Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
last II. 3. MINŐSÉG ÉS KORSZERŰSÉG A HETVENES ÉVEK CSEH PRÓZAIRODALMA L egalább hozzávetőlegesen plasztikus képet adni a jelenkori cseh prózairodalomról és némi valószínűséggel megjelölni a legújabb irodalmi folyamat fejlődési irányát — nagyobbára merész vállalkozás. Ha nem akarunk megelégedni a szerzők nevének puszta felsorolásával és müveik statisztikai rögzítésével, vissza kell néznünk az előzményekre, hogy lássuk az irodalmi élet fő áramlatainak legfontosabb jellemzőit. A hetvenes évek cseh irodalma — és különösképpen a széppróza — esetében ez nem egyszerű feladat. A művészeti szféra folyamatos fejlődésében az 1968—1969-es válságos évek társadalmi és politikai eseményei miatt bizonyos törés mutatkozik, amely következményeiben érezhetően érintette a cseh írógárda összetételét: a megújho- dott marxista-leninista művelődéspolitika az írók egész sorával szakított. A kiadóvállalatokra és a Cseh írók Szövetségére várt az a nem könnyű feladat, hogy kialakítsák az új írói frontot egyrészt azokból, akik kitartottak a szocializmus elvei mellett, másrészt azokból, akik éppen csak átlépték az irodalom küszöbét, és nehezen tudtak tájékozódni nemcsak a politikában, hanem a kulturális élet területén is. Nem feladatunk azonban e bonyolult kérdések boncolgatása — jelenleg az a fontos, hogy különösen a fiatalabb írónemzedék egész sor olyan alkotótehetséget tud felmutatni, akik eddig megjelent műveikben ígéretes kísérletet tettek a ma emberének, az ellentmondásokkal teli modern korban elfoglalt helyének és időszerű problémáinak művészi megragadására, kifejezésére. A hetvenes évek elejére jellemző, hogy nincsenek irodalmi folyóiratok, amelyek hasábjain megvitathatnák és tisztázhatnák a kezdő írók alkotómunkájának esztétikai és politikai kritériumait. A kultúrpolitikai hetilapok irodalmi mellékletei ezt a hiányt csak részben tudták pótolni, másrészt viszont több könyvkiadó sietett az induló írónemzedék segítségére, megteremtve számukra a publikálás lehetőségét azzal, hogy — ha nem is rendszeresen — prózai és költői antológiákat kezdett megjelentetni. E tevékenységben legkövetkezetesebbnek a Mladá fronta könyvkiadó bizonyult, mely az Omega antológiasorozatban bemutatta az induló szerzőik java részét, ugyanakkor az érettebbek számára önálló publikálási lehetőséget biztosított ismert sorozataiban. A hetvenes évek elején új világ- szemlélettel jelentkezik számos olyan író, aki már néhány évvel ezelőtt túlesett az irodalmi tűzkeresztségen — mint például Vladimír Klevis, Jifí Kre- nek, Miroslav Rajaj, Frantisek Stavi- noha, Stanislav Vácha, Bohumil Nohejl és mások — s hovatovább érett alkotó korszakába lép; ugyanígy kiérleltebb műveket ad közre Karel Misár, Jiri Navrátil, jana Moravcová, Jan Dvofák, Otakar Chaloupka. Ota Pavel több olyan műve után, melyek a sport té makörében mozognak, új könyvével a széppróza ' olvasótáborának figyelmét vonja magára, a neves Vladimír Párái pedig lényeges újítást kísérel meg regénypoétikájában. Melléjük sorakoznak fel a kezdő írók, akik közül azonban sokan az előző években szert tettek némi közlési tapasztalatra a folyóiratok hasábjain. Fokozatosan kikristályosodik néhány, a művelődéspolitika és a szerzők által is előnyben részesített témakör: főként arról van szó, hogy az irodalom és a többi művészeti ág a ma emberéneK életét ábrázolja, az embert munkahelyi környezetében, egyéni gondjai és öröméi közt, az embert a társadalmi lét közegében. Bizonyos értelemben reneszánszát éli az ötvenes évek úgynevezett termelési regénye. Az írók természetesen levonták az egykori hibák tanulságait, s igyekeznek elkerülni a sematizmusnak és a valóság leegyszerűsítésérfék buktatóit. Sikeres könyvnek nevezhető e tekintetben (noha nem regényről, hanem elbeszélésről van szó) Éva Ber- nardinová Dobré slovo (Egy jó szó) című kötete, melynek külső környezete egy völgyzáró gát építése. Az írónő tudatosan fordítja meg a nézőpontot, amelyből az ötvenes évek írói szemlélték az eseményeket: akkor maga az építkezés állt előtérben, voluntariszti- kusan alárendelve önmagának az emberi sorsokat, Bernardinová ezzel szemben mindenekelőtt egyes hősei érzelmeit igyekszik ábrázolni, alakjainak konkrét, máséval fel nem cserélhető történetét — nála a völgyzáró gát háttér csupán, noha semmiképpen sem jelentéktelen. A termelési környezet jellemformáló hatásának kiaknázásával olyan szerzők is megpróbálkoztak, mint például Miroslav Rajaj (Obtíze rovin — Sik vidékek gondjai), Danielle DuSková (Koleckárna — Kerékpárműhely), FrantiSek Stavinoha (Komu patrí das — Akié az idő). Stavinoha alakjainak anekdotáit és történeteit bányász környezetből meríti; ezt a környezetet maga is nagyon jól ismeri saját tapasztalatból, a bányászvilág a népi humor, a helyzet- és nyelvi komikum kimeríthetetlen forrásává válik tollán, noha természetesen az ő hősei is fontos társadalmi célok érdekében tevékenykednek. Hasonló témákat dolgoz fel Josej Frais, a tehetséges fiatal irő is, aki a hetvenes évek végén indult két regénynyel. Könyvei mind az olvasók, mind a kritikusok körében élénk visszhan got keltettek. Frais Stavinohával ellentétben, aki inkább a hagyományos elbeszélő stílusmegoldásokat alkalmazza (amelyeket a cseh próza például Karel Poláőek műveiből is ismer), alkotó módon kísérletezve az élő, dinamikus forma kialakításán munkálkodik, amire mind a nyelv, mind a stílus tekintetében nyilvánvalóan Vladislav Vanéurá nak, a cseh irodalom „modern klasszikusának“ munkássága ihleti. A filmmontázsszerű módszert, azaz egy adott környezetben a részletfelvételek és a vágások váltogatását, a részlet és az egész ellentétének kiaknázását, valamint a mű „gazdaságos“ cselekménybonyolítását nemcsak Josef Frais alkalmazza, hanem rajta kívül például Vojtéch Steklac is a Cerná slun ■ ce (Fekete nap) című kisregényében, melynek külső környezetéül a prlbra- mi bányamedencét választotta. Ugyanarra a helyre tér vissza Steklaő a Skok prés kűzi (Aki kiugrott a bőréből) című nemzedékregényében, és bebizonyítja, hogy képes széles átfogó képet adni a valóságról, az adott táj és nép történelmének hátterére vetítve. A cseh humor és aprólékos zsánerraj (Ignat Hermann, Karel Poláőek, Bohumil Hrabal) ismert hagyományai által ihletett korábbi elbeszélés- és novellás- köteteinek eredményei jól érvényesülnek a terjedelmesebb regényforma bonyolult szerkezeti feltételei között is. A terjedelmes prózai műfajok (kisregény, regény) — a hetvenes évek első felében induló írók elbeszélésköteteinek kezdeti bősége után — nemcsak azért kerülnek túlsúlyba és nyerik meg az olvasók tetszését, mert lehetőséget adnak a társadalom élete nagyobb darabjának ábrázolására és az alakok jellemének lélektani elémzésére, hanem mindenekelőtt a cselekményességük miatt. Ügy látszik, hogy a cseh olvasó a hatvanas évek tisztán kísérleti jellegű prózairodalma után, mely többnyire a külföldi irodalmi minták formai eredményeire épült, ismét a klasszikus elbeszélő stílusra vágyik. A jelenkori történetek iránti igényt azonban napjainkban a korábbinál jóval nagyobb mértékben elégítik ki tv- játékokkal, tv-adaptációkkal, mindenekelőtt persze sorozatokkal, amelyek a prózai cselekményességet egyrészt kissé háttérbe szorítják, másrészt újabb igényeket támasztanak vele szemben, új módszerbeli eljárások keresésére késztetik. A filmművészet ismert eljárásainak (vágás, átfedés, montázs, a részlet és az egész gyors váltogatása stb). a prózába való behatolására már utaltunk Steklaőnál és Fraisnál, ez ugyanis náluk a legszembeötlőbb. A jelenséget azonban kisebb-nagyobb mértékben más prózaíróknál is megtalálhatjuk (például Vladimír Klevisnél a Blues pro pístalu z rákosa — Blues nádsípra című kisregényében. Jan Tru- neéeknél, Otakar Chaloupkánál, Alibe- ta Serberovánál, Danielle DuSkovánál stb.). A hetvenes évek cseh regényirodalmában nyilvánvaló az a törekvés, hogy a műfajt a modern ember világfelfogásában beállt változásra alapozza (a filmművészet inspirációján kívül — úgy tetszik — az amerikai beha- viourisztikus regény —, melynek egyik jelentős képviselője Dos Passos — kései hatása sem zárható ki, például Vladimír Páráinál és másoknál.) Ámde térjünk vissza a cselekményesség kérdésére: e korszak regényhőse többnyire környezetével összeütközésbe kerül, mégpedig vagy a maga kispolgári önzése miatt (mint például Jiri Svejda Havárie — Baleset; Jan Kostrhun Pytláci — Vadorzók című sikeres regényében) vagy épp ellenkező leg — azért, mert az egyes ember megpróbálja saját helyes elképzeléseit érvényesíteni a többség véleményével szemben (llásd Václav DuSek Druhlj dech — Második nekifutás, Prolira — Bukás stb., Vladimír Párái Mladij muz S bílá velryba — A fiatalember és a fehér bálna, Generálni Zázrak — Általános csoda). Az említett művek dialektikus fejlődésében próbálják ábrázolni jelenünket, a szatirikus és a kritikus hangnemről sem mondva le (példának felhozható Vladimír Klevis Tou- lavy das — A kóbor idő, Abiturenti — Végzősök; Jan Kostrhun Cerné ovce — Fekete bárány; Danielle Dusková Bobby című regénye, valamint Jan Tru nedek Jeden jako vSechny — Egy a sok közül című kisregénye). Ez a mozzanat két további témakör ben — a falusi prózában és az ifjúság problémáit elemző művekben — is megfigyelhető. A falust prózának, pontosabban a falusi környezetbe ágyazott prózai alkotásoknak a cseh irodalomban oly gazdag — ha nem gazdagabb — hagyományai vannak, mint a termelési regénynek (illetve a gyári vagy munkáskörnyezetben játszódó regénynek): nem véletlenül említjük itt az olyan — látszólag régi — 19. századbeli szerzőket, mint például Karolina Svétlá, Josef Holeőek, Karel Václav Rais, Tereza Nováková, de hivatkozhatunk a 20. század első felében élt Ja- roslav Kratochvíl vagy Karel Capek műveire is vagy akár Ivan Olbracht kárpátaljai, A. V. Nor, falusi regényeire; s végső soron Bohumil ftíha, Jan Weiss, Ivan Kfíí és mások ötvenes évekbeli prózai alkotásaira. A prózairodalom sokszor merített témát a cseh és a morva falu életéből; a falusi élet ábrázolása főiként napjainkban időszerű, amikor a modern falu és a város között kiegyenlítődtek az életszínvonal- különbségek. A jelen korszakban más, lényegesebb, mélyebb és rejtettebb különbségeket kell feltárni, azokat, amelyek a városi emberével ellentétes irányban alakítják a falu emberének gondolat- és érzésvilágát. Nem véletlenül fordulnak falun töltött gyermekkoruk felé a fiatalabb írónemzedék olyan képviselői, mint például Jan Kostrhun, Jiri Navrátil, Milan Cais, Petr Pavlik, Bohumil Nohejl, Pavel Francouz, FrantiSek Skorunka és mások. Mintha csak eredeti, alapjelentésében akarnák felfedni a gondolkodásbeli különbségeket az életnek abban a szakaszában, amikor a gyermeki világ még zavartalanul (sok esetben rousseau-i tendenciával) tükrözi vissza saját környezetét, saját formálódó életmozzanatait. E meghatározó vonások Kostrhunnál és Navrátilnál a legnyilvánvalóbbak, bár az ő esetükben inkább a kisvárosról, mint a faluról van szó. A falusi élet megjelenítésének némileg stilizáltabb és lírizálóbb formájával találkozhatunk Jiri Medek néhány elbeszélésében JPfíbéh — Történet, PíS- talidky — Pásztorsípok, Vsechny barvy duhy — A szivárvány minden színe), amelyekben az örök és a múlandó bizonyos szimbolikájának megteremtését kísérli meg a szerző. (folytatjuk) KŰVESDI JÁNOS fordítása Lipcsey György: KARMESTER (1973)