Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-24 / 8. szám
Nagyika fürge, aprócska, nefelejcskék szemű néni. Az egot szuPká'ló hegyek közül ki se mozdult, míg fiait el nem csábította a főváros. Krumplit kapált meg kukoricát a köves domboldalon, szedte a markot szaporán hajladozva a Zúgókő alatt. Lábán korán kidagadtak meg is csomósodtak a vasszerek. Nem panaszkodott soha. Akkoriban ilyesmivel nem szaladtak orvoshoz a parasztasszonyok, összeszorították a fogukat, gürcöltek a gyerekek mindennapi kenyeréért, a váltás cipőért, ruháért. Pacókosban a hátukon cipelték haza az esti etetéshez a füvet, répalevelet. KSkisérték az erős férfiakat az állomásra, futottak a vonat után, míg csak látni vélték őket a marhavagon ajtajában. Rettegve várták a híreket a Don-kanyarból. Reménykedve figyellek az ágyúdörejre, mikor már a mi hegyeink visszhangozták. Tán csak ennek is vége lesz egyszer! Mikor tüzes ágyúgolyók hasították a völgy felett az eget, gyerekeik kezét szorítva meneküllek a biztonságosabbnak vélt város felé. Mikor elült az aknacsattogás, az ágyúdörgés, megindultak vissza a faluba. A házak teteje be rogyott, a csupasz tálakat csendesen mosta a havas eső. A kapuk bunkertetőként szolgáltak szerte a mezőn és a hegyoldalakon. A házak ajtaja is a fedezékek elé költözött, az ablakokat betörte a légnyomás. Csupasz falak között du- dorászott a szél. A házhoz közeledve nézték, nézték azt a vályog- és téglarakást, ami generációk munkájából megmaradt. Lesz még itt élet? Az istállóból, berogyott gerendák közül, elősompolyog egy szürke kandúr. Ezek az asszonyok ruha, élelem, ház, bútor és jószág nélkül tudtak és mertek új életet kezdeni. A romok alól először a katonák hulláit ásták ki, aztán elsiratták, tisztességgel eltemették őket — mint a rokonaikat. Sírtak a mezőn, mikor békét hirdetve csilingeltek, zengtek a harangok, végestelen-végig az egész völgyön. De nem volt még felhőtlen az égbolt, fájdalmas hangok is hallatszottak. Aztán, három év múltán így járta a hír: az emberek közt már csak az lesz a különbség: ki szeret és ltoi tud dolgozni, s ki nem. Nagyika szeretett is, tudott is — nem kímélte magát. Hazavergődött az ura is. Tető került a házra, új festett bútor a konyhába, tehén, ökör az istállóba, malac az ólba. Aztán .újfajta nyugtalanság hullámzott végig a völgyben. Jöttek a bányászok, a munkások, a hivatalnokok, s magyarázták hajnalig: gépesíteni kell a mezőgazdaságot, de a gépesítés csak nagy táblákon kifizetődő. össze kell szántani a nadrágszíjparcellákat, hogy könnyebben élhessen végre a paraszt is. Hitték is, nem is. Ugyan ki akart még jót a parasztnak? Egy aláírással odaadni mindent? Szúróssá és bizalmatlanabbá vált a tekintetük, de azért tették a dolgukat. A gyerekek néha haza-hazajöttek a városból, mondták, amit az iskolában hallottak, hogy a szövetkezeté a jövő, tessenek belépni, csak könnyebb lesz, ha a gépek szántanak, aratnak, kaszálnak. A gyerek hiszékeny, gondolták a felnőttek, de az azért szöget ütött a fejükbe, hogy mi lesz itt a földdel, ha a fiatalok így gondolkodnak. Lesz-e, aki az ő sorsukat vállalja? Ki fogja tömi a rögöt, ha az ő testükből oda lesz az erő? Nekünk már mindegy, döntött egy cséplés utáni napon nagytka, aki akkor még fiatal asszonynak számított, a ti kedvetekén aláírjuk azt a belépést. A szövetkezetben hat évig malacokat gondozott, kapott is néhány kitüntetést a járástól. Aztán, hogy nem volt fejőnő, beállt fejni. Az uráival együtt róták az utat kétszer napjában az új istállók felé. Több mint 14 évig nem vélt se karácsonyuk, de húsvét- juk — még május elseje sem. Fejőgép se volt. Vettek egyszer, igaz, de hamar elromlott. Átkutatták az egész völgyet, de nem akadt mester, aki megjavítsa. Fejtek tovább kézzel, hozták gép nélkül is a tervet, meg is dicsért® ókét az irodista. t Nagyikának már gyakran fájt a karja, nyilallt az oldala. Egy hajnalion aztán nem bírt felkelni. Túlerőltette magát, nénike, simogatta meg karját a kedves fiatal doktornő. Kezelte is lelki-ismeretesen. Egy másik völgyben élt, ott volt fejőnö az ő édesanyja is. Mikor nagyika megerősödött, hajnalonként és alkonyaikor visszaült a teheneik alá. Zsibbadó kézzel tette tovább a dolgát. Már csak fél év hiányzott a nyugdíjig, miikor elvitték a teheneket. Hízőmarha-te- nyésztésre szakosodik a szövetkezetünk, világosították fel a munka nélkül maradt fejőnőket az irodán. Menyei, a felcseperedett unokák kérlelték. Ne tessék a mezőre menni, begyullad, kisebesedik a vissze- res lába. Ha otthon voltak — egy évben két hétig — nem is ment, de mikor visszautaztak a betonházak közé, csak elsietett, ha hívták dolgozni. De a nyugdíja körül baj volt. Nem jől fogott a ceruza. Hiába kérvényezte, azt mondták az irodán, nem jár még az, néni, megszakadt a munkaviszonya. Restellt utánajárni. Odalett már minden ereje, betöltötte az 59-et, mikör a környék szövetkezetei egyesültek. Elment az üj központba, az új könyvelő után, elmondta sok tö- rekedését, az életét. Közösen kitöltötték rögtön a kérvényt, mag is kapta hamarosan kis nyugdiját. De csak a legalacsonyabbat, mert a régi irodán rendetlenül vezették a mumkaliapolkát, neki csak kevés munkanapot írtak be, s ezen már nem tudtak segíteni az új vezetőik. Nagyii'ka örült ennek is, mert nagyon elfáradt már és sokat betegeskedett. Értette ő, mikor a leváltott régi elnök az öklét rázva szidta az új vezetőket, értette az indulatait, mert neki ugye nehezebb lett, hogy lejjebb került. De nagyika bent, a telke mélyén nagyon örült az egyesülésnek. Mert néki mégiscsak meghozta a régen és jól megszolgált kicsi nyugdíját. Ezután is megkapálta gondosan a kimért mákot, kukoricát, répát. Megélt rendesen. A ház mellet! kertben termett egy kis zöldség, krumpli gyümölcs. Gondosan eltett, befűzött mindent. Üres kézzel nem engedheti vissza a városba a haza-hazalátogató gyermekeit, unokáit. Mert nagyika csak adni, adni szeret. Kérni sose kért. Elfogadni is nehezen tudja még a karácsonyi ajándékot is. Adja az erejét, a munkáját, a kedvességét, az okos, eligazító szavalt. Most itt tipeg a betonfalak közt. Mert itt ahány ház, annyi falu. Igaza is van. Egy-egy toronyházban bizony könnyűszernél elhelyezhető egy kisebb gömöri falu lakossága. — Itt vagyok, kedves, jobb a gyerekeim közt már nekem. Reggel szaladnak munkába, jólesik nekik, ha kész vacsorával várom őket. Meg ugye, nekem is könnyebb. Nem fogy otthon a tüzelő. Bizony, takarékoskodni kell. Én csak ügy tudok, ha velük vagyok. Itt jó melegek a szobák, pedig napközben hárman ha vagyunk otthon az egész emeleten. De március elején hazamegyek. A pincébe még ősszel bekészítettem a jó földet. Felét a régi trágyadomb helyéről, felét a patak iszapjából szedtem. Mert a vetemény magoknak Így kell keverni a földet. A konyhaablakban szépen kikelnek, fel is cseperednek a palánták. Mikor elmúlnak a fagyosszentek, teteültetem a kertet, jut a szomszédoknak, jó embereknek is. Tipeg a fájós lábú kicsi néni a csúszós, latyakos városi aszfalton. Még itt jár a tátongó árkok, betön- törmelékek, tekergő kábelkígyők, épülő házak között. De gondolatban már a kertet rendezgeti, készül a munkás tavaszra, nyárra, hogy tovább végezze, ami őrá kiroéretett. TOROK ZSUZSA n. 24. LUZSICA ÁRPÁD: PRÁGÁI MOTÍVUMOK CIKLUSBÓL (TUSRAJZ) Küldjük el a levelet Soha ne mulasszunk el semmit. A néni a Nyúl utcából kapott egy levelet, zenész barátja írta, és a néni elhatározta, ha válaszol, az olyan lesz, méltó a kapott levélhez — barátja nemcsak a hangszerével, a szavakkal is mesteri fokon tudott bánni. Csak nehezen fogalmazódtak a válaszsorok, és amikor a levél elkészült, a néni csak pünkösdre akarta elküldeni. Kapta közben az értesítést, a zenész többé már nincs. Állott a néni kétségbeesve, kezében a hosz szukás, hófehér borítékkal. Most hova küldje? Milyen címre? Jártam így én is. Öreg barátom megbántott, küldte utánam en gesztelő sorait, de én késlekedtem a válaszadással. Bs aztán már csak annyit tehettem, hogy bandukoltam a tömegben koporsója után. Ügy szeretne elmenni valahová, mondta egy idős hölgy, ismerős volt, nem volt rokon. Csak egy ekkora helyet lásson, csak egy ekkora fenyőerdőt. Egyszer életében ne kelljen este hazajönnie. Egyetlenegy éjszakát ne kelljen az ágyában töltenie — hogy annál inkább belekívánkozzon. Na, ki kell zökkenteni, gondoltam. — Hova vigyem? Aztán öt percen belül eldőlt, hogy semerre nem tudom elvinni, mert éppen semmire sincs időm. És itt egy levél, az elején még örvend anyám, hogy van három szobám, s hogy írom, most már jöhet, van neki is hely, s a levél végén már azt írja, hála istennek, a kamarája tele van fával és jöhet a tél, ő ott központi fűtés nélkül sem fagy meg és kibírja a telet. Érződik minden során, ő azt csak igényli, hogy hívjuk, hogy írjunk, mert akkor többé nincs egyedül. Hát mi az én együgyűnek látszó kicsike kis kívánságom? Ne mulasszunk el semmit, és halogatás nélkül küldjük el a leveleket, kortársunk — szülőanyánkat is beleértve — ennyit igazán megérdemel tőlünk. hornyAk József Szilva József: Család (Linómetszet)
