Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-04 / 18. szám
M int annyiszor, most is munka nélkül maradtam, és az utolsó na pókban minden holmim a zálogházba vándorolt. Az ágyrajáró lakásomból is kitettek. Noha tele voltam gondolkkal, rejtélyes módon mégsem estem kétségbe. Valahogy szeretem a nagyvárost, hatalmas betontömbjeivel, óriási kávéházaival, ünnepi tömegjeleneteivel. Napokon át tu dók osavaroigni az utcákon anélkül, hogy valakihez egy szót is szólnék. Először a házakat veszem szemügyre, aztán az ablakokat, majd a kirakatokat, plakátokat és utoljára az embereket. Izgalmas élmé nyekkel zsúfolt regény számomra minden ilyen kirándulás. Az első napokon olyan vagyok az izgalmaktól, mint az alvajáró. Valamennyi érzékszervem működik, egyszerre látóik, hallóik, szagolok és ízlelek. Mindez valósággal elszédít. Ha ilyenkor ismerőseim közül megszólít valaki, pillanatokig tart, amíg megismerem, kérdésére azonban ritkán szoktam értelmesen, összefüggően válaszolni. Valahogy nehezemre esik a beszéd, szinte erőlködnöm kell, hogy eldadogjak egy-két szót. Természetesen egy fillérem sem volt, de ez nem aggasztott, mint már számtalanszor, most is vidáman szaladtam fel a Múzeum lépcsőin és végignéztem a gyönyörű Vencel téren, mely abban a pillanatban teljesen az enyém volt, akár lüktető, csodaváró szívem... Az ember nem győzi nézni — a csilingelő villamosokat, tülkölő autókat, büféket, kávéházakat, üzleteket, ahogy szállítják, öntik, befogadják a hullámzó, örökké mozgó embertömeget. Mint valami hatalmas, fáradhatatlan szívből az erek, úgy futnak széjjel és térnek vissza Prága főutcájába a sikátorok. Én magam úgy élek most Prágában, mint egy különös vérsejt, amely állandóan a szívben sodródik és a folytonos 'lökések által ivéletlenül mindig ott marad. A nap legnagyobb részét itt töltöm, de sokszor az éjszakát is végigcsavar- gom a Vencel tér környékén. Egy ilyen éjszaka, egy májusi éjszaka történetét szeretném most elmondani. Már estefelé járt az idő, amikor eszembe jutott, hogy pénzt kellene szerezni valakitől vagy valahonnan éjjeli szállásra. Nem gondolkoztam sokat, a Vencel téren megállítottam egy .fiatalembert, félrehúztam egy átjáróba és eladásra kínáltam neki szarvasbőr kesztyűmet, amelyhez magam is alkalmi vétel útján jutottam. A fiatalember jól megnézte az árut, nem kérdezte, hogy mennyiért adom, szó nélkül felém nyújtott bét koronát, és én megjegyzés nélkül elfogadtam. Egyéné 9en egy büfébe mentem, ahol három koronáért ímegvacsoráztam. Az éjszakai szállásom azonban még mindig nyitott kérdés maradt. Tenni kell valamit, gondoltam, éspedig minél előbb. Egy szerény ötlet kezdte bontogatni szárnyait, és bár ízlésem tiltakozott ellene, mégis más terv híján ebbe a vérszegény ötletbe kellett kapaszkodnom. Felmentem a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségébe és azzal a kifogással, hogy a fogam fáj, megkértem a szerkesztőt, hogy segítsen rajtam. Vegyen tőlem egy verset, hogy fogorvoshoz mehessek. Nem kellett nagy színészi tehetség ahhoz, hogy fogfájós arcot vágjak, hisz szánalmas figurává züllesztett az a puszta tény, hogy olyan szerkesztőségbe kellett bekopognom, ahol engem egyszerűen kellemetlen valakinek tekintettek és legszívesebben kidobtak volna. Az Ilyen utak — bár előre tudom, hogy zsákutcába vezetnek — megbocsáthatatlannak tűnnek fel előttem, szúrnak, mint a tövisek, ha eszembe jutnak, felszisszenek, mintha poloska csípett volna meg. Gyengeségem, tanácstalanságom jellemzi ezeket az utakat, és undorral gondolok rájuk vissza: szerencsére mindig komoly árat fizettem értük. Most is szinte hallom lehetetlenül torz hangomat, amint arra kérem a gömbölyűre hízott szerkesztőt, hogy vegye meg a verset, mert belepusztulok borzalmas fogfájásomba ... (Micsoda szánalmas helyzet, mikor egy vers létezését fogfájással kell megindokolni!) A szerkesztő végighallgat, szigorú arca feloldódik egy gyöngéd mosolyban, és én már azt hittem, hogy nyert ügyem van. — Várjon, barátom — mondja — mindjárt segítünk magán — és bemegy a másik szobába. Én várok, szivem bukdácsol az örömben, mint madár a napfényben, közben szemrehányást teszek magamnak, hogy becsaptam ezt a rendes, rokonszenves embert. De nem baj, vigasztalódom, majd máskor őszinte leszek hozzá, hisz megértő, lehet vele beszélni, sőt talán jő lenne mindjárt most, mielőtt kifizeti a verset, felvilágosítani arról, hogy tévedtem a személyét illetően, és a fogam egyáltalán nem is fáj. Biztos nevetni fog rajtam és bátorítón megveregeti majd a vállamat. Ni ... már hailloim Is jönni, szélesen mosolyogva tolja be az ajtót, torkomon a vallomás meghatódva kering, botorkál, nem tudok szóhoz jutni. Egy pillanatig még, és egyszerűen megnémulok: a szerkesztő egy aszpirint hozott fogfájásom ellen. — Csak vegye be, fiam — mondja barátságosan — itt van egy pohár víz is. Használni fog, meglátja. Vallomásommal együtt lenyelem az aszpirint és tántorogva botorkálok le a szerkesztőség lépcsőin. Ojra az utcán vagyok, dülhöm nem ismer határt, vérem az agyamat veri, úgy érzem, hogy önmagam ellensége lettem. Roggyanó lábakkal cipelem magam a Wilson-park egy padjáig, ott erőtlenül leroskadok. Nehéznek, nagyon nehéznek érzem magam, terveim, szándékaim mint felszabadult színes ballonok egyszerre eltűntek, elhagytak és felszálltak a levegőbe. Terhére válók önmagámnak és foglalkozni kezdek sorstársaimmal, akiknek ebből a gazdag, palotákkal zsúfolt városból csak félreeső kemény pad jutott fekvőhelyül. Nem messze tőle, a szomszéd pádon emberi árnyfélét látok. Odamegyek, az árnyék megszólal: — Kedvesem, adj egy cigarettát. Rekedtes hangjáról ráismerek az öreg Tonkára, aki nappal pikáns dalokat szokott énekelni, akár kap értük va'lan akár nem. A parkban szeretik, vannak : hányán, akik mindig egy-egy koroná hozzájárulnak tengődéséhez; ezek töl nyíre körülveszik és hallgatják. Ez park Tonka otthona, akár a fáknak és madaraknak ... Festett hajával úgy t mint egy kanárinak mázolt veréb, nyaí vagy tíz olcsó gyöngysor lóg, arca r cos, repedt, akár a düledező vályogkui hó fala, csak a szemei élnek, fényien bujkálnak, mimt az egerek. Megkínál egy cigarettával és tovább megyek. Fiatal, fehérruhás lány támaszko« egy íatörzshöz, 'halvány arcát széles ke májú sárga szalimakalap árnyékolja, oly mint egy hervadt napraforgó. Elmegy mellette, hívna már, halvány, vékony s: ja mintha megmozdulna, de nem S2 idejében felismer, megszimatolja benn« nyomorgó társát, szegény rokonát. Keménykalapos idősebb úr közelec felém, jobb kezében sétabotot himbál, deg, szürke, tompa fényű szeme úgy i RÄCZ OLIVER G E NÉ Z I S és aztán következtem én; így lettem én is ős s utód, élet, konok földönfutód; nagy eszmék, buzgó vakremény, és napsütés és zivatar, ím így lett Alom Tivadar. Na jó: hát voltam katona én is, akár a többiek, talán csak eggyel több szivet kívánt tőlem a kor tora, mert hát a tiszti iskolán rangelső voltom, nem vitás, de nem használt parancs, szidás, a szív a lét jogát dobogta s erősebb volt, mint foglár s fogda;. kihajintottak, kiskomám. Mert - noblesse oblige - őseim kacagtak korom hőseim, s megsúgták, merre visz az út, ahol az eszme nem hazug, s ahol majd Garibaldival leszek, hogyha a kürt rivall. Romantikus volt hát a tan. Tudtam, leckém még hátravan, s bús negyvennégy ködös telén úgy volt, hogy kurtán s hirtelen ér véget ez a költemény, mert fejem felett dicstelen meglengették a kötelet, noha csak in effigie: előbb múlt ki az elvadult torzult keresztes szörnyeteg, és új világ s rend alakult, s én élek - de még mennyire! ígéretes volt hát a tan, de tudtom: leckém hátravan, az utolsó, az igazi, amely a jogot vívja ki. És hátravolt a szerelem, az igazi, a végleges, a gyönyörű, o végzetes - hadd mondom el, mit tett velem. Az apja már régen nem élt a szépszeműnek, akit szerettem; nem élt senki az ős családból, melyet a harcra kelt cseh tájról űztek el zsoldos seregek és mártír-máglyós hitviták, mert csehek voltok s husziták. Átkeltek hát a hegyeken - ennek már több, mint négyszáz éve s a szépszeműnek, akit szerettem, valami kóbor, kelyhes őse, aki ott harcolt Zsizska mellett, aztán a fekete seregben, komor bajusszal, rendületlen, és mindenütt, ha vívni kellett, mert szabadságról szólt a dal, Erdélyben lelt új fűre, földre, hát székely lett és jó magyar. Ritka örökség s nem csekély; ez is utódlás s kötelez, szépséges, messzi üzenet, több, mint címer és hitlevél: eljegyezte a szívemet. A vén családfa így lett teljes, s a hagyaték így lett kerek: áldott legyen, aki szerezte, s aki adta, áldott legyen; egy csodálatos, lágy őszi este egy csókban adta át nekem, s én viselem, mint rendjelet. így volt, és ennyi oz egész. Nem sok, de tón nem is kevés. Mert hát a földön balta, zár még egyre gyilkol, börtönöz, de - üdv az idők szellemének, az ember végre emberré lett, s feje fölött - vén Balthazár, fénylő, fehér galamb köröz. Az ember már nem katona, csak amit szerzett, védi meg - ne félj, megmarad így is hősnek, övé minden vitézi tett, menyegző, dal és lakoma. Ezért és így született ősnek - mennydörgés, villám, zivatar - Hernádi Alom Tivadar. SZITASI FERENC Nőj, te kőhomlokú, ne falazd ujjad a falba! Az épületet csontod tartja. Beleépülsz a falu testébe, mész-arcod a végtelen mártja kékbe, vérbe. MUNKÁS Magasodj bennem! Erkölcsöd elkötelezett, mint kisfiút a játék, melyet kezébe vett. Nem szégyen a rútság, a betonnal befröcskölt láb - vár barlangjában a medveszemnyitogató tavasz. SZABÓ BÉLA
