Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-23 / 12. szám
ozsrn + M \ E gy etlen történelmi korszak sem szolgált rá any- nyira Goethe értékelésére, mint fejlődésének imperial ista szakaszában a kapitalizmus: „Tébollyá vált az értelem, s kínszenvedéssé a jó.“ Nemhiába lett az Irracionalizmus — a minden létező abszurditását, megfoghatatlanságát hangoztató filozófia — napjaink polgári filozófiájának egyik legbefolyásosabb irányzata. Már az első világháború borzalmai és csapásai szétzúzták a múlt századi polgári liberalizmus illúzióit a történelemben harmonikusan kibontakozó végtelen haladásról. Ezt az illúzióit felváltotta az emberi lét értelmetlenségének, a történelmi folyamat távlat- talanságának és a teljes tehetetlenségnek az érzete. A második világháború idejién kétszeresen megerősödött ez az érzés és utána is éreztette hatását. A „lét értelmetlenségének“, az ember „önelidegenedésének ilyenfajta érzését a mai polgári filozófiában a legjobban az egzisztenoiatizmus tudta leírni és kifejteni. Már fél évszázada ez az irracionalizmus uralkodó formája. Az egzisztencializmus abból az alapelvből indul ki, hogy a létezés {egzisztencia) megelőzi a lényeget. Ezt a gondolatot először jean-Paul Sartre fogalmazta meg. Az exisztencializmus — humanizmus című munkájában. Ha lehántjuk e szavaik burkát, rájövünk, hogy a szubjektív idealizmusról van szó. Vannak azonban különbségek is. Míg a klasszikus, múltbeli szubjektív idealizmus tagadta a környező világ megismerhetőségét, de meghagyta annak hitét, hogy az ember képes önmagát megismerni, most más a helyzet. Az egzisztencializmus szerint semmit nem lőhet megismerni. De miiért nem megismerhető a létezés? Azért, mert a létezés — én magam vagyok: én viszont nem tudom magamat „kívülről" szemlélni, úgy, ahogyan a tárgyaimat vizsgálom, amikor tudományos kérdésekkel foglalkozom. Ebből ered a tudomány „problémáinak“ szembeállítása a filozófia „titkaival“. Ez a megkülönböztetés G. Marcel nevéhez fűződik, aki így írt: „A probléma és a titok között az a lényeges különbség, hogy a probléma — olyan valami, amibe beleütközöm, ami szemben áll velem, következésképpen amit megragadhatok és alárendelhetek magamnak. A titokban azonban én is benne vagyok, következésképpen az csak mint szféra fogható fel, amelyben a bennem található és az előttem levő közötti megkülönböztetés elvesztette jelentőségét és belső értékét“. Ha például én meg tudok oldani egy matematikai egyenletet az általam ismert technika alapján, akkor mindazok, akik ezt a technikát ismerik, egyetértenek velem és elfogadják az általam adott megoldást. A lét titkai azonban — a halál és a halhatatlanság, az isten létezése vagy nemlétezése, a szerelem, az igazság, mégpedig nem az az igazság, amire tanítanak, hanem az, amiért az életünket adjuk — nem választhatók el tőlem, személyes döntéseimtől, tehát nem válhatnak közös tulajdonná. Itt tehát az emberi élet és a megismerés fontos kérdései merülnek fel. De amikor az egzisztencializmus ezekre válaszol, eleve kizárja e kérdéseknek az objektív, mindenekelőtt a társadalmi tartalmát. Tudományos megoldásukkal egy vallásos-idealista megoldást állít szembe. „Vajon nem tételezi-e fel maga az életünk ténye, az emberi élet ténye — írja G. Marcel — mindenki számára, aki értelmével annak alapjáig hatolt, valamilyen metafizikus Atlantisz létezését, ami a kutatás számára elérhetetlen, de aminek jelenlétéről annak kiterjedtsége, értéke és titokzatos tömörsége valóban hírt ad tapasztalatunknak?“ Ez az Atlantisz — az Isten, akinek jelenlétét — Marcel szerint — az ember szüntelenül érzékeli. Az emberi létezés irracionális voltának igazolását az egzisztenaialiizmus éppen abban látja, hogy a létezés „valóságos mélységei“ csak olyan különleges feltételek között tárulnak fel előttünk, amelyeket K. Jaspers „határszituációknak“ nevez. Ezek a halál, a szenvedés, a rettegés, a harc, a bűnösség, a vallásos extázis, a lelki betegség és így tovább. Az emberben csak ezekben a pillanatokban tudatosul „valódi léte", ami rendes körülmények között a „hétközna- piság“ mögött búvik meg. A különbözőképpen megnevezett „nem valódi lét“ fogalma jellemző az egész egzisztencializmusra. Időnként fellelhető benne a társadalmi élet meglehetősen mély jellemzése is. Azok a dolgok amelyek birtokomban vannak, uralkodnak rajtam — véli G. Mar- cél. — Ennélfogva az általunk bírt dolgok „felfalnak bennünket“. Ily módon Marcel a „birtoklásban“, vagyis a tulajdonban felfedezi a magántulajdonon alapuló világ embertelenségének forrását. De hogyan lehet megszüntetni a tulajdon, a dolgok uralmát az ember felett? A marxiizmus a megoldást a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésében, a tőkés és társadalmi viszonyok felszámolásában látja. Marcel magában az emberben véli felfedezni a „létezés“ (ember) és a „birtoklás“ (tulajdon) között feszülő ellenltmondás forrását, és a kivezető utat a szeretedben és a könyőnületességiben, a vallásban, a művészetben és a filozófiában keresi. Ezek jellegzetesen idealista megoldások évezredeken át éppen azért nem vezettek eredményre, mert a legjobb esetben is csak jószándékú óhajok, sőt gyakran a tulajdonos képmutató prédikációi voltak, amelyeket a nincstelenhez intézett. Az egzisztencializmus olyan filozófia, amely a legvilágosabban kifejezi a polgári individualizmust. Ez az Individualizmus azonban lényegesen különbözik a hagyományostól. A XX. században a társadalmi élet elkerülhetetlen és nyilvánvalóan szférájába von mindenkit. Napjainkban már ember és családja létének az a viszonylagos függetlensége is elképzelhetetlen, amely a XIX. századi társadalmi atomizmus alapjául szolgált. Ezért tulajdonít az egzisztencializmus rend kívüli jelentőséget a társadalmi viszonyoknak, amelyeket azonban a maga Sajátos módján értelmez. Az egzisztencialista individualizmus lényege abban rejlik, hogy a társadalmi viszonyokat mint konfliktusviszonyokat kezeli, amelyek csak azért léteznek az emberek között, hogy elválasszák őket egymástól. Jaspers szerint például az emberek közötti kapcsolat a magányos személyek egymással, való érintkezése. jaspersnél az érintkezés alapvető formája az ural kodás és a szolgálat viszonya. Ismételten tanúi lehetünk annak, hogy az egzisztencializmus a kapitalista társadalmi viszonyok valóságos ellentmondásait és konfliktusait úgy fejezi ki, hogy nyomban el is kendőzi, és kijelenti, hogy azok „az emberi létezésnek“ mint olyannak a sajátosságai, ezért megszüntethetetlenek. A kizsákmányoló társadalom szülte antagonizmust az embernek emberhez való egyetemes kapcsolatának tekintik ezek a gondolkodok. A polgári irodalom az egzisztencializmust a „szabadság filozófiájának" nevezi. A szabadság kérdése valóban fontos helyet kap e nézetrendszerben, e fogalom értelmezése azonban sajátos. Jean-Paul Sartre így ír róla: „Az ember nem lehet hol rab, hol szabad“; „vagy teljességgel és mindig szabad, vagy egyáltalán nem létezik". Mit jelent ez? A marxista filozófia szemszögéből nézve a valóságos szabadság a felismert szükségszerűségen alapuló cselekvési készség. Az egzisztencializmus számára a szabadság csak impulzív, az érzelmeknek engedelmeskedő választás: a valóságos szabadság csak a szorongásban, a rettegésben, a kivetettségben tárul fel az ember előtt. „A rettegés, a kivetettség, a felelősség... alkotja tudatunk minőségét — írja Sartre, —, minthogy az utóbbi maga a tiszta és egyszerű szabadság.“ Következésképp a szabadság öntudatlan, ösztönös cselekedet, amely nélkülözi az objektív tartalmat. Sartre a szabadságot az ember felelősségével köti össze. Véleménye szerint a szabadság és a felelősség tulajdoniképpen azonosaik. „A szabadságra ítéltetett ember vállán hordja az egész világ terhét; egyaránt felelős a világért és önmagáért“ Ezt a gondolatot megfogalmazva, Sartre abból a felelősségből indult ki, ami a második világháború éveiben a francia ellenállási mozgalom harcosai vállán nyugodott Franciaország és az egész emberiség sorsáért. Ez a válságos helyzet mély hatással volt Sartre és a francia egzisztencializmus más képviselőinek munkásságára; hasonlóképpen alapul szolgált a „felelősség irodalma“ néven ismert áramlat számára. Az abszolút értelemben vett felelősség azonban az egzisztencia listáknál annak ellentétébe— az abszolút felelőtlenségbe csapott át. Először is a társadalmi osztályok, csoportok és egyének felelőssége feloldódik az „általában vett felelős ségben“, „mindenki" egyenlő felelősségében; másodszor, Sartre nem ismeri az igazságos vagy az igazságtalan cselekedet objektív ismérveit, vagyis a felelősség objektív k ritártumait. Mindez oda vezet, hogy az ő szabadságelmélete végső soron tartalmatlan absztrakcióvá válik. Amikor felteszik a kérdést: „Ki hát a bűnös?", az egzisztenoiatizmus szabatosan, világosan... és helytelenül válaszol: „Ártatlanok nincsenek!“ A bűnösség kérdéséről című könyvéhen faspers a németeknek a világháború kirobbantásában való felelősségét vizsgálva a „kiinduló“ és „elsődleges“ filozófiai bűnt, másként szólva a háborúért való felelősség lényegét abban látja, hogy annak forrásai az „emberi létből“ mint olyanból fakadnak. T ehát annak ellenére, hogy az egyes emberek külön-külőn bűnösek, akiknek nincs felmentés, a felelősség Ilyen vagy olyan módon elhárul a közvetlen vétkesekről, a német imperializmusról. Az ember pedig tehetetlenül áll ezzel az „emberi létezéssel“ szemben: az felfoghatatlan és ellenáll minden hatásnak vagy átalakításnak ... S miközben ez a helyzet kétségbeesésbe sodorja az ateista egzisztencialistákat („ha isten nincs, minden megengedett“ — idézi Sartre és Camus Dosztojevszkijt), a vallásos egzisztencializmus képviselői istenbe vetik minden reményüket, a vallásban keresve menekvést, a megnyugvásnak és a reménykedésnek ebben a kipróbált eszközében, amely a túlvilágba utalja a kívánságok kielégítését, a szenvedélyek és a félelmek csillapítását. G. PORTNOV professzor, a tílozófiai tudományok doktora A nagypakai (Vefká Paka) Egységes Földmüvesszövetkezetben — Szlovákiában elsőként — e hé elején kezdték meg a tavaszi árpa vetését. Két vetőgéppel az első napon több mint 20 hektárnyi területet vetettek be. Járási viszonylatban ez a szövetkezet a legjobb gabonatermesztők közé tartozik. Az első felvételünkön a termőtalaj előkészítése láthaté az árpa vetése előtt. Második képünkön: balról Németh Dezső agronómus és Engen Vida a vetőmagot ellenőrzi (B. PalkoviC felvétele — CSTK) 3 m .. Ta vaszi munka a földekén
