Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-25 / 21. szám
í INI V. 25. Csdk maguk az Írók képesek nyomon követni, hányféle indítékból, impulzusból, sugalmazásból születik meg végül is eigy-egy mű. Hány hangulat, hány öröm és keserv, hány találkozás adta élmény, fák alatti séta ötvözi eggyé az agyban rajzó gondolatokat, s teszi mások számára is hozzáférhetővé mindazt, amit emberi alkotásnak nevezünk. Az írókról tudni vélik, hogy képtelenek múzsák nélkül élni. A múzsa — a vegytan nyelvén fogalmazva — katalizátor, azaz önmaga nem vesz részt a folyamatban, viszont meggyorsítja azt. De kit nevezhetünk múzsának? És csakis egy-egy — általában csinos és értelmes — leányzó vagy asszony lehet-e a művek világra csalogat ója? Nem tölthet-e be hasonló szerepet az erdő zöldje és csendje, a park fasora, a város tornyai, utcái, terei, épületei, s az az emberi nyüzsgés, amely egy-egy település varázsát adja? Fábry Zoltán egyik múzsája — minden bizonnyal — Kassa (KoSlce) volt. Azért is, mert élete fontos szakaszai amúgy is idekötötték — fogsága például 1931-ben. Azért is, mert itt talált rá azokra, a gondolatait továbbgyűrűztetö művelt emberekre, akikkel megbán y ta - ve tét te a világ dolgait, s akiknek egy-egy éppen elkészült kéziratát esténként felolvasta. Azért is, mert a két világháború között havonta egy teljes hetet töltött itt barátainál, a Simái családnál. Élete utolsó szakaszában gyakran volt a katonai kórház lakója, ahol a leggondosabb kezelésben részesült. Itt, ebben a történelmi levegőt árasztó városban tartatta pályafutása valószínűleg első, és — évtizedekkel később — utolsó felolvasó estjét is. Az első nyomaira Stószon bukkantam két esztendeje. Kezembe került egy beszéd, melyet — sajnos nem tudni, melyik kassai épületben — huszonöt esztendős korában olvasott fel javarészt ifjakbói álló közönségének az író. A huszonöt éves Fábry tele volt feszültségekkel; világképe ekkor még korántsem tekinthető kialakultnak, 1922-ben még nem a harmóniát, békét tudatosan építő, gondolatait, igazát megvédeni tudó kristálytiszta humanista állt az emberek elé. A kb. húsz gépelt oldal terjedelmű szöveg még tartalmaz néhány elhibázott, a történelem, és természetes később önmaga által is korrigált állítást. Mégis: már itt megcsillan a jövő nagy gondolkodójának minden erénye, az erkölcsi tisztaság iránti igénye, világlátásának, stílusának jellegzetessége. Az itt közölt kis részlet mintegy summája az ötvennyolc éve elmondott beszédnek: „Szomorúsággal és hittel köszöntöm önöket Kassán. Ismerős és ismeretlen arcokat látok, a járdaszélről utolsó mosolyt hintő lányoknak, akik akkor nekem is integettek. Tagja voltam a csóktalan szájú tizennyolc évesek halálmenetének. A halál után az életről akarok beszélni. A bilincs, az éhség, a sírás, a gyász után az életet kiáltom, a madáchi szent mondatot, az örök Ádámot: Ember küzdj és bízva bízzál! Az emberiség elért létének legtragikusabb szakaszához, a végtelen űrhöz, a mához. A nagy mélység elöl az állati ösztön riadt félelmével tántorodik vissza. Egyet tudatosítottunk: el mindentől, ami ide vezetett. Az irodalomnak ma egyetlen a gondja: a megtalált érték megtartása. A borzalom rémei meglazították a lélek húrjait, sötétség van mindenütt. Csak Ady két kurucának beszélgetése rázhat fel: Komám, eltévedtünk. Nagy ez a sötétség, Felgyújtottuk a világot, S nem látunk egy lépést. Együttes élmény, együttes csalódások, együttes vágyak — soha máskor nem kovácsolhatták így eggyé a régi, a korhadt ellen tiltakozó nemzedéket, mint az elmúlt nagy világégés ezt a mait. Az irodalom, amely a testvériség szolgálója kell legyen, nem lehet többé szórakozás, üres időtöltés. Kincsével, a lélekkel az embert akarja visszaadni az embernek, a mai irodalom az utcára, az emberek közé akarja vinni ember szabadít ását, a lelket. A kevesek tisztasága, akarata és hite, a mai lé- lekínség ellenére nekibástyázza falanxát a francia regényíró gúnyának, és Benda mondatát: Dőreség azt hinni, hogy a háború az embereket, kik a művészetben csak az ingert és élvezetet keresik, épp a művészet révén változtassák át emberré — meg fordítják: Igen, a háború az embereket, kik eddig a művészetben csak az élvezetet keresték, épp a művészet által fogja emberekké változtatniI iije[ini|>fll:iiiii|Tlíir JÓZSEF ATTILA DÖNTSD A TÖKÉT, NE SIRÁNKOZZ versek r - á—*- k ff i 4 ■ Wj. * 7 ií'n f ct <*- o 'x-q-/<í * H y, ..t ^ ♦ József Attila dedikációja (Kolár Péter felvételei) Engedjék meg, hogy az őrzök büszke, szép emberhitével búcsúzzam önöktől — Őrzők, vigyázzatok a strázsán, az Élet él és élni akar, nem azért adott annyi szépet, hogy átgázoljanak most rajta véres, s ostoba jeneségek!“ Azt ma már nem tudni, milyen hatással bírt a felolvasás, lelkes taps jutalmazta-e a beszédet, vagy unottan állt fel, s tért haza az összegyűlt társaság. Az azonban bizonyos, hogy a stószi fiatalember egyre több hívet szerzett magának az évek folyamán a városban, s egyre gyakrabban utazott ide egy kis társalgásra, eszmecserére. 1969 tavaszán — március tizedikén, hétfőn — zsúfolásig megtelt a Fábry-estre kiszemelt Művészetek Háza kisterme. Hosszú idő után mozdult ki stószi otthonából a közben az egész magyar nyelv- területen ismertté vált műfajteremtő író. Ezen a felolvasó esten ott voltam én is; emlékszem, meghitt hangulatban telt az a két és fél óra, milyen forró taps köszöntötte Fábry Zoltánt és a két illusztris magyarországi vendéget, Radnóti Miklós- nét és Ortutay Gyulát. A részletekről hadd beszéljen azonban Kolár Péter, a főiskolás klub akkori lelkes vezetője, a felolvasó est egyik szervezője: — Ezerkilencszázhatvankilencet írtunk akkor, és eléggé zavaros időket éltünk. A lapokban néhány, a csehszlovákiai magyarságot sértő írás is megjelent, s ez rosszulesett Fábrynak meg minden tisztességes magyarnak. Tudtuk azonban, hogy bármilyen zavarosak is ezek az idők, nincs más utunk, mint a megbékélés, a szlovák néppel való baráti együttélés útja. Ezért határoztuk el, hogy felolvasó estre hívjuk Fábry Zoltánt, aki a hídszerep megfogalmazójaként és hirdetőjeként mindvégig osztatlan elismerésünket és bizalmunkat élvezte. A stószi író elfogadta a meghívást, bár egészségi állapota nem volt a legmegfelelőbb. A bevezetőt Kovács Győző magyarországi Fábry-kutató tartotta; a versek, Fábry-írások zenebetétek rendkívül ünnepélyessé tették a percet, amikor Fábry Zoltán emelkedett szólásra. Felolvasása nem volt hosszú, de mint mindig, tartalmas és lényeget fogalmazó. Szólt a szlovákokat és magyarokat összekötő közös múltról, Adyról és Hviezdoslavról, és arról, hogy az egyetlen lehetséges út a béke útja, az egyetlen megoldás a megbékélés, nemzetek és nemzetiségek harmonikus együttélése. Egy sor, általa megfogal mázott, ma már szinte axiómaként használható felismerést hallottunk akkor tőle, többek között azt is, hogy: „... Az az író, aki a közép-európai szocialista országokban él, föltétlenül szorgalmazója és gyakorlója kell, hogy legyen a híd szerepnek. Egy magyar író a csehekkel és szlovákokkal szemben, egy cseh vagy szlovák író a magyarokkal szemben csakis a híd szerepét vállalhatja. Mert ml a híd? A gondolat és béke igaza útja. Népek, kultúrák közlekedési útja a híd. Igaza megállíthatatlan, szépsége felülmúlhatatlan, mert a híd a teret és időt egybeöltö emberség reális konstrukciója __* Or tutay Gyulát és Radnóti Miklósnét azért hívtuk meg, mert bennük az antifasizmus két ismert és tisztelt személyét becsültük. A két magyarországi vendég ellátogatott Stószra is. Nem sokkal a Fábry- est után jelent meg a Magyar Nemzetben Ortutay Gyula akadémikus írása csehszlovákiai benyomásairól. Íme, néhány mondat a cikkből: „... Fábry némi kesernyés iróniával írta a »Stószi délelőttök« bevezető tanulmányában: »Stósz előbb lett legenda, mint valóság.« Most, hogy ott jártam, nem hiszem: a valóságból, egy fájdalmas, gazdag és szép élet munkájából, szenvedéseiből és szelíd örömeiből nőtt ez a legenda. Magva van, egy tiszta élet igaza, érvényessége hitelesíti. Ez sugárzott a kassai Művészetek Háza kistermében előadott Fábry-írások- ból is. Ügyelnünk kell erre a magatartásra, erre az emberi példára otthoni, gyakran félreértelmezett vitáink közben, mert ebből a magatartásból hármas egység töretlen ereje sugárzik. E háromság egyik ága Fábry kommunista meggyőződése, évtizedek politikai harcaiban kikristályosodott antifasizmusa. Ez az ember a háború óta is figyel minden jelre, a fasiszta gondolkodás minden megnyilvánulására, akárha egy félmondatban, akár egy vaskos közgazdasági kötetben jelentkezik is az. S ez az antifasiszta harcos, a világpolitika gondjaival birkózó gondolkodó a legnemesebb magyar hagyomány őrzőjének is tekinti magát, az egész csorbítatlan, zengő magyar kultúra védője Stószon, aki féltőn vigyáz itt a strázsán ...“ BATTA GYÖRGY Megfigyeltem, hogy a legegészségesebb lelkű, legértelmesebb ember életében is elkövetkezik néha egy pillanat, amikor végképp egyedül érzi magát, és didergőn és idegenkedve tekint szét. E vizsgálódás közben legtöbbször megpillantja azt az embert, akinek mozdulatlanságában is felismeri kedves mozdulatait, amelyekkel éveken át várta és elfogadta öt; de a felismerés csak villanó örömöt ad az elárvultnak, mert utána egy másfalta érzés sajdul belé, gyötrőbb, fölzakla- tóbb minden más előzőnél: valami kényszerítő vágy: megmé- rekezzék abban a maradék sze retetben, hogy érdes és kegyet len szavaival feltörje annak héját, bármilyen erős legyen. Sőt annál inkább, mert csak hideg számítást és önzést fog találni ott is, ahol eddig meleget, önzetlenséget sejtett. Ez a bizonyosság hatalmas erőt duzzaszt fel benne, úgyhogy SZAKADÉK amikor reánk tör, a gyilkosnál is félelmetesebb, s miközben könnyezve és mosolyogva előkapja a szavak késeit, inkább elmebajoshoz hasonlít, mint számonkérő baráthoz. Később aztán sötét arccal, letörten ballag el, és már ö maga sem látja cselekedetének igaz okát. Csak azt tudja, hogy néhány percnyi belső zivatarért, amelytől enyhülést remélt, végképp eltaszította magától utolsó barátját is... Egyébként előfordul, hogy a kitörés és a leírt jelenet csupán a magányosság és az önkínzás vágyától megkísértett személy lelkében zajlik le, de a szakadás a két ember között mégis megtörténik. Érzik Ok maguk is ezt a titkos változást, mivel azonban most már ritkán találkoznak, nem beszélnek róla. Kölcsönös viszolygás némítja el őket, s csupán akkor kapják fel döbbenten a fejűket, amikor azt kérdik a hátuk mögött az ismerősök: Nem tudjátok, min ment szét a barátság X. és Z. között? Hiszen régebb együtt voltak sülve-főve, utóbb pedig szinte kerülik egymást... BÁLINT TIBOR Fábry Zoltán tadnóti Gyuláné- ral és Ortutay gyulával FÁBI& ZOLTÁN KEIFtLOlVHSl ISTIÉ
