Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-24 / 8. szám
ÚJ szú ít sa. n. 24. Nemrég Moszkvában tartotték meg a Politikatudományok NemsetkOzi Társaságának XI. világkongresszusát A tudományos tanácskozáson 58 országból mintegy 1S00 tudós vett részt. Napirenden egyebek kózótt A béke politikája, A rendszerek fejlesztésének és változásának politikája, A politikai ismeretek... és más hasonló című témák szerepeltek. A politológusok elsősorban azt vizsgálták, miképpen függ Össze a politikatudomány és a politikai gyakorlat, milyen bonyolult formákat Olt a társadalmi ismeretek és a társadalmi valóság kOl- csOnhatása. A világszerte nagy visszhangot keltett tanácskozás kapcsán a Béke és Szocializmus legutóbbi számában Georgij Sahnaza- rov, a Szovjet Politikatudományi Társaság elnöke, a Politikatudományok Nemzetközi Társaságának első elnökhelyettese Politikatudomány és politika a tudományban cimmel irt érdekes tanulmányt. Áttekinti a politikatudomány történetét és vázolja a mai politikatudomány fő jellegzetességeit, ellentmondásait, fejlődési irányát. Írásának lényegét alább ismertetjttk. A FORRÄS Elsőnek Platón, Arisztotelész és más jeles ókori gondolkodóik próbálták rendszerezve leimi az állami berendezés általuk ismert formáit, osztályozni ezeket a formákat. Műveikben leszűrtek néhány olyan törvényszerűséget, amely eleve meghatározza a hatalom cselekvéseit az országon belül, valamint a más államokkal való kapcsolatokban. Az uralom és az irányítás sokféle formáinak megfigyeléséből kiindulva az ókori teoretikusok megvetették az alapját annak a fogalmi apparátusnak, amelyre a mai politikatudomány épül, mégpedig olyan fogalmak bevezetésével, mint az állam, a jog, az erkölcs, a hatalom, a politika, a köztársaság, a monarchia, az arisztokrácia, a demokrácia stb. stb. Így joggal állíthatjuk: a mai politikaelmélet iós -tudomány gyökerei az / ókorig nyúlnak vissza. A POLITIKATUDOMÁNY fejlődése A politikaelmélet fejlődésében jelentős szakasznak, valóságos ugrásnak tekinthető a reneszánsz és a felvilágosodás kori filozófusok, közgazdászok, történészek és jogászok népes csoportjának a munkássága. Az ókori gondolkodók az ókori zsarnoki uralmak és városállamok tapasztalataiból indultak ki, a polgári forradalmaik korának a filozófusai viszont az önkényuralmi monarchiák és a parlamentáris köztársaságok tapasztalataira támaszkodtak. A politikai ismeretek rendszeréhez a legnagyobb mértékben az-, zal járultak hozzá, hogy megalapozták az 'emberi személyiségnek a természetes, elidegeníthetetlen jogait, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség jelszavait, a nép szuverenitásának és a törvényességnek a koncepcióit, hogy kidolgozzák az eszméjét az önök békének, amely a nemzetközi együttműködésen alapul, s amelynek előfeltétele valamennyi állam haladó társadalmi berendezése. A második nagy lépés, a politikai gondolat fejlődésének következő történelmi szakasza a szocializmus eszméihez kapcsolódott. Ahhoz, hogy megértsük a politikai intézményeket, az államhatalom berendezése formáit és módszereit, és különösen a politikai be- • rendezések, a társadalom és az ember, az állampolgár és az állam közötti kapcsolatoknak a helyes elvét, jelentős mértékben az utópista szocialisták járultak hozzá. Ezen a téren nagy érdemeket szereztek a forradalmi demokraták. Oroszországban Cser- nisevszkil, Kínában Szun Jat-szen és sokan mások. A SZINTÉZIS MEGTEREMTŐI A döntő lépést: a téveszmék félredobását és a sok évszázados kutatások eredményeképpen felhalmozott ismeretek rendszerbe foglalását a munkásosztály forradalmi világszemléletének a megalapítói: Marx és Engels tették meg. A tudományos kommunizmus elmélete megalakítóinak az a legnagyobb érdemük, hogy a politikát, a politikai viszonyokat nem elszigetelten vizsgálták, hanem a társadalmi viszonyok — a gazdasági, a szociális, az ideológiai viszonyok — egészével való összefüggésükben. Csakis az ilyen megközelítési mód tette lehetővé, hogy feltárják a legfőbbet: az államnak, a társadalom politikai rendszerének az osztálylényegét, s már ebből kiindulva nyomon kövessék ezek eredetét, kimutassák, milyen törvényszerűségek szerint váltja fel az állam egyik típusát egy másik attól függően, hogy miképpen változik a termelési mód és az osztályuralomnak a struktúrája, tisztázzák az államgépezet, a politikai pártok, a társadalmi mozgalmak szervezetének és tevékenységének tartalmát és formáit. Marx és Engels művét a XX. században Lenin folytatta. Lenin továbbfejlesztette nagy elődeinek számos eszméjét, kiemelkedőt alkotott a politikáról, valamint az államról szóló tanításával. Megalkotta a szocialista állam átfogó elméletét, megjelölte ennek az államnak a bel- és külpolitikai feladatait, megalapozta szervezetének demokratikus formált és lefektette építésének elveit. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezetőjeként kidolgozta a forradalmi átmeneti korszak nemzetközi viszonyainak elméletét, megfogalmazta a békés egymás mellett élés eszméjét. Lenin tanítása, amelyet az SZKP és más marxista— leninista pártok továbbfejlesztettek és gyarapítónak, szilárd elméleti alapot nyújt a társadalmi élet mindazon jelenségeinek tudományos elemzéséhez, amelyek valamilyen formában összefüggnek a politika szférájával. Lenin meghatározása szerint a politika, tág értelemben véve, „harc az osztályok között“; a politikát úgy fogta fel, mint „az államhatalom berendezését“, azt vallotta, hogy a politika „az állam ügyeiben való részvétel“. A Politikatudományok Nemzetközi Társasága említett moszkvai világkongresszusának résztvevőihez intézett üdvözletében Leonyid Brezsnyev így írt: „A tudománynak nagy szerepe van az emberiség történelmi sorsának alakulásában, nagy felelősség terheli a jövőért. Vonatkozik ez mind a természettudományokra és a műszaki tudományokra, mind a társadalomtudományokra. S alighanem különleges felelősség terheli a tudományos ismereteknek azt az ágazatát, amely a politikai problémákat és struktúrákat vizsgálja, azt kutatja, hogy ezeknek mi a szerepük a társadalmi fejlődésben és a nemzetközi politikában, az államok közötti színtéren kialakuló kapcsolatokban.“ POLITIKATUDOMÁNYUNK IRÄNYULÄSA A modern politikatudomány a kérdések Igen széles komplexumát öleli fel. A moszkvai kongresz- szus résztvevői többsége figyelmének a középpontjában olyan kérdések .álltak, amelyek a békés egymás mellett éléssel és a nemzetközi feszültség csökkenésével függnek össze. A résztvevők csaknem egyhangúlag leszögezték, hogy minden lehetőt meg kell tenni a nemzetközi színtéren az utóbbi éveikben kibontakozott pozitív folyamatok fejlesztése és elmélyítése, a politikai atmoszféra további javítása, a különböző társadalmi-politikai rendszerű államok közötti bizalom légkörének stabilitása érdekében. Ugyanakkor világosan kirajzolódott a vízválasztó a különböző irányzatokhoz tartozó tudósok között. Ez abban jutott kifejezésre, hogy különbözőképpen magyarázták a nemzetközi feszültség csökkentésének jellegét és értelmét, hogy más-más volt a véleményük arra vonatkozólag, vajon az enyhülésnek csak a politikai és a katonai szférára 'kell-e 'kiterjednie, vagy e folyamat elengedhetetlen eleme az eszmei szembenállásról váló lemondás, afféle „ideológiai leszerelés“. Az elvi különbség elsősorban az, hogy a kapitalizmus hívei az enyhülésben nemcsak a béke megszilárdításának az eszközét látják, hanem saját osztálycéljaik elérésének az eszközét is (a minimális program: a társadalmi status quo, a maximális program: a „kúszó“ ellenforradalom és a kapitalista viszonyoknak a restaurálása a szocialista országokban). Ezzel szemben a kommunisták ahhoz a törvényszerű történelmi folyamathoz fűzik reményeiket, amely előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül a szocializmus világméretű győzelméhez vezet. E marxista—leninista elméleten és a történelmi tapasztalaton alapuló bizonyosság határozza meg azt az álláspontjukat, amely szerint az enyhülés egyes-egy edül és kizárólag a békés egymás mellett élés megszilárdításának, nukleáris pusztítás megelőzésének az eszköze. ELTÉRŐ NÉZETEK Tulajdonképpen az eltérő állásfoglalásokból fakadnak a nemzetközi feszültség csökkenésének és a társadalmi haladásnak a viszonya (kölcsönhatása) körül világszerte kibontakozott viták. Kihat-e az enyhülés a társadalmi haladásra, és ha igen, milyen irányban? Ha előmozdítja, mennyire? Másfelől, kihat-e a társadalmi haladás az enyhülésre, és ha igen, milyen irányban? Ha előmozdítja, vajon mennyire hatékonyan? Ezekre a kérdésekre igen eltérő válaszokat kapunk, aszerint, hogy milyenek az illető teoreti-. kusok politikai nézetei, és mennyire képesek felfogni a jelenkori társadalmi fejlődés bonyolult dialektikáját. Mindemellett az enyhülés ellenzőinek egy eléggé körülhatárolt tábora alakult ki, amelyben szöges ellentétben álló irányzatok képviselői találkoztak. A szélsőjobboldaliak azt bizonygatják, hogy a nemzetközi feszültség csökkenése kizárólag a szocialista országoknak előnyös és nem más, mint manőver, a kommunisták egy újabb ötlete arra, hogy elaltassák az úgynevezett szabad világ éberségét és aknamunkát bontakoztassanak ki ellene. A szélsőbaloldaliak viszont azt állítják, hogy az enyhülés kizárólag a kapitalizmusnak előnyös, és tulajdonképpen nem más, mint kapituláció az osztályellenség előtt, lemondás a forradalom céljairól. E két véglet között számos egyéb olyan értelmezés van, amely nem válik igazabbá pusztán attól, hogy kerüli a szélsőségeket. AZ OBJEKTÍV FOLYAMAT Az enyhülés és a társadalmi haladás viszonyának a problémája azonban nem más, mint egyfajta sajátos vetületű a forradalom és a béke közötti viszony kardinális kérdésének. Ennek a kérdésnek a megoldása, amelyet Lenin adott meg, röviden így foglalható össze: a kommunisták nem hívei annak, hogy háború útján terjesszék a forradalmat. Azért is, mert a forradalom objektív folyamat, amelyet nem lehet kívülről ráerőszakolni agy-egy országra. A forradalmat az osztályharc belső feltételei érlelik meg. A kommunisták ellenzik a forradalom exportját, de ellenzik az ellenforradalom exportját is. És ezt nemcsak szavakban hangoztatják, hanem — amint ez a közelmúltban Afganisztánban történt — a gyakorlatban Is elejét veszik annak, hogy a szocialista fejlődés útjára lépett országokba külső erők ellen- forradalmat exportáljanak. Ennek megfelelően a nem zetközi kapcsolatok egyetlen ésszerű elve a forradalmi átmeneti korszakban, amelyben egyidejűleg léteznek a világon szocialista és kapitalista államok, csakis a békés egymás mellett élés elve lehet. Szovjet-Oroszország, fennállásának első napjától kezdve, békepolitikát hirdetett, s ezt következetesen érvényesítette is. így volt ez akkor, amikor a szocializmus még gyenge volt (amikor ellenfelei egyébként azt állították, bogy a bolsevikok taktikai megfontolásokból követik a békés egymás mellett élés politikáját, azzal a céllal, hogy „így fenntartsák magukat, erőt gyűjtsenek, majd háborúval lehengereljék a kapitalizmust“). S így van ez most is, amikor a szocializmus megerősödött, amikor világrendszerré vált és óriási hatást fejt ki a világeseményekre. Éppen ezért amikor a békés egymás mellett élés politikájáról beszélünk, erre a munkásosztály filozófiája indít bennünket, vagyis az a bizonyosság, hogy a társadalmi fejlődés törvényszerűségei megmásíthatatla- nok, hogy az új rendszernek, humanizmusának a győzelme történelmi törvényszerűség. VÉDJÜK A FORRADALOM VÍVMÁNYAIT A szocializmus számára a nemzetközi feszültség és az imperialista agressziónak ezzel kapcsolatos veszélye, az állandó gazdasági és politikai nyomás, a sokféle külső aknamunka elkerülhetetlen szükség- szerűséggé teszi, hogy az erőforrások jelentős részét védelmi célokra irányítsa át, hogy további intézkedéseket tegyen a forradalmi vívmányok megóvására. A békés egymás mellett élés ezzel szemben, a környezet természetes állapota, amely biztosítja a szocializmus objektív törvényei átfogóbb és teljesebb érvényesülésének a lehetőségét, annak a lehetőségét, hogy a társadalmi termelést elsősorban a dolgozók szükségleteinek kielégítésére, a személyiség sokoldalú fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésére összpontosítsák. Ami a kapitalizmust illeti, a nemzetközi feszültség az imperialista reakció számára azt a lehetőségei jelenti, hogy a külső „kommunista“ fenyegetésre való hivatkozással szabad teret engedjen a miMtarizmus- nak kíméletlenebbül és nyíltabban elnyomja a munkásmozgalmat, rendkívüli állapotot vezessen be és így leszámoljon a haladás híveivel. Ám nemcsak erről van szó. A konzervatív pártok azt állítják, hogy kizárólag ők a nemzeti érdekek állhatatos védelmezői, az összes baloldaliak „idegen agresszorok" álcázott szekértolói. A dolgozók hazafias érzelmeire spekulálva ezek a pártok a nemzetközi feszültséget arra használják fel, hogy nyomást gyakoroljanak az egyszerű választókra, mesterségesen a maguk javára fordítsák a politikai erőviszonyokat. Emellett a nemzetközi feszültség kitűnő alkalom arra, hogy az imperializmus álcázza a népek nemzeti fölszabadító mozgalmának eltiprásában alkalmazott legdurvább, legerőszakosabb formákat. Az utóbbi évtizedek valamennyi gyarmati háborújának és imperialista agresz- sziójánalk megindításakor arra hivatkoztak, hogy meg kell védeni „a szabadság távoli határait“, szembe kell szegülni „a kommunista behatással". EGYÜTTMŰKÖDÉS Gyakorlati tapasztalatok alapján állíthatjuk: a békés egymás mellett élés kiüti a reakció kezéből a legfőbb érvet, amellyel a „csavarok meghúzásának“ szükségességét indokolják és a dolgozókat becsapják, jelentősen kiszélesíti a nemzeti felszabadító mozgalom lehetőségeit arra, hogy szembeszálljon az imperialista nyomással, hogy a maga növekvő politikai erejét a kereskedelmi csere igazságosabb feltételeinek megteremtéséhez és más olyan intézkedések foganatosításához használja fel, amelyek a gazdasági és a kulturális fejlődésben tapasztalható lemaradás leküzdését szolgálják. A béke és a fejlődés problémájával szervesen összefügg a leszerelés kérdése is, amellyel a moszkvai kongresszus számos szekciójának és bizottságának ülésein szintén behatóan foglalkoztak. Ebben a tekintetben a vitában résztvevők túlnyomó többsége, politikai nézeteire való tekintet nélkül, egyetértett abban: meg kell állítani a fegyverkezési hajszát! A Politikatudományok Nemzetközi Társaságának a Moszkvában rendezett XI. világkongresszusa egyértelműen azt bizonyította: a burzsoá és a marxista— leninista politikatudomány képviselői közötti nézet- eltérés, és a két fél közötti éles eszmei küzdelem nem állhatja útját annak az objektív folyamatnak, amely a különböző irányzatok képviselői közötti együttműködés irányába hat. A szocialista országok politikája a marxista—leninista elvekre épül, tudományos jellegű. Következetesen küzd Helsinki szellemének az érvényesítéséért, a leszerelésért, a béke és biztonság megszilárdításáért. (z«a)
