Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-11 / 19. szám
íaso. V. 11. AZEMEm& HALAMS4EKT A KULTÚRA ÉS AZ EGYÉN FEJLŐDÉSE Amikor Oroszországban győzött az Októberi Forradalom, a szocializmus ellenségei azt állították, hogy a bol- sevizmus nem képes alkotni, teremteni. Nagy veszélyben van az orosz kultúra — hajtogatták —, mert a kommunisták tagadják a szellemi értékeket, és likvidálni akarják az egész értelmiséget. A történelem bebizonyította e „jóslatok“ abszolút tarthatatlanságát. Makszim Gorkij, a nagy orosz író mondta: „Képzeljétek el, mi lesz, ha egyszer az emberek tíz- és százezrei nem azt akarják szenvedélyesen megtudni, hogyan lehet jobban élni, hanem azt, hogy minek élnek.“ Ezek a szavak rámutatnak a Szovjetunióban végrehajtott kulturális forradalom lényegére, arra, hogy a Szovjetunióban a szovjet állam fennállásának a szó szoros értelmében első napjaiban kezdve óriási jelentő séget tulajdonítottak a társadalom szellemi életének, szellemi kultúrájának. A siker titka A Szovjetunióban végrehajtott kulturális forradalom arányairól és bonyolultságáról képet alkothatunk, akárcsak abból az egyetlen tényből, hogy az egykori Orosz Birodalom minden három lakosából kettő analfabéta volt, sok népcsoportnak pedig nem volt még saját írásbelisége sem. Az éhség, a népbetegségek, a nyomor és a gazdasági bomlás mellett a kulturális elmaradottság a régi világ súlyos hagyatéka volt. A forradalom a nagy néptömegekben felébresztette a szenvedélyes vágyat a kultúra Iránt. A szovjethatalom kiszabadította Oroszországot a tudatlanság gyilkos öleléséből, ahogy Lev Tolsztoj megfogalmazta, „a sö- téség hatalmából“. A bolsevikok nem ijedték meg a nehézségektől, nem riadtak vissza e tudatlanság szörnyű ereje láttán, hanem haladéktalanul megkezdték a gyakorlati munkát a tömegek kulturális nevelése terén. Hadd említsünk meg egyetlen beszédes adatot: a Közoktatásügyi Népbiztosság Lenin utasítására egyetlen év alatt, 1918 májusától 1919 májusáig — amikor javában folyt a polgárháború, s amikor a gazdaság teljesen szétzilált állapotban volt, amikor minden papírlap valóságos kincsnek számított — az orosz klasszikusok 115 könyvét jelentette meg összesen 6 millió példányban. És ez csak a kezdet volt. Iskolák ezrei, egyetemek és főiskolák tucatjai nyitották meg kapuikat. Színházak, múzeumok, hangversenytermek fogadták a látogatók tömegeit. H. G. Wells angol iró, amikor a húszas évek elején Szovjet-Oroszországban járt, csodálkozva írta, hogy az éhező országban rengeteg szakember a világirodalom klasszikus műveinek fordításán dolgozik: „A könyvek, amelyeket lejordítanak, megjelennek, és az új Oroszország ezek révén annyira megismerheti a világirodalmat, amennyire egyetlen más nép sem“. Igen, az emberiség történelmének első szocialista állama, a dolgozók első állama, amelyet mindenfelől ellenségek szorongattak, amely teljesen tönkretett gazdaságot örökölt (a nyugati hatalmak által szervezett intervenció és a gazdasági blokád súlyosbította helyzetét), mégis, már közvetlenül megalakulása után bármely gazdag, virágzó kapitalista országnál sokkal többet tett azért, hogy a lakosság széles rétegei számára hozzáférhetővé tegye a kultúra kincseit, az emberiség által felhalmozott szellemi értékeket. A szovjet állam így értelmezte a kulturális forradalom feladatát, s következetesen végrehajtotta a szocialista kultúra fejlesztésének nagyszabású terveit, szoros összhangban a gazdasági és társadalmi fejlesztés feladatainak megoldásával. És ez a titka a szovjet tudomány, technika, művészet és közoktatás más sikereinek. Acél: az egyéniség fejlesztése Ralph Waldo Emerson amerikai filozófus és költő még a XIX. század derekán vetette papírra azt a gondolatot, hogy a civilizáció fejlettségi szintjét a valóságban nem a statisztikai adatok, nem is a városok és a termés nagysága- mutatják, az igazi mérőé „az ember, akit az ország felnevel“. Minden tiszteletet megérdemel a bölcs Emerson, aki az „aranyláz“ és a szédítő tőzsdei boomok idején észre tudott venni valamit, ami lényegesebb busheleknél, a gallonoknál, a dollároknál. Igen, az ember, az ember szél lem i világa, tervei, tetteinek indítékai, rejtett álmai — határozzák meg végső fokon egy-egy civilizáció jellegét, az uralkodó kultúra típusát. Ez a gondolat teljesen áthatja a kultúra szocialista értelmezését. Az egyén, aki tudatosan átalakítja a világot és önmagát, aki képes a harmonikus fejlődésre, s aki mind többel járu/l hozzá a társadalom haladásához — a kommunisták szerint ez a kultúra legfőbb rendeltetése, a szovjet kulturális politika értelme és célja. Ma ezt törvényben rögzíti a Szovjetunió alkotmányának 20. cikkelye: „Azzal a kommunista eszménnyel összhangban, hogy minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele, az állam céljának tekinti 'a reális lehetőségek növelését az állampolgárok alkotó erejének, képességeinek és adottságainak hasznosítására, a személyiség sokoldalú fejlődésére.“ A szocialista állam tehát nem éri be csupán annyival, hogy az ember számára hozzáférhetővé teszi mindannak legjavát, amit az emberiség a kulturális fejlődés évszázadai során létrehozott, hogy mindebből rendelkezésre bocsátja a legértékesebbet és a legprograsszívebbet. Nem a művészeti alkotások ínyenc élvezője, nem az élet esztétizáló szemlélője, hanem a szabad, harmonikusan fejlett, optimizmussal és tenniakarással teli alkotó ember — ez a kommunisták sze- mélyiségeszménye. A szocialista forradalom vitathatatlan érdeme volt a kultúra területén, hogy serkentően hatott a Szovjetunióban élő valamennyi nép irodalmára és művészetére. A művésznek most már nem az volt a dolga, hogy leplezze a régi rend mocskait és azokat az erőket, amelyek szentesítették a régi világrendet, hogy álmodozzon egy másik, új és tiszta életről, hanem új feladatra vállalkozhatott, arra hogy harcoljon ennek az új életnek a megteremtéséért az új hősért, és az új emberért. „Át kell alakítani mindent. Úgy kell dolgoznunk, hogy minden újjá váljon; hogy hazug, mocskos, unalmas, hitvány életünk igazságos, tiszta, vidám és szép életté váljon“ — így értelmezte ezt a feladatot Alek- szander Biok, a kiváló orosz költő Kultúra mindenkinek Milyen konkrét eredmények születtek az elmúlt hat évtized alatt? Egyrészt kibontakozott a szocialista realizmus művészete, amelynek legjobb alkotásai elnyerték a világ minden civilizált népének elismerését, bekerültek a kultúra egyetemes kincsestárába. Másrészt a Szovjetunióban élő különböző nemzetiségű dolgozók milliói közvetlen kapcsolatba kerültek a művészettel. Felnőtt az új olvasó, hallgató, méző, a művelt, érdeklődő, esztétikailag igényes új közönség, amely észrevesz és elutasít minden hamis hangot, ám őszintén tiszteli a mesterségbeli tudást, az igazi művészetet. Ezzel kapcsolatban ide kívánkozik az, amit Mihail Solohov, korunk nagy írója mondott Stockholmban, amikor átvette a Nobel-díjait. A szocialista realizmus, mondta Solohov, olyan világnézetet fejez ki, amely nem fogadja el sem a tétlen szemlélődést, sem a valóságtól való menekülést, hanem harcba hív az emberiség haladásáért. Mi hát a hivatása a művésznek, .tette fel a kérdést Solo hov, ha inem afféle istenségnek tekinti magát, aki az Olümposz magasából közömbösen néz az emberi szenvedésekre, az egymásnak feszülő erők küzdelmére, hanem népe fiának, az emberiség parányi részének érzi magát? És így válaszolt: beszéljünk becsületesen az olvasóval, mondjuk meg az embereknek az igazságot, amely néha kemény, de mindig bátor. Erősítjük az emberi szívekben a jövőben való bizakodást, a hitet saját erejükben, amely fel tudja építeni ezt a jövőt. Harcoljunk a világbékéért, és neveljünk szavunkkal ilyen harcosokat mindenütt, ahová eljut szavunk. Egyesítsük az embereket természetes és nemes törekvésükben, amely a haladás irányába mutat. Ebben rejlik a szovjet irodalom és művészet, az egész szocialista kultúra humanizmusa. „Ember — ez büszkén hangzik!“ — mondta Makszim Gorkij századunk elején. Ma ezt akár a szocialista kultúra jelmondatának tekinthetjük, annak a kultúrának, amely tagadja a „tömegkultúrára“ és „elitkultúrára“ való felosztás örök érvényű voltát. A kultúra mindenkié. A szocialista kultúra nem csupán hozzáférhetővé vált a inagy tömegek számára, 'hanem e tömegek kultúrájává vált. GRIGORI} OGANOV Éjfél előtti csönd. Tömbház- magány. Sötétség a tömbházak körül. Harmonikaszó. Kinézek, majd kihajolok az ablakon. A sötétségben szinte világít a harmonikaszó. Látszik, amint ide- oda bolyong. Aztán föl, az ablakok felé. Ám az ablakok becsuk ottak. Körbeimbolyog a játszótéren. Akkor már többen is állunk sötét ablakainkban. Hallgatunk. Mit is hallgatunk? A harmonikaszót? A tömbházak körül nincs éji madárszárny- suhogás, nincs éji lombsusogás, nincs éji szerelmesek suttogása, nincs éji kutyaugatás. Ez van most hirtelen együtt, itt, ebben a váratlan, meghökkentő harmonikaszóban. Azt hall- gatjuk. Hallgatunk. A varázslat nem tart sokáig. Mikor a harmonikát cipelő asszony énekelni is kezd, énekelni kezd a kt- vülrekedtek keserves, fáradt hangján (isten tudja, hogy hibbant vagy borgőzös hangon-e), akkor már kicsapódnak itt is, ott is a tompa ablakok — s az asszony most jeniről is megkapja a maga adagját. Holott lehet, éppen abban volt utolsó legszebb — reménye, hogy itt, a tömbházak magasában talán már mindenikőnk csak erre az egyetlen, megismételhetetlen földi harmonikaszóra vár. KENÉZ FERENC Luzsicza Árpád: A Prágai motívumok ciklusból