nagy ritkán számúikra írt és játszott színházi előadást látnak, szinte végigélik az egészet. Együtt lélegeznek a széppel, a jóval, soha nincsenek a rossz, a gonosz pártján. Igazi egymásra találás ez színész és gyermek számára, mindkettőnek óriási élmény, amelyből sokáig él. II. Három vagy négy évadot töltöttem a színháznál, amikor még mindig csak naívát, pozitív leányalakokat keltettem életre. Érthető volt az örömöm, amikor egyik kolléganőm helyett kellett beugranom Alfonsine szerepében A kőszívű ember fiai című darabban. Gyönyörű szerep, egyszerre több szinten mozog. Alfonsine valamennyi energiája arra pocsékolódik, hogy szép külsejével takarja kígyó éleiét. Szerelem, ármány, árulás, mások bánata árán szerzett öröm — s a végén, mások öröme az ő megsemmisülése. Borzasztóan örültem, még az sem riasztott meg, hogy beugrásommal két diákelőadást kellett megmentenünk. Még soha nem játszottam kizárólagosan gyerekeknek, így nem is tudhattam, mi vár rám. Elkezdődött az előadás. Beugráskor kicsit jobban izgul mindenki, azt is mondhatnám mindenki szurkol, hogy sikerüljön. Nagyon jő, magas hőfokú légkör teremtődött. Nem is volt semmi baj, minden ment a maga útján, míg el nem érkeztünk ahhoz a jelenethez, amikor Alfonsine magához rántja Editet és megesküszik, mindent elkövet, hogy a Baradlay-fiúkat hóhérkézre adja. Mondom a szöveget, miközben körbejárom Editet, hogy lássam megdöbbenését, reménytelenségét. Egész testemet átjárta az érzés, ahogyan fölébe kerekedtem annak a szegény leánynak. Olyan volt az, mint amikor a mérleg kimozdul egyensúlyi állapotából. Én, szerepem szerint fönt, Edit lent. A szinte sziszegő szöveg és a lassú de súlyos körbejárás fizikailag megbénította Editet és kiemelte az én fölényemet. Borzasztóan élveztem a jelenetet, éreztem, hogy jő, amit és ahogyan csinálok, minden partner reagálását, akivel színpadon voltam, le tudtam mérni, amikor egyszer csak, mint a kártyavár, az egész jelenet majdnem összeomlott. Nagy hibát követtem el. Megfeledkeztem arról, hogy gyermekeknek játszom. Gyerekeknek, akik nem hajlandók ölbe tett kézzel nézni a rosszat, akik kinyilvánítják tetszésüket és gyűlöletüket az iránt, amit látnak. Nos, ekkor Is így történt. A jelenet elérte tetőfokát, amit egy hosszabb szünet csak fokozott. Pontosabban, fokozott volna, ha valaki e kis szünet- nyi csöndbe bele nem sziszegi: „Boszorkány!" Megállt a porszem a levegőben. Csönd a színpadon, csönd a nézőtéren, hiszen a boszorkány egyértelműen Alfonsine-t jelentette. Kővé meredten álltam, és azon töprengtem, hogyan tovább. Persze, sok választásom nem volt. Borzasztóan irigyeltem az Editet alakító kolléganőmet és szívesen oseréltem volna vele. A „boszorkány“ fájt. Az én dolgom viszont az volt, hogy a gonoszt keltsem életre — és ez, úgy látszik, sikerült. A darab vége felé, amikor Alfonsine megérkezik a hírrel, hogy Rl- chárdot kivégezték, a nézőtér ismét elcsöndesült, amikor azonban Richárd megjelent a színpadon és magához ölelte Editet, a drága kis közönség hurrázott, éljenezte őket. Óriási élmény volt. Azóta is mondogatom, ha ilyen felnőtt közönségnek játszhatna a mi színházunk, meggyőződésem, hogy csupa jó előadás születne. A SZÍNHÁZBAN az eletet tanuuak ■ ■y első Dunaimenti Tavasz bábfesz- nL tiváljának győztese a dunaszer- dahelyi (Dunajská Streda) Százszorszép volt, amelynek akkori tagjai ma gimnáziumba, szakközépiskolába járnak. Emlékszem, négy évvel ezelőtt a másodtik Dunamenti Tavasz előtt né- hányukat megszólaltattam lapunk hasábjain, s nem egy közülük úgy fogalmazott, hog nem hagyja abba a bábuzást, hogy mindig a bábszínház hűségese lesz. Mi tagadás, most kicsit nosztalgikusan, kicsit önelmaraszta- lóan beszélgetnek arról, mennyire kedves éveket töltöttek el a Százszorszépben, milyen jó volt részt venni a legnagyobb 'hazai magyar gyermekfesztiválon, s milyen kár, hogy már egyikük sem 'bábuzik. Az öt leányzó közül négyen a Dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium diákjai, egy pedig a Bratislava! Vegyészeti Szakközépiskola magyar tagozatának tanulója. * * * Szabó Dalma, gimnázium, II/A: — Akkor még szerettünk játszani, vezetőinket, Marták Katalint és Bulajcsik Rozáliát is nagyon szerettük. Emlékszem, nekem kimondottan botfülem volt, ma pedig már konyítok valamit a zenéhez. Ha nincs Százszorszép, talán még ma sem szeretem a zenét. Azelőtt? Nem tudtam leülni s végighallgatni egy komoly darabot. Ma? Bach, Chopin, Bartók a kedvenceim. Vésey Éva, vegyészeti szakközépisko la, II/D: — Emberként sem tartanék ott, ahol vagyok, ha nem bá'buzok. Ugyanis félénk voltam, bátortalan, és a bábuzás adott magabiztonságot. A játékon keresztül munkára nevelt, s arra, hogy elgondolkozzam, ki vagyok s mivégre. Annak idején bizony nagyon rossz volt a hallásom, a mozgáskészségemről nem is beszélve. Először csak egy napocskát tartottam, aztán egy fát, míg végül földolgoztam nragam a beszélő figurákig. Nagy munka volt, amelyhez szervesen hozzátartozott az a fajta hit, ami a bábukészítésnél is mellőzhetetlen volt. Az iskolában senki nem segített a csoportnak a bábuk elkészítésében. Aki a műhelymunkát vezette, az majdnem hogy megvetően tekintett a bábszínházra, s bizony nemegyszer a nagyapám készítette el otthon a bábuk fejeit. Cséfalvay Ingrid, gimnázium, II/A: — Nekem már a nővérem is bábuzott a Százszorszép elődjében, amit ugyancsak a Marták néniék vezettek. Hogy mit kaptam a bábuzástől? Rengeteget, és szinte megfogalmazhatatlan élményeket. Már nyolcadikos voltam, amikor eljutottunk a martini szemlére. Előtte három napig próbáltunk, szinte végkimerülésig, de egyetlen szót sem szóltunk, mert tudtuk, azon a fesztiválon mi képviseljük a magyar iskolákat, a hazai magyar amatőr mozgalmat, hát helyt kell állnunk. És helytálltunk. Legnagyobb sikernek azt éreztem, hogy egy cseh festőművésznő közénk jött, s elragadtatással beszélt a munkánkról. Tulajdonképpen a martini fellépés után kezdtek anyagilag is támogatni. Emlékszem, amikor például fehér gyolcsra volt szükségünk, Marták tanító néni saját ágyneműjét tépte szét, mert nem volt pénz. Vésey Katalin, gimnázium, I/B: — Az Is nagyszerű volt, hogy beleszólhattunk, ez a megoldás nem tetszik, mi ezt másként csinálnánk. És a tanító néni meghallgatta, s ha tetszett neki az ötlet, hagyta, hogy korrigáljuk a rendezést. önálló alkotómunkára, önálló cselekvésre nevelt, s talán ez a legtöbb, amit adni tudott nekem a bábszínház. Németh Ilona, gimnázium, III/C: — Mint a többiek, én is hat évig bábuztam a Százszorszépben, kétszer vettem részt a Dunamenti Tavaszon, de a mostani „kicsi“ Százszorszépeknek Is besegítettem tavaly, festettem a kocka- paravánjukat. Nekem elsősorban közösségi élményt nyújtott a bábuzás. Akkor kerültem először nagyobb s bizalmasabb alkotói közösségbe, amelyben mindenki nagyon rendes és jó volt. És nem szabad feledni, hogy az ember nagyon sok gátlástól megmenekül a paraván mögött. Ügy játszhat, alakíthat, mondhatnám azt is: színészként dolgozhat, hogy a közönség nem látja. Paraván mögött sokkal többre képes az ember, mint paraván előtt. Tapasztalatból mondom ezt, hiszen jelenleg néhány gimnazista társammal a városi művelődési házban Déry Tibor Talpsi- mogatójának kisszínpadi változatán dolgozunk. Miután kikerültünk az alapiskolából s így a Százszorszépből is, többször elmentünk a járási népművelési központba, hogy segítsenek egy ifjúsági bábegyüttes létrehozásában, de szakemberhiánnyal érveltek, nagyon kedvesen és sajnálkozóan visszautasítottak. Cséfalvay Ingrid, gimnázium, II/A: — Vajon miért van az, hogy egyes felnőttek szerint a bábjátszás csak gyermekeknek való, hiszen halálosan komoly társadalmi problémákat fejezhetünk ki a bábuzással, sőt minden megfogalmazható vele, ami körülöttünk s bennünk van. Most olyan osztályba járok, ahol öt néhai Százszorszépes van, s amikor kultúrműsort szerveztek a gi- miben, úgy döntöttünk, kirukkolunk egy produkcióval. Csakhogy nem fogadták el az ötletet, a bábuzás nem idevaló, mondták. Miért, hová való a bábuzás, a bábszínház? Vésey Éva, vegyészeti szakközépiskola, II/D:— A bábuzás révén én is közelebb kerültem az irodalomhoz, és tavaly a szakközépiskolában valamit csinálni akartam a társaimmal együtt. A bábuzás ott nem ment, hiszen azt nem lehet egyik napról a másikra, ripsz- ropsz elkezdeni, maradt az irodalmi színpad. Gondoltuk, teremtünk itt egy magyar irodalmi színpadot. Azt hiszitek, ment? Németh Ilona, gimnázium, III/C: — Sok felnőtt nem veszi komolyan az alkotni vágyó fiatalokat, de az ilyenek néha önmagukat sem. A rómaiaknál és az ókori görögöknél népünnepélynek számítottak a színházi előadások. Nálunk? A színházlátogatók egy része nem az élményért megy színházba, hanem azért, hogy bemutassa a legújabb divat szerint elkészített ruhakölteményét. S ezek az emberek vizsgálgatják érthetetlenül azok táborát, akik valami másért szeretik a színházat, s így a bábszínházát is. Cséfalvay Ingrid, gimnázium, II/A: — Ha arra gondolok, hogy a gimtben már névsort is készítettünk azokról, akik folytatni szeretnék a Százszorszépben elkezdett bábuzást és mégsem lett belőle semmi, hát elmegy a kedvem mindentől. De azért nem hagyjuk ennyiben. Szabó Dalma, gimnázium, II/A: — Emlékeztek? Mindig szívesebben léptünk fel a művelődési házban, mint az iskolában. Már ott egy kicsit lenéztek minket. Pedig a bábuzás nem csupán a kézügyességemet fejlesztette, nemcsak azt tudtam meg, mi a népiség s mi a népiesség, az önkritikám is kifejlődött. Másként nézek a világra. Nem véletlen, hogy a húgomat is rábeszéltem a bábuzásra. Eleinte nem akarta. Ma? Nem tud élni nélküle. Németh Ilona, gimnázium, III/C: — Ha jövőre a városban maradok, szeretnék egy székely népballadát bábszínpadra állítani, amellyel kifejeznénk azt, mik, kik vagyunk, hogyan élünk és érzünk, mert ugyebár, minden igazán jő alkotásban, így a székely népballadákban is nagyon sok a jelenünknek szóló üzenet. És önmagunkról is szólhatunk általa. Ennyit, s ne többet abból a beszélgetésből, amelyben elérzékenyülés és fogadkozás egyként felszínre -került, s amelyet egyfajta hiányérzet hatott át. Hiányzik ezeknek a fiataloknak a Százszorszép, hiányzik a bábu, a bábszínház. Nem véletlen, hogy megígérték, az ötödik Dunamenti Tavaszon mindnyájon ott lesznek. Nyilván az sem véletlen, hogy a bábuzásért tenni akarnak valamit. Tenni mindnyájan — a bábszínház hűségesei. — szeg — íaaa. VI. 1. 14 ÚJ SZÚ A BÁBSZÍNHÁZ hűségesei
