Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-02 / 9. szám
Wole Soyinka jut eszembe, amikor a Szlovák Nemzeti Színház múltjáról beszélő dokumentumokat nézegetem. Ez a már negyvenhat éves afrikai író Angliában szerezte tanári diplomáját, drámáival és színpadi munkáival ott szerzett világhírt, mégsem maradt a szigetországban, hanem sietett haza, Nigériába, színházat teremteni. Mert egyetlen nép, egyetlen nemzet sem nélkülözheti a színházat és a színészt, aki olykor fájón, mert elevenbe vágón, de megfogalmazza az épülő, fejlődő társadalom gondjait, problémáit. Soyinka tudta, színházat csak akkor lehet alapítani, ha megvannak hozzá a társadalmi és politikai feltételek. Nigériában megvoltak, hiszen 1960-ban nyerte el függetlenségét, mint ahogy Bra- tislavában ' is kialakultak — a köztársaság megalakulása után — e feltételek a Szlovák Nemzeti Színház megalapításához. T udnunk kell, hogy már a múlt században több amatőr társulat működött, tartott előadásokat szlovák nyelven, bár nem oly mozgósító hatással, amitől a szlovák drámaírói mozgalom is erőre kapott volna, európai élvonalba emelve a szlovák színjátszó kultúrát. 1919-ben ugyan megalakult a Szlovák Nemzeti Színház Társulása, Vavro Srobár szlovákiai megbízott vezetésével, de az akkor jórészt német és magyar ajkú újdönsült szlovák nagyvárosban nem volt sem hagyománya, sem embere a szlovák színjátszásnak. A hagyományok másutt, más területen gyökereztek. Nem a keverék népek lakta városokban, hanem a nemzeti valóság mélyebb rétegeit őrző, tisztán tartó, többnyire völgyekben megbújt falvakban. Amíg innen az önállósuló haza fejlődésében, távlataiban, jelenében és jövőjében bízva kikerülték az őstehetségek, addig a kultúra és a tudomány számos területén cseh származású személyeket kértek fel közreműködésre. Ok pedig Jöttek és segítettek, ahol csak tudtak. Ebben az időben több szlovák fiatalember került cseh egyetemekre, akik a harmincas évek elején ifjú értelmiségiként hazakerülve bonyolult, de munkára sarkalló történelmi helyzetben keresték és végezték feladataikat. Mindehhez azonban segítség kellett, segítség, amelynek egyik gyümölcse volt az a szerződés, amely Pardübi- céről Bratislavába szólította a Kelet- Csehországi Színtársulat, élén Bed- fich Jerábekkel. E társulat 1920 március elején bemutatta Bedfich Smetana A csók című operáját a Városi Színházban. Ez az előadás jelenti tulajdonképpen a Szlovák Nemzeti Színház megalapítását. E bemutatót gyorsan követi a prózai is — MrStík: Marysa — majd a balettpremier — Delibes: Coppélia. A négy hónapig tartó .első színházi évadban 67 bemutatót tartottak. Szavakkal is leírjuk, hogy hatvanhetet, hiszen a mai színházi ember számára ez alig hihető, s bizony egy-egy darab nem élt meg negyven-ötven előadást, öt-hat ismétlés után új darabbal kellett bemutatkozni. Ez a gazdag repertoár bizonyára rányomta bélyegét a színvonalra is. Lóvén szó a Kelet-Csehországi Színtársulatról, tehát cseh színészekről, többségében cseh nyelvű színielőadásokat láthatott ebben — s még a rákövetkező esztendőkben is — a város közönsége. De a cseh színészek érezték feladatuk nagyságát és küldetését, érezték, hogy Szlovákiában szlovák nyelven is kötelességük játszani, ezért már 1920. május 21-én bemutatták /öze/ Gregor Ta- jovsky két egyíelvonásosát. Jerábe- kék részéről ez szép gesztus volt, sőt, több mint gesztus. Szlovák nyelvű bemutatójukkal hitet tettek a nemzeti színjátszás küldetése mellett: népet szolgálni osak a nép nyelvén lehet. A Szlovák Nemzeti Színház első évada azonban így is szegényes marad. Ezért a következő, 1921—1922-es évadban formálódni kezd az úgynevezett MarSka Társulat, amely az Európában mar a tizennyolcadik— tizenkilencedik században ismert vándorszínésztársulatok mintájára járja Szlovákiát, szállítva a színház- művészetet vidékről vidékre. E huszonkét tagú társulatban még mindig több a cseh művész, mint a szlovák, de már feltűnnek olyan nevek is, mint Andrej Bagar, Olga Borodá- éová-Országhová, fán Borodáö, Jozef Kellő és Gáspár Arbét. A társulat egyik lényege az, hogy benne találhatjuk a majdani szlovák hivatásos színművészet nagyjait. Ján Borodáö például már ebben a csoportban is arra törekedett, hogy piinél több szlovák nyelvű darab kerüljön színpadra. Sikerült is elérnie — több cseh színművész tanulni kezdte a szlovák nyeűvet. — A problémák csak abban mutatkoztak, hogy akkoriban még nem volt állandósult szlovák kiejtés. Mégsem adták föl, s tulajdonképpen a MarSka Társulatnak köszönhető, hogy kialakult és egységesült a szlovák színpadi nyelvhasználat. E kitérőre azért volt szükség, mert a MarSka Társulat szlovák nemzetiségű tagjai szinte kivétel nélkül a Szlovák Nemzeti Színházhoz kerültek, ahol 1925-től 1932-ig sikerült megalapítani egy olyan prózai társulatot, amely végre kikerült az operatársulat árnyékából. Ekkoriban már természetessé váltak a szlovák nyelvű bemutatók, amelyek közül nem egy nagy sikert aratott. Föllendült, bár nagyon nehezen, és nem valami magas színvonalon, a szlovák dráma- írás is. 1939-ben a cseh művészeknek el kellett hagyniuk BraMslavát, Bagaréknak pedig a színházat. A húszas esztendők után a szlovák színjátszás ekkor éli második hőskorát. Andrej Bagar megszervezi a Front színházat, s társulatával járja a szlovákiai hegyeket, a színház, a haza, az anyanyelv szeretetét és persze a szabad élet hitét táplálva a német elnyomás ellen küzdő harcosokba. Gépfegyverekkel és ágyúkkal űzött vándorszínészek szerepét játszották ekkoriban — halálkomolyan. És elérkezett a felszabadulás, ami a Szlovák Nemeti Színháznak is új, tisztább életet hozott. Lehetőséget a függetlenné váláshoz, a dolgozó osztályok problémáit kutató színházi műhellyé alakuláshoz. Első világra szóló sikerét 1949-ben aratta az operatársulat, amikor színre vitte Eugen Suchoií Örvény című művét. A siker osztatlan volt, de ugyanekkor a prózai társulat is kiváló bemutatókat tartott. Szükség is volt az alaposabb munkára, hiszen 1953-ban megalakult a „konkurrens“ társulat, az Oj Színpad. Ekkor a színház vezetősége úgy érezte, illendő volna önállósítani a prózai társulatot is. 1955-ben ez az álom is valóra vált, megalakul a Hviezdoslav Színház. Azóta? A szocialista és a nemzeti tudat formálásában hihetetlenül nagy eredményeket mutathat fel a mára hatvanévessé lett Szlovák Nemzeti Színház három — opera-, próza-, balett-társulata. S bár Bagar, Borodáö és a hőskor többi nagy alakja még az ötvenes években örökre elment, olyan utódokat hagytak maguk után, mint Króner, Filcík, Mistrík, Zábors- ky s a fiatalabbak közül Kvietik, a két VáSáryová és a többi országszerte ismert művész. És a kezdet nehézségeiből kilábolva olyan szerzők nyertek Bratislavában színpadot, mint Capek, Mrofcek, Albee, Pintér, és természetesen minden jelentős szovjet színpadi szerző, valamint a szocialista országok drámaíró és zeneszerző egyéniségei. Európai rangú színházzá érett a Szlovák Nemzeti Színház. Higgyük, szocialista színházművészete csak terebélyesedni, gazdagodni fog, gazdagítva egyben a nemzetet, a népet. Az oldal anyagát írta SZIGETI LÁSZLÓ A BORZASZTÓ TORONY KÉPEK A MAGYAR VÁNDORSZÍNÉSZET VILÁGÁBÓL Akik egy kicsit is jártasak hazai magyar színházi életünkben, tudják, hogy a mai szlovákiai magyar színész utazó színész, aki egyik este még a Csallóközben vagy a Bodrogközben, másik este a Mátyusföldön vagy a Csereháton lép színpadra. Utazó színész, de nem vándorszínész, hiszen éjszakára többnyire megtér szövetkezeti vagy állami lakásába, ahol vár a feleség vagy a férj, s az ágyban szunyókál a poronty. A magyar színjátszás korát idéző vándorszínészet nem csupán azért volt másmilyen, mint a mai „vándorszínészet“, mart más volt az akkori színész társadalmi rangja és társadalmi életben betöltött helye, de azért Is, mert egy árnyalattal más volt a küldetése. Nem annyira összetett, de merem mondani, a nemzeti (ma szocialista) tudat kialakulása szempontjából legalább annyira fontos, s oly nagy ön- feláldozást igénylő, mint ma. Nagy önfeláldozást? — kérdezhetné bárki, hiszen az önfeláldozásnak nincsenek fokozatai. Az önfeláldozás önmagam feláldozása valami jobbért, valami értékesebbért. Vagy a színészet népszolgáló oltárának áldozza életét a színész, vagy valami másnak, de akkor nem lesz, mert nem lehet belőle országépitő színész. Legföljebb ripacs, aki képtelen fölfogni, hogy a magyar színházművészet fénykorait nem a németből magyarított lovagregények bemutatása, nem az álkérdésekkel megtűzdelt fércművek mesterségesen keltett sikerei, hanem azok a darabok és azok a színművészek jelentik, akik egy nép tudatát mélyítő sztn- háztörténelmet éltek — teremtve maguknak s övéiknek lehetőséget a szebb jövőre. Igen, a magyar színjátszás hőskoráról íródnak e recenzensi szavak, a vándorszínészet olykor romantikus színészetben éló Időszakáról, a magyar színházi játék borzasztó tornyáról. A Magvető Könyvkiadó Magyar tallózó sorozatában megjelent, könyvesboltjainkban is megvásárolható kötet a 18. század végétől az l849-1g tartó időszak vándorszínész-életének dokumentumait szedte kápráztató csokorba. Hogy miért A borzasztó torony a címe? A válaszadáshoz el kell olvasni Déryné, Fáy András, Szigeti József, Benke József, Jakab István, Szilágyi Pál és a többi nagy művész, színházigazgató és drámaíró leveleit, visszaemlékezéseit, naplójegyzeteit. Ezek az alapozó koronatanúk érzékletes képet festenek arról, mit jelentett akkor a színház, a színészélet, a vándorlás. Hősei ők a magyar nyelv és műveltség terjesztésének. Nem véletlen, hogy több halhatatlan költő és író velük együtt élte a magyar színházi élet örömeit és mindig szaporodó gondjait, évtizedeken át befolyásolva a magyar színházi élet alakulását. Kazinczy Ferenc egyik szervezője volt a pestbudai első magyar színtársulatnak, Jókai Mór drámaíróként is dolgozott, s első felesége, Laborfalvy Róza révén személyes színiházi kapcsolatai is voltak. Szigligeti Ede a segédszínészetből a Szinitanoda tanárt rangjáig küzdötte föl magát. Arany János és Petőfi Sándor színészként működött, akárcsak Katona József, akinek a Bánk bán-ját e hőskorban mutatták be először a régi kassai színházban, a magyar vándorszínészek néhai mentsvárában. Az ő lírásaik is olvashatók Kerényi Ferenc válogatásában, ami tulajdoniképpen a megszenvedők és örvendezők, az estéről estére, tehát folyamatosan önösszeszedők lelkének tükre. Tükör, amelybe bele kell nézni, hogy lássuk a történelmi idők távlatában mutatkozó különbségeket, a vándorszínészet és napjaink utazó művészete közti — olykor bizony minősíthetetlenül nagy — lelki és szellemi különbséget. És okuljunk ... És gyarapodjunk, mert a magyar vándorszínészet világából föltárulkozó képek mindenek fölé helyezik az öngyarapítás hitét, imigyen fogalmazva ezt mindenkorivá: „Építsünk színpadot mert kezdődik a JátékI" 4 IMI. III. 2. ozsrn * M Gy ökeres György felvétele (MÄH ß fWIiJiM • ■SI«
