Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-13 / 2. szám
Ligyija Fedoszejeva-Suksi- nát nagyon sokan ismerik elsősorban a tévé Suksín-so- rozatából. Azt hiszem, minden Suksin-filmben szerepelt. Különleges színű szegfűket vittem ennek a csodálatos orosz asszonynak, hadd lássa, hogy egy világvárosi képesújság embere érkezett hozzá. Meg aztán csak ügy kedvem támadt virágot vinni, mintha nagyon kedves és nagyon közeli ismerőshöz mennék. Átnyújtottam neki, és azt mondtam „tökéletes" német nyelven: — Mill pardon, madaml Elmosolyodott és utánam suttogta a mondatot, ami fiatalon elhalt férjének, Vaszi- lij Suksinnak egyik novellájából származik. Beszélgetésünk végén megkérdeztem, nem zavarta-e őt több, világszerte játszott film színésznőjét, hogy nálunk mindenki, akivel találkozott, előbb-utóbb Suksinra terelte a szót. De a kérdésem már csupán udvariassági gesztus volt, mert ekkorra észrevettem, hogy neki Suksin most is él. Nem úgy, ahogyan a „nagy özvegyeknek“, akik a nem szűnő szeretet álarcában legtöbbször magtalan hiúságukat akarják kivirágoztatni társuk életében és halálában. Ez az asszony szinte semmiről se beszélt Suksin említése nélkül, mintha ott ülne mellette az ember, aki helyett neki kell tovább élni a halál után. Szándékosan elterelni akarván a figyelmet, arról kérdezem, hogy kiket szeret az orosz írók közül. — Mindet. Őket szeretem együtt, Csehovot, Tolsztojt, Leszkovot, Dosztojevszkijt. Mindig azt szeretem közülük, akit éppen olvasok. A mai szovjet írók ... elsősorban Suksint szeretem. Elmosolyodik. — Ö az, aki világra hozott engem — mondja, és megismétli —, ő szült engem. Hiába jártam főiskolára, nélküle nem lettem volna színésznő sem. Ű szült engem. Nagyon szeretem. Semmi szomorúság nincs a hangjában; amikor mosolyog, úgy csillog a szeme, mintha erős napfénybe tartaná az arcát. — Suksin halála után négy évig nem nyilatkoztam róla, nem mentem el semmilyen megemlékezésre. Fájt. De ha külföldön járok, mindig szívesen beszélek róla, ha lefordították is az írásait, nem tudnak róla semmit, s én szeretném, ha mindent tudnának. — Volt-e valamilyen személyes oka annak, hogy Suksin gyakran írt bűnözőkről, vagányokról? — Nem ült börtönben sem ő, sem a rokonságából senki. De amikor az írásai már megjelentek, nagyon sok levelet kapott bebörtönzött és szabadult raboktól. Tanácsot kértek tőle, és ő igyekezett segíteni. Az elesett emberek orvosa akart lenni, mert hitt abban, hogy nincs olyan szörnyűség, ami kiirthatná az emberből a jó lehetőségét. — Ogy látja, hogy Suksin hatással van a mai irodalomra? — A fiatalok közül nagyon sokan követik. Egy kritikus azt írta: talán túlzás, hogy ennyien mennek utána. És valóban, sokszor én is olyan írásokat olvasok, amiknek szerzői egyszerűen utánozzák. Pedig Suksinnak saját útja volt, azon ment; az követi igazán, aki hozzá hasonlóan megkeresi a saját útját. Fedoszejeva Suksina mosolyog, megmutatja a kislányai fényképét, és megy a saját útján. CSÁSZÁR ISTVÁN T íz évvel ezelőtt, 1969 novemberében, az akkori legérdekesebb vetélkedő egyik fordulójának végén Vitray Tamás játékvezető finoman palástolt kritikával (önkritikával?) a következőket mondta: „Na ezt is megúsztuk infarktus nélkül.“ Ezzel a sóhajjal — és a kerületi vetélkedők tanulságaival kapcsolatban volt kénytelen megjegyezni jelen sorok írója korabeli kritikájában, hogy szép kis vetélkedő, kedves kis játék, ahol akárcsak tréfából is a szívroham jut a játékvezető eszébe. Vitray egyébként rátapintott a tévévetélkedők gyengéjére. Csaknem minden vetélkedő a legrosszabb iskolarendszer vizsgamódszerére emlékeztetett. Az ezután következő évtizedben még egy-két tucatszor megállapíthatta a kritika, hogy játszani aztán nemigen engedi a televízió „szép, komoly fiait“, értve rajtuk a tévévetélkedők vezetőit és a nézőket egyaránt. Most mintha vége szakadna a szigorúan didaktikus sorozatnak. Vitray Tamás Kapcsoltam című új vetélkedőjét azzal kezdte, hogy „hát nem igazi műsor ám ez“ inkább csak olyasmi, mint az esti torna. Egy kis szellemi mozgás kéthetenként, vasárnap este... A nyomatékos szerénység indokolt és helyénvaló. Valóban csupán arról van szó, hogy fél óráig fesztelenül próbára tesszük általános műveltségünket. Nem történik más, csupán az, hogy harminc percig nem tuKAPCSOLTAK... dunk elszakadni a képernyőtől, miközben azon csodálkozunk, milyen pofonegyszerű ötlet az egész. Csakhogy az egyszerűség fennsíkjára hosszú úton és számtalan ösvényen át jutott el a televízió. Veterán nézők emlékezhetnek arra, hogy néhány kellemes kivételtől eltekintve a vetélkedők bizony eléggé kimódoltak vagy feszélyezettek, vagy unalmasak voltak, de mindenképpen iskolásak. S emellett általában igen bonyolult szabályok szerint bonyolódtak, szinte követhetetlenül. Az idősebbek talán még emlékeznek a Zenélő órákra, az Irodalmi klubra, a Vagyok olyan legény című városok közötti vetélkedőre, az Édes anyanyelvűnk, a 12 szék, a Nyílik a rózsa, a Ki minek mestere, a Fekete-fehér kerületi vetélkedőire, esetleg a Kocka el van vetve műsoraira, vagy a légikisasszonyok nemzetközi vetélkedőjére, a középiskolások tantárgyankénti nyilvános vizsgáira, a Kicsoda-micsodára, a Képrejtvényre, a Telitalálatra, az Előolimpiára, esetleg a Dilettánsok egymásközt, vagy a 10x10 a tizedikre című versengésre, meg a Hazai estékre, és a katonák párviadalára. Egyik-másik alighanem csak homályosan dereng. De az talán eszünkbe jut, hogy voltak időszakok, amikor nélkülöztünk mindenféle vetélkedőt. Amikor a technikai tökéletlenséggel, a szabályok áttekinthetetlen bonyolultságával is megbékéltünk volna, csakhogy játszhassunk. Schiller szerint az ember akkor a legnagyobb, amikor játszik. A homo ludens azonban néha fonák módon valósítja meg magát. Volt olyan vetélkedő 1970-ben, amelyben az ügyesek és okosak hazavihették a pénzt, a balszerencsések által kasszában hagyott összeget viszont áz árvíz- károsultak javára fordították. Tehát nem nagyon illett nyerni. Egy évvel később a mindentudó zsűri nem fogadta el a Szózat szerzőjeként Vörösmarty Mihályt. A másik zsűri kételkedett abban, hogy a fasiszta Olaszország támadása Franciaország ellen a második világháborúban agressziónak minősíthető-e. Országos felzúdulás követte egy fiatal versenyző szereplését, aki nem ismerte fel Arany János Tetemrehívás című költeményét, amelyet az idősebb korosztályoknak kívülről kellett tudniuk, de azóta nemcsak hogy a középiskolások tankönyvéből, ám a Hét évszázad magyar versei igen bő és reprezentatív kiadásából is hiányzott, ahol pedig Arany János 101 művel szerepelt. Más alkalommal megkérdezték, hogy az egyik budapesti jterület ecet gyárának raktárnokai meiyik évtized, melyik évének, melyik napjának, melyik órájában kezdték el háromnapos munkabeszüntetésüket. Bármilyen valószínűtlennek tűnik is, ilyen rigorózus követelményeket támasztott a játék a katonás szigornak alávetett játékosok iránt. Szórakoztatásnak álcázott vizsgáztatások áradatában kellett megtalálni a valódi játékok parányi szigeteit. Ehhez az állapothoz kell viszonyítani mai televíziós vetélkedőinket, amelyek nem rosszak, de nem is igazán jók. Kivéve — talán — ezt az új kezdeményezést, a Kapcsoltam címűt: Kezdetben, buzdításként és elismerésként a következőket írhatjuk a javára. 1. Csupán általános műveltséget kíván a résztvevőktől. Kizárja a készülés, a vizsgára történő magolás lehetőségét. 2. Valóban játék, bohó időtöltés, viszonylag szerény nyerési lehetőséggel. Mindenesetre itt nem függ egyetlen személy egyetlen válaszától sem a kerületi óvoda sorsa, vagy az árvízkárosultak segélyezése. 3. Nincsen se látható, se láthatatlan bíráló bizottság. A játékvezető egyben zsűri is. A kérdéseket úgy állították össze, hogy a rájuk adandó felelet mérhető legyen, ne kelljen a megítéléséhez szak- tanácsadás. 4. Minden valamiképpen telefonhoz jutó állampolgár részt vehet a játékban. Csoportosan is. Puskázni, súgni lehet. Egyáltalán a résztvevő szabadon élhet lehetőségeivel, anélkül, hogy folyton fegyelmeznék, intelmekben részesítenék és kalodába zárnák 4. A szabályok egyszerűek, áttekinthetőek. Nálunk ez különös erény, nemcsak a tévében, de a törvényhozásban is. Sorolhatnánk még az erényeket. Ehelyett azonban egy még sokáig ismétlendő megjegyzést teszünk, mert egy bizonyos elemi igazság belátására nehezen hajiunk a huszadik század közelgő fináléja előtt. Nevezetesen arra, hogy az általános műveltséghez sok minden hozzátartozik azon túl, amit az érettségin, vagy akár az egyetemi szigorlatokon tudni kell. Nem csak egyféle intellektus létezik. Nem csak az értelmiségi értelmes. A munkás a maga nemében lehet intelligensebb, mint egy tanár a maga nemében. Az általunk pártolt és kedvelt vetélkedő játék például azzal is felülmúlhatná elődeit, ha a könyvből megszerezhető szellemi készségek mellett a gyakorlati élet készségeit is mozgósítaná — a vetélkedőkön illő játékos módon. Bárkivel előfordulhat például, hogy félcolos szöget vagy csavart kell vennie. Mi a col? Miért háromeres a hűtőgép vezetéke? Mi a különbség a nikkele- zés és a krómozás között? Milyen fából mit lehet készíteni? Mi a különbség a búza és a rozs között? Stb. stb. Nem kérdéseket fogalmazunk meg, csak néhány témabővítési irányt jelzünk sebtében. Klasszikus példa ma már, hogy Babits Mihály és Móricz Zsigmond összetalálkozott olaszországi útján a Carda-tónál és közösen tekintettek meg egy székesegyházat. Babitsot a freskók keletkezésének ideje, a festő művészete érdekelte elsősorban. Móricz már a templomkapuban megállt elemezni a középkori mester által készített remekmívű zárakat... A freskó és az ajtózár egyazon székesegyházhoz tartozik. Egyik a másikat feltételezi. Akárcsak az általános műveltségben ... JOVÁNOVICS MIKLÓS a minap két kamasz fiú párbe- XÄ. szódét hallgaítam végig a vonatban. Arról szórakoztak, hogy miért hord magánál tüt a jegykezelő. Nem arra használja, hogy leszakadt gombjait varrja fel vele — mondta vihog va és sokat mondóan az egyik. Miért jutott éppen most eszembe ez a blöd társalgás, amikor az írá somnak semmi köze a vasúthoz? Tizennyolc éve már, hogy az elsők között vettünk tévét a faluban. Nagy dolog volt ez akkortájt, össze is fu tottak uz ismerősök mindjárt. Megcsodálták az elmés szerkezetet, elmondtak néhány dicsérő szót a címére. „Lám, hová fejlődött a világ, mozi van a szobában... Ha a régiek ezt láthatnák, nem hinnének a szemüknek ...“ Idővel rendszeressé vált nálunk az esti tévézés. Ilyen kor a szoba valóban úgy nézett ki, mint egy mozihelyiség. Mozgósítani kellett minden ülőalkalmatosságot a lakásban és a szomszédoknál. Mi gyerekek még így is, közös örömünkre, csak a lelerített szőnyegen találtunk ülőhelyet. A felnőtteknek jó alkalom volt egy-egy ilyen este a beszélgetésre is. Megvitatták a világ ügyét- baját, közel maradtak egymáshoz. Majd gombamód elszaporodtak a készülékek a faluban, minek következtében egyre kevesebben találkoztunk esténként. Vasárnap délelőtt van. Kicsi családom minden tagja a saját dolgát végzi. Feleségem a tűzhely körül szorgoskodik, nincs ideje játszani a fiunkkal. A gyerek nyűgös, nem hagyja magát elutasítani, mire kitör az anyai szigor, mely az asztalhoz, meséskönyv mellé parancsolja öt. Percek múlva csendesen nyílik az ajtó, a kicsi szőke fej mosolyog a nyílásban, és a csillogó szemekben ott a kérés: játsszál velem. Dolgom van, csak félig vagyok kész vele. Mit csináljak? Mivel kössem le a gyerek figyelmét? Egy hirtelen ötlet: hát persze, a televíziói _ Régen látott ismerőssel találkozom. Ürülünk egymásnak. Üljünk le valahol, beszélgessünk, ajánlom. Ki tudja, mikor látjuk ismét egymást? Sajnálkozik, miközben az órájára néz: nem lehet öregem, és az éppen soron levő tévé film-sorozatra hivatkozva, bocsánatot kér, de mennie kell. Nem szalaszthatja el az ikszedik részt, hiszen eddig mindet látta. A könyv érdekesebb, olvasd el azt, ha akarod kölcsönadom — ajánlom, csak hogy maradjon. Méghogy érdekesebb, kacag föl jókedvűen, olyan gyönyörűnek, mint amilyen a tévében, én azt a lányt még álmomban sem képzeltem volna el, nem még a könyv alapján, mondja, s nincs maradása. Rohan a készen kapott gyönyör elé. Bűnügyi filmet közvetít a tévé. Ilyenkor az ország java része leül a képernyők elé „pancsolni a krimi langyos pezsgőfürdőjében“, mint ahogy erről a múltkor valahol olvastam. Valójában akkor nem lenne veszélyes az ilyen nemű szórakozás, ha nem „fő-“, hanem „mellékfoglalkozásként“ űznénk. A statisztikák viszont azt bizonyítják, hogy túl sokan va gyünk, akik ezzel a műfajjal elégítjük ki mindennemű kultúrigényünket. Még gyakoribb az olyan társunk, aki már ezt a minimális változatosságot is elveti. Neki elég, ha világít a képernyő este héttől műsorzárásig. Kissé vulgarizálva, sok az olyan néző, aki szinte odaragadt a televízióhoz. Ilyen esetekben lenne jó az a bizonyos tű, ami a szúrás ellensokk hatásával kiszabadítana bennünket a tévé vonzásából, ami leszoktatna a tévével való visszaélésekről, ami ismét közelebb hozna bennünket egymáshoz. K. B. HÁT PERSZE, A TELEVÍZIÓ! 1980. I. 13. 14 ozsrn
