Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)

1980-12-12 / 294. szám, péntek

// Őrizni, ápolni Egy szlovák siker-regény Ladislav Ballek: A segéd A nyelv, tudjuk, emberi és társadalmi jelenség. Amikor azt mondjuk, nyelv, akkor minde­nekelőtt egy konkrét nyelvre, az ttnyanyelvre gondolunk. Arra a nyelvre, melyen először szólal­tunk meg, melyen az első isme­reteket szereztük előbb a szű- kebb, majd a tágabb környeze­tünkről, arra a nyelvre, mely ál­tal egy azonos történelmi múlt- tal. hagyományokkal, kultúrá­val rendelkező közösség tagjá­vá váltunk, arra a nyelvre, me­lyen a szavakat nem kell keres­nünk, arra a nyelvre, melyre, ha tökéletesen ismerjük, bizton építhetünk más nyelveket. De úgy is gondolnunk kell erre a nyelvre, mint élő szervezetre, amely szüntelenül változik, kü­lönösen gyorsléptü korunkban, amikor a szemlátomást fejlődő tudomány és technika újabb és újabb fogalmakat teremt, fis gondolnunk kell erre a nyelvre mint olyan örökségre, melyet őriznünk és ápolnunk kell, hogy tisztán adhassuk át a következő nemzedékeknek, őriznünk és ápolnunk kell — írom le még egyszer, mert nemzetiségi kö­zösségben hamarabb sérül meg az anyanyelv, több veszély fe­nyegeti mint a nemzeti társada­lomban. Példáért nem kell a szomszédba mennünk: megdöb­bentő és egyben figyelmeztető, amilyen hibaszázalékkal hasz­náljuk már mi is édes anyanyel­vűnket, kivétel nélkül minden társadalmi rétegben. Nemcsak azokkal a hibákkal találkozunk, melyek a magyarországi nyelv­használatban is előfordulnak, hanem mindenekelőtt a két­nyelvűségből eredő zavarokkal, melléfogásokkal, vadhajtások* kai. Ezek ellen küzdeni — meg­akadályozandó a nyelv külön- fejlődését, egy úgynevezett szlo­vákiai magyar nyelv kialakulá­sát is, ami abszurdum lenne — szép és nemes, de nem hálás és nem könnyű feladat. Nem egy és nem száz embertől, hanem tö­megektől követel fegyelmet, ön­tudatos magatartást, tudatos és igényes nyelvhasználatot. Cseh­szlovákiai magyarként csak ak­kor tarthatunk lépést a korral, a fejlődéssel, csak akkor vehetünk részt legjobb tehetségünk sze­rint az ország építésében, társa­dalmi és nemzetiségi életünk alakításában, ha magas szinten lesz anyanyelvi kultúránk. Ennek a kultúrának a fejlesz­téséhez természetesen olyan hi­vatásos nyelvművelőkre is szük­ség van, mint Jakab István, a Komenský Egyetem magyar tan­székének a tanára. Nyelvünkről nyelvünkért című szép kiállítá­sú könyvét dicséretes gyorsa­sággal jelentette meg a Madách kiadó. Mintegy kétszázötven ol­dalon nyolcvan írást tartalmaz a könyv. Sok bizonyára ismerős lesz annak az olvasónak, aki fi­gyelemmel kíséri az Űj Szó Kis Nyelvőr rovatát vagy a Cseh­szlovák Rádió magyar adásának Anyanyelvűnk című műsorát, ugyanis az itt elhangzott előa­dások anyagából, illetve az em­lített rovatban megjelent cik­kekből állt egybe ez a fontos gyűjtemény, melynek előszavá­ban a szerző leszögezi: „Egy magyar nyelv van. Ezt használ­ja a magyar nemzeti társadalom, ezt használják anyanyelvűkként más országok magyar nemzeti­ségei és szórványai. Fontos te­hát. hogy ez a közös nyelv egy­séges, minden magyar számára egyformán érthető legyen“. Mint nemzetiségi nyelvművelő­nek: csak ez a nyelvszemlélet lehet kiindulópontja, különben nyelvművelő tevékenysége, mely gyakorlati tevékenység, céltalan lenne, és nem fogalmazhatná meg ilyen pontosan a nemzeti­ségi nyelvművelés feladatát sem: „a magyar nyelvben már társadalmivá lett elemek megis­mertetése, elterjesztése a nem­zetiségi magyarok közt, a ma­gyar nyelv rendszerének, szelle­mének megjelelő szerkesztés­jelenet a Stációkból; Markó Iván és Krámer György (Törőcsik Juli felvétele) mód erősítése tudatunkban s mindezzel a nyelv különfejlődé- sének megakadályozása. Ezen­kívül — a nemzeti nyelvműve­léssel karöltve — harcolnia kell a nemzeti és nemzetiségi nyelv- használatban egyaránt megnyil­vánuló káros hatások ellen is“. Jakab István könyvének első fejezetébe — Nyelv és társada­lom — olyan írásokat sorolt, melyek általános nyelvészeti kérdésekkel, nyelvi jelenségek­kel. a nyelvi változások törvé­nyeivel és törvényszerűségeivel foglalkoznak, mintegy alapot építve a következő fejezetnek, először is a Szlovák sajátossá­gok magyar mezben címűnek. Egyik leghasznosabb része ez a gyűjteménynek, olyan írások­kal egyebek között, mint: Az „ünnepi akadémia“, a Nafta­kályha vagy olajkályha?, a Van e összüzemi pártbizottság?, a Fel­játszhat juk-e a szöveget a mag* netofonszalagra? vagy a kitün­tetések „viselői“. A fejezetcímek helyett hadd másolom ide né­hány további írás címet annak érzékeltetése végett, hogy mi­lyen nyelvi problémák megoldá­sához találhatunk segítséget itt: Milyen is a tempós? Lehet-e valaminek „küldetése“?, A nyel­vi nagyképűség divatszavai, Meg e teszi vagy megteszi e?, Rufet vagy büfé?, Gondoskod­hatnak e nagyhizlaldában embe­rekről?, A szószátyárság és a szűkszavúság stb. Nem álkérdé­sek ezek, hanem, sajnos, nagyon is valósak. Mindennapi nyelv* használatunk bőségesen kínálta és kínálja a témát Jakab István­nak, akinek a személyében, úgy- tetszik, végre lesz egy nem al­kalmi, hanem állandóan szolgá­latban levő orvosa nyelvünknek. Mert súlyosak a mi nyelvi be­tegségeink, szüségünk van Jakab István medicináira, józan, gyógymódot is javalló tanácsa­ira, melyekkel nem tiltani akar, hanem segíteni: hogy tisztán, szépen, szabatosan, világosan fejezzük ki magunkat, szabadon, de pontosan éljünk a nyelvben rejlő csodálatos lehetőségekkel. Ő maga is igyekszik mindenki számára érthető nyelven be- s-zélni, sőt nem egy jegyze­tét párbeszéddel vezeti be, és mintha irodalmi vonat­kozásokkal sem akarná ter­helni olvasóját, elvétve szere­peltet egyet-egyet. Annál több a bodrogközi és a csallóközi (az északkeleti és a dunántúli) nyelvjárásból, illetve nyelvhasz­nálatból vett példa. Ezek azon­Már a délutáni próbán felhív­ta magára a figyelmet. Kifejező arcjátéka, mély átéléstől izzó mozdulatai a Stációkban érvé­nyesültek leginkább. Fekete jel­mezben lépett színpadra; ő volt a Mágus, aki minden áron győz­ni akart a Hős felett, új célokat mutatott, küzdelemmel, akadá­lyokkal mit sem törődve. Krámer György sokat tud a balettről. Táncosként is, koreog­ráfusként is. Még be sem töltöt­te huszonötödik évét. s a Markó Iván vezette Győri Balett [né­hány héttel ezelőtt a Bratisla­vai Zenei Ünnepségeken ért el kirobbanó sikert az együttes) már be is mutatta egyik koreog­ráfiáját. — Első kompozícióját, ban többnyire olyanok, melyek valamennyi tájegységünk nyelv­használatában előfordulnak, va­gyis tipikusak. Tipikusak azok is, tipikus rosszak, melyeket a csehszlovákiai magyar lapokból szemelgetett Jakab István, hogy aztán szélesebb összefüggésbe ágyazva helyreigazíthassa őket. Sokat foglalkozik — és nem vé letlenül — a fordítások közben elkövetett hibákkal, ha más más szavakkal is, de könyvének több pontján figyelmeztet arra a for­dítási alapelvre, „hogy egy egy idegen szónak nem mindig az úgynevezett tükörszava a megfe­lelője nyelvünkben, hanem az a szó vagy kifejezés, amelyet az adott szó érteľmében és szerepé ben a nemzeti társadalom hasz nál“. Ha"megfogadnánk és meg­tartanánk ezt, kevesebb lenne a szóhasználati, szórendi, mondat­szerkesztési hiba, .megfogyat­koznának nyelvi vétkeink, me­lyek nagy része éppen a helyte­len fordítások nyomán keletke­zett rossz beidegződésekben gyökereznek. Külön jellemző vonása en­nek a könyvnek, hogy szer­zője kimondva és kimon­datlanul: korszerű nyelvhasz­nálatra nevel. Mondanám: mindnyájunkat. De nem mond­hatom. mert a Nyelvünkről nyelvünkért mindössze hétszáz (700!) példányban került a ha­zai piacra. Már elnézést, ez a példányszám majdcsaknem: ne sze semmi, fogd meg jól. Tűnjék föl bár nagyképűnek vagy túl­zónak a kijelentés: e sorok író­jának van 700 ismerőse, barát­ja, egykori osztálytársa, rokona, akik között egyetlen nap köny- nyűszerrel szét tudná osztani el tudná adni ezt a könyvet, melyhez hasonló eddig csak ket­tő jelent meg nálunk, azok is elég régen, fis — hogy folytas­sam — akkor még midig nem ju­tott intézményeknek, hivatalok­nak, szervereteknek, alap- és kö­zépiskoláknak. könyvtáraknak, szlovák és cseh főiskolákon, egyetemeken tanuló diákoknak. Nyelvünkről nyelvünkért — de nemcsak Jakab István, nemcsak a Kazinczy-napok, nemcsak a Kis Nyelvőr, nemcsak az Anya­nyelvűnk című műsor, hanem a kiadó is, és hát természetesen mindenki, azok közül elsősor­ban, akiknek hivatalból eszköze anyanyelvűnk, szóban és írás­ban. (Madách, 1980) Schönberg Egy varsói menekült­jét a balettintézet növendéke­ként álmodta színpadra. A Pyg­malion már a Győri Balett ré­szére készült? — Nem. Ez még nem. Ügy is mondhatnám, a balettintézetből hoztam magammal. Ott kért meg Markó Iván, hogy mutas­sam be a darabjaimat, s mivel ezt találta a legkiforrottabbnak, erre esett a választása. — Film is, musical is készült már a Pygmaüonból. önt miért vonzotta a mű? — Azzal kell kezdenem, hogy az én fantáziámat nem Shaw, hanem az eredeti mitológiai tör­ténet mozgatta meg. A ciprusi herceg, aki hosszas lelki gyötrő­dés után fába formálja egy lány alakját, s mivel Ámor kegyes hozzá, életre kelti a művét. Gon­dolom, ezek után nem keli hang­súlyoznom, hogy engem nem a sarki virágáruslány sorsa érde­kelt, akiből Shaw-nál előkelő úri hölgy lesz, hanem két ember kapcsolata, kiknek bensőséges viszonyát tíz perces zene nélkü­li tánckettősben akartam kifeje­zésre juttatni. — A kritikusok egybehangzó véleménye szerint el is érte a célját. Hogyan fogadták sike rét a kollégái? — örültek. Azok is, akik el­táncolták a darabot, és azok is, akik végignézték. Mert mi való­ban örülünk egymás sikereinek. Ügy élünk egymás mellett, mint egy nagy család, öt évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, s vezetőnknek Markó Ivánt választjuk, még csak kialakulóban vo'ť ez a csa­Ladislav Ballek magyar be­mutatkozása nem volt a legsze­rencsésebb. A Posta délen című könyve novelláiban Szlovákia délvidékét, a Palánknak neve zett kisvárost és annak lakóit mutatta be eléggé gyakorlatlan tollal. Nyelvileg is erős hiány­érzést keltett munkája és a fordítás ezeket a hibákat saj­nálatosan megnövelte, amire la­punk hasábjain szemelvények közlésével felhívtam olvasóink figyelmét. Csupán azt dicsér­hettem. hoKy alakjaiban volt némi sajátos élet, a környezet rajza itt ott elfogadható volt, s általában az író elbeszélő kész sége meghaladta a műkedvelői szintet. Az 1977-ben szlovákul és idén a Madách kiadásában megjelent A segéd című, sorban ötödik könyvét a mai szlovák széppró­za ünnepi eseményeként köny­velhetjük el. Vérbeli elbeszélő jelentkezik, a háború után be­mutatkozó legjobbak, Vladimír Mináč, Alfonz Bednár és mások után — Vincent Sikula mellett — a szlovák széppróza legiz­mosabb és legígéretesebb tehet­sége. A segéd már első lapjaiban lebilincsel és érdeklődésünket felkeltve hovatovább meggyőz, hogy írója egyéni hangú erős tehetség. A háború után kétszer is gazdát cserélő Palánkot — alighanem Ipolyságról van szó — háromnyelvű lakóival Bal­lek kitűnően ismeri. A Felke­lésben részt vett, kicsi vagyonát elvesztett Riečan érdemeiért megkapja a magyar földre eltá­vozott Koháry hentes mészár­székét és vele együtt örökli a regényben Volentnek nevezett, Szerbiából származó Valeiitet. Amíg Riečan afféle jószívű, gyámoltalan papucshős, vele el­lentétben Volent testi mivoltá­ban, délceg alakjával és nagy erejével igazi „regényhős.“ Ez a jó svádájú, pompás hím min­den helyzetben feltalálja ma­gát, ért a vevők nyelvén, ko- miszkodásai ellenére a nők ked­velik, ért mindenfajta gseftelés- hez és a nem kis veszéllyel já­ró, a konyhára busás hasznot hozó csempészéshez is. Ez a nagy nőbarát szeretőjévé teszi Riečan hódítóan szép feleségét, majd Éva nevű lányát is, akit teherbe ejt és nőül vesz. A regénynek ezeket a kitű­nően jellemzett, jól körüljárt, jellemükben és tetteikben reme­kül megírt főalakjait több tu­cat mellékfigura veszi körül, és Ballek íráskészségét, jellemáb­rázoló erejét dicséri, hogy sem­ládi kapcsolat, mára létre is jött. Egyezik a világról, a tánc­ról alkotott képünk, közös a cé­lunk, egyazon emberi értéke­kért dobban a szívünk. — Ha már szóba hozta Mar­kó Ivánt, érdekel, milyennek látja őt koreográfusként, tán­cosként és partnerként? — Rendkívül őszinte, igaz ember, s hogy nagyszerű táncos, nem most derült ki. Hallatlanul energikus, ugyanakkor nagyon érzékeny egyéniség; minden szavából kitűnik, hogy nemcsak a technikai tudása alapos, ha­nem színházismeretei is sokol­dalúak. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen táncos a világon, aki olyan intenzitással táncol, mint ő. Ha partnerek vagyunk, örülök is, félek is. Boldog va­gyok, mert csodálatos érzés egy színpadon táncolni vele, ugyan­akkor rettegek tőle, mert maxi­malista. Persze a szó pozitív ér­telmében. — Az együttes teljesen új utakon halad, beszédnyelve a modern balett ábécéjén alap­szik. A klasszikus szerepek már fel sem keltik az érdeklődését? — Én a modern táncot ked­velem, de így is azt vallom, hogy a klasszikus balettiskolát minden táncosnak ki kell járnia. — Ügy hallottam, tavasszal lesz a bemutatója új egyfelvo- násos kompozíciójának. Miről szól majd a darab? — Rólunk, fiatalokról, a Győ- _i Balett tagjairól. Nem lesz vi­dám hangvételű, de nagyon szo­morú sem. Olyanok leszünk majd a színpadon, mint a ma­gánéletben. (G. SZABÚ) miféle sematikus vonás, semmi­féle egysíkúság nem fedezhető fel bennük. Valamennyi vérbő életet él, szervesen van bele­ágyazva a regény sokfelé szá- lazó történetébe, amely a fel- szabadulást követő években 1948 februárjáig játszódik le. Ballek alakteremtő tehetsége találóan eredeti. Tud pregnáns rövidséggel színesen jellemez­ni és hasonló színességgel bő­vebb jellemzéseket is adni. Mel­lékalakjainak dús galériájából csak néhányat emelek ki, így Hampel építészt és örök bódu­latban élő szépséges fiatal hit­vesét, vagy Blaščiakot, a nem­zetbiztonsági testület őrmeste­rét, aki úgy él a köztudatban, mint a kisváros lakói számára a biztonságot jelenlő legdaliá- sabb férfi. Ez a Blaščiak nejé­vel egy esti mozilátogatás után betér a Centrál-szálló kávéhá­zába. és ez a látogatás alkalmat ad Balleknek, hogy úgyszólván egész Palánkot, lakóinak politi­kai nézeteit, gazdasági helyze­tét, érzelmi életét és gondolat- világát jellemezze. Olyan nagy­vonalú körkép ez, amelynek a mai szlovák szépprózában alig van párja. Külön írói telitalálat a kávéház egyik bokszában ülő öt feketerubás férfi bemutatása. Ezek az ódivatú, széles karimá­jú kalapot viselő férfiak az egykor tekintélyes lélekszámú, ismét szétszóródó zsidó hitköz­ség képviselői. Panaszkodnak a gyűlölet új, háború utáni hullá­mára. „Különösen bántja őket az a képtelen vád — írja Bal­lek —, hogy keresztény fiúk ri­tuális meggyilkolásával szerez­nek vért az új jeruzsálemi templom felszenteléséhez .. .“ írói remeklés ezeknek a türel­mes, csendes embereknek leírá­sa: „... látszatra elfogulatla­nok. higgadtan beszélnek, mert minek is a sok szó, minek a taglejtés, tudják hol fekszenek a lélek érzékeny pontjai, az első kísérletre rájuk tapintanak szavaikkal. Ismerik történeteik igazát, ismerik a szavak erejét, már az ótestamentumi próféták óta magukban hordják a brilli* áns fogalmazás képességének gyökereit.“ Házuk udvarán asz­talosok nagy deszkaládá­kat állítanak össze, ezekj be a „liftvanokba“ rak­ják majd értékeiket, a ládák vasúti kocsikon gördülnek a tengerig. Nem hazafiatlanok, csak nem tudnak itt élni, ahon­nan övéiket a fasiszták és gár­disták elhurcolták, és lengyel földön a gázkamrákban ért vé­get kálváriájuk. Néhány sorban eredetien jel­lemzi a tüdővészes Filadelfi gyógyszerészt, az ismert szok­nyavadászt, aki mélabúsan be­szél az életről és a régi Monar­chiát siratja, amikor még egész­séges volt. Érdekes figura Olšansky ügy­véd is, aki saját állítása sze­rint a hazai politikai élet és a világpolitika legnagyobb szak­értője. Benko, a városka egyik orvosa is jellegzetesen kiválik Ballek dús embergalériájából. „Az emberiség drágán fizet minden úttörő tettért“ —, írja Ballek. Ilyen sokszor hallott és kissé kevésbé ismert szenten­ciák sűrűn akadnak a helyen­ként elnyújtott, túlírt regény­ben, melynek nem egy epizód­ja a szlovák próza csúcsát ie- lenti. (Ilyen kiemelkedő epizód a hatalmas, nagy erejű bika megfékezése és letaglózása.) A regény befejező részében Ballek ismét Volent életének ad nagyobb teret. Valent megérzi, hogy gazdája szereleméhes fe­lesége gyűlöli. Feleségül veszi Évát, Riečan lányát, ám házas­sága nem teszi boldoggá. Rie­čan, a hentes maga egy nap ott­hagyja Palánkot és hazautazik északi pátriájába. Felesége hiába jön utána, Valent hívá­sát sem követi. Végzett Palánk­kal, békében akarja lemorzsol­ni élete utolsó éveit. És aztán a váratlan, de indokolt befeje­zés: Riepan pár évvel a Palán­kon lejátszódó események után összeakad egykori segédjével a Vág mentén, ahol Valent az árkot ássa egy csoport rab mö­gött. A történet kikerekedik és befejeződik. Nem csonkán és nem hiányt éreztetően. A fordítás Hubik István mun­kája. EGRI VIKTOR BODNÁR GYULA A šití gus: Krámer György Jakab István: Nyelvünkről nyelvünkért

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom