Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-13 / 2. szám
ÚJ szú A szelvényben dolgozó régészek Leányváron (A szerző felvétele) 1980. I. 13. Csípős, hideg szél kergetődzik a Duna menti öreg fűzfák között. Ezen már a november végi napocska sem tud enyhíteni. A töltésről belátható a sík vidék, előttem alig ötven méternyire a vén Duna hömpölyög. Ilyenkor, alacsony vízálláskor, apró kavics-szigetek képződnek a víz tükrén — rosszul sikerült rétestésztára emlékeztet e látvány. Évszázadokig átkelőhelyként szolgált ez a hely, ma a biztonságos hajózást veszélyezteti. A beavatottak jól tudják, hogy hazánkban is több olyan szakasza van a Dunának, ahol erősen meg kell markolnia a kormányosnak a kormánykereket, hogy épen tovább úszhasson a rábízott rakomány. Itt, ahol állok, Izsától (I2a) alig egy kilométerre már éppen ennek az állapotnak a felszámolására készülnek. De a gabőíkovo (Bős) — nagymarosi vízlépcsőrendszer fölépítésével megjavulnak a hajózási viszonyok a Duna egész hazai szakaszán. Ez is egyik közvetlen következménye e nagy szerű beruházásnak. Persze, nemcsak e tények megállapításáért utaztam több mint száz kilométert idáig. A jövő mellett a múlt is érdekel, ebben az esetben a régmúlt is, ugyanis a vízlépcsőrendszer fölépítésével nemcsak nyerünk, de veszítünk is. Éspedig olyan területeket, amelyek régészeti szempontból érdekesek. Köztük talán a legértékesebb itt terül el. Kurucz Tóth János régész jóvoltából már a század elején hallott a világ Leányvárról, a Római Birodalom eme hajdani végváráról. Szintén neki köszönheti az utókor az egykori erődítmény pontos földrajzi beállításának a tervét, és ugyancsak ő irányította ezen a helyen az első ásatásokat is. A történelem két véres fejezete félbeszakította ezt a nemes munkát és közben a természet is elvégezte a maga múltat fedő feladatát. — Amikor néhány évvel ezelőtt szemrevételeztük a helyszínt, — mondja Dr. Alexander Ruttkay, a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai (Nitra) Régészeti Intézetének igazgatóhelyettese — nem sok jel utalt arra, hogy itt agykor ásatások folytak. Sok időnk viszont nem maradt a tétlen szemlélődésre, mert akkor már Bősnél javában készülődtek a földmunkák megkezdéséhez. Ezzel nem azt mondom, hogy számunkra ez volt az abszolút kezdet. Mihelyt a vízlépcsőrendszer építésének terve nyilvánosságra került, mi is elkezdtük az érintett területeken a felméréseket. — Hány lelőhelyet tartanak számon az érintett területeken? — Idáig százíöt veszélyeztetett lelőhelyről tudunk. Persze, ez nem végleges szám. Hiszen még az építkezés folyamán is bukkanhatunk olyan helyekre, amelyek nem szerepelnek a térképeinken. Öriási méretű már most is az anyagmozgatás azokon a helyeken, ahol megkezdték a munkát. Ha jól tudom, naponta tizennégyezer köbméter kavicsot és földet mozgatnak meg csupán Bősnél. Igaz ugyan, hogy az ilyen magas szinten gépesített építkezésen kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki észrevegyen egy parányi érmét, vagy ehhez hasonlót, de gondolom, egy nagyobb váza darabja, vagy csontok már nem kerülik el az építők figyelmét. Ilyenkor kötelességük értesíteni bennünket. Remélem, hogy ezt szívesen teszik majd. — Hol tart most a föltárás? — Az ütemtervünket úgy állítottuk föl, hogy az ásatásokat mindig az építés előtt végezzük el. Intenzív föltáró ásatások folynak Bősnél. Itt, Izsa mellett, Heténynél, Helemba mellett és Garamkövesd- nél. A mai napig huszonnégy fontos ásatást végeztünk, és az eredményekkel is elégedettek vagyunk. A hideg szél arra kényszerít, hogy behúzódjunk a közeli házikóba, ami a nyár folyamán a régészeti csoport központja volt. Azért mondom, hogy volt, mert az ásatások résztvevői éppen csomagolják az eszközeiket, és rövidesen elhagyják a tábort. A terepen már csupán órákat töltenek az idén. Tavaszig abbahagyják a kutatást. Lám, milyen kicsi a világ, a jelenlevők közt egyszerre két ismerőst is felfedezek. A szívélyes fogadtatás után szemügyre veszem az idei ásatások által feltárt tárgyakat. Nem kis csodálattal és elismerés sei hódolok az egykori római gerencsérek kézügyességének, amiről itt a vörös mázas égetett edények, a híres terra sigillaták tanúskodnak. Ugyanannyi tisztelet illeti azonban a mai restaurátorok ügyességét is, -akik az apróra tört edényeket újra visszaállították -eredeti formájukba. Ha nem lennének túlontúl értékesek, akár vizet is ihatnék belőlük. Érem is található itt bőven. Rajtuk az egykori római uralkodók képmásai. Majd egy kicsi, ló alakú fém hajtü kerül elő, évszázadok múltával is tanúbizonyságot téve a nők mindenkori tetszeniakarásáról. — Egyik legértékesebb leletünket tartja most a kezében — mondja Titus Kölnik doktor, a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai Régészeti Intézetének tudományos munkatársa, mikor csodálkozva nézegetek egy furcsa fémtárgyat. — Ez egy germán eredetű sarkantyú. Az egyik bástyánál találtuk, amiből arra lehet következtetni, hogy egykor ezen a vidéken portyáztak a hódító germán csapatok, és talán valamelyik csatában veszítette el egy lovas katona. — Hogy vannak megelégedve az idei ásatások eredményeivel itt, Leányváron? — kérdezem Kölnik doktortól. — Nagyon eredményesnek mondhatjuk az idei tevékenységünket. Azokon kívül, amit már látott, itt van még például ez a torzó is — nyújt felém egy megcsonkított fejszobrot, amelyen jól látható az őrlés a száj. — Az anyagából ítélve arra lehet következtetni, hogy valamelyik helybeli nagyság fej- szobra volt. Ez persze még nem minden. Némi hasznunk is, de kárunk is származott abból, hogy Itt már a század elején is ásatások folytak. A haszon abból származik, hogy az akkori régészek elég felületes munkát végeztek. Ök nyilván csak a nagyobb és értékesebb leleteket tartották meg. A többi itt maradt. 11 Mi most tökéletesebb felszereléssel és nagyobb igényességgel újravégezzük az át-szórást ott is, ahol már előttünk megbolygatták a földet. Több értékes lelet került elő már innen is. A kár viszont ugyancsak a felületes munkából származik, mert nagyon összekeveredtek a leletek, így nem tudjuk megállapítani, hol feküdtek eredetileg. Gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a lelet fekvése is sokat elárulhat a múltból. Ezzel persze nem akartam becsmérelni a század eleji régészek munkáját, mert ők itt valóban nagy és hasznos munkát végeztek. Az idén értékes adatokkal bővültek eddigi ismereteink magáról az erődítményről is. Látja ott azokat a sötét csíkokat abban a szelvényben a bástya körül? — kérdezi. Látom, de megüti a fülem a szelvény szó is. A laikus csak gödörnek mondaná. — Ezek a csíkok azt bizonyítják, hogy egykor átépítették, kiszélesítették, megerősítették vagy átalakították az erődítményt. Sajnos, legtöbb helyen már csak ezek a -sötétebb csikók bizonyítják, hogy itt valaha falak álltak. A Római Birodalom megszűnése után ugyanis a közeli települések lakói széthordták a falak anyagát saját épületeik építéséhez. Ezen a síkságon a kő mindig értékes -anyagnak számított. — Milyen idősek az itteni leletek? (• — Még nincs kész a végső kiértékelés, ezt majd a tél folyamán végezzük el, de vannak olyan jelek, miszerint időszámításunk második századától egész a negyedik századig sorolhatjuk be ezeket. Ez az az időszak, amikor a Duna és a Rajna mentén élő germán törzsek (kvádok, markomanok, frankok stb.) erős támadó jellegű törzsszövetséggé fejlődtek, és állandó portyáikkal gyöngítették a rómaiak hatalmát. Ezt bizonyítja a már említett sarkantyú is. Bejárjuk az egykori erődítmény mai színterét. Legnagyobb része még feltáratlan. Viszont téglával, kővel gondosan kijelölték -a pontos alaprajzát. Az idelátogatónak még így sem nyújt sok látnivalót Leányvár. Persze, aki erre jár, mégsem távozik élmény nélkül. A bástyák elhelyezése jól kivehető, itt még megmaradt valami az eredeti falakból is. Ugyancsak érdekes látvány az egykori fürdőmedence piros, nyilván égetett cserepes falaival. Minden kő a múltról mesél. És ki tudja mit rejteget még a föld? — Leányvárnak igazán gazdag és nagy a múltja, de van-e jövője? — kérdezem ismét Kölnik doktort. — Hacsak pár évre pillantunk előre, akkor biztos jövőről beszélhetünk. Ez lenne ugyanis a teljes feltárás ideje. Ha viszont a távoli perspektíváról kellene szólnom, akkor bizony nem tudom. Mi nagyon szeretnénk, ha megmenthetnénk Leányvárt az utókornak. Most éppen ez ügyben tárgyalunk az illetékesekkel, hogy nem lehetne-e a vízlépcsőrendszert szolgáló töltéssel kikerülni ezt a területet úgy, hogy az egész árterületen kívül essen. Ha ez a tervünk nem valósul meg, akkor az új töltés kettészeli az erődítményt. A másik ikár abból származna, hogy így sose tárhatnánk fel az egész egykori építményt. Pedig milyen szép lenne, ha majdan iskolások látogatnának el ide, és itt tartanák meg a Római Birodalomról szóló történelemórát. Az is növeli Leányvár értékét, hogy csupán egyetlen ilyen építmény van hazánkban, azt is mondhatnám, hogy ezek hazánk legöregebb falai. Teljesen átjár a hideg őszi szél, mégis megigézve nézem a kaparó és a finom szálú ecset mozgását. Húszéves gyakorlattal kezelik ezeket a szerszámokat. Minden pillanatban azt várom, hátha kibukik a homokból valamilyen kincs. KESZELI BÉLA Lőrinci Gyula: Variációk Ady-témftra című sorozatból
