Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)

1980-12-08 / 290. szám, hétfő

Lesz-e Délibáb?

A címben nincs hiba, A Dé- Jibáb így, nagybetűvel írandó, mert nem a síkságokon és nagyobb víztükrök felett nyári napokon észlelhető légköri je- Ineségről van szó, hanem a kassai (Košice) Magyar Tanítási Nyelvű alapiskola Délibáb báb együtteséről. A címnél maradva — egy szójátékkal — talán még annyit: a Délibáb esetében most nem fénytörési jelenségről, sokkal inkább kedvtörési jelenségről beszélhetünk. Le nézzük előbb, hogyan is jött létre ez a bábegyüttes. Wechsler Mária tanárnő mondja:

— A különböző művészeti ágak, de különösképpen az irodalom, a festészet, a zene mindig is érdekelt. Világéletemben magyar—német szakos pedagógus akartam lenni, de a sors úgy hozta, hogy földrajz szakot végeztem a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemein. A földrajzon kívül rajzot is tanítottam iskolánkban. Mikor az ipariban megszűnt a nemzetközi hírnévnek örvendő Glóbusz bábegyüttes, és Szőke István eljött a mi igazgatónkhoz arra kérve őt, hogy nálunk alakítsunk egy új bábcsoportot, Pálmainé kolléganővel együtt engem minden bizonnyal azért bíztak meg a bábkör vezetésével, mert' jó volt a rajzkészségem. Az első éven — az 1973/74-es tanévben — magyar népszokások, népi játékok feldolgozásával próbálkoztunk meg. Első fellépésünket az Iskolaudvaron, a gyermeknapi ünnepség alkalmából tartottuk. Nagy sikerünk volt. A következő éven mégis leálltam. Az ok: £em pénzünk, sem kellékeink

nem voltak és a kolléganőm is bejelentette, hogy nem csinálja tovább. Egy évet kihagytam, de lelkiismeretfurdalásom volt, mert a gyerekek folyton kérdezgették: „ugye lesz újra báb-» kör?“ Mit tehettem mást, hozzáláttam újfent. Szőkétől és a kassai bábszínháztól is kaptunk segítséget. A hét holló című magyar népmesével a városi versenyen — szlovák mezőnyben — harmadik díjat, valamint a legjobb rendezés díjat nyertük, és a II. Dunamenti Tavaszon mi kaptuk a zsűri kü- löndíját. 1978-ban az Egyszer egy királyfi című műsorunkkal egy városi versenyen második díjat nyertünk, a Dunamenti Tavaszon pedig elsők lettünk. Ekkor azök a tanulóink, akikkel iskolánkban elkezdtük a bábjátszást, már gimnazisták lettek. Nem hagytak békét, hogy velük is foglalkozzam, így Vox néven még egy bábegyüttest alakítottunk. Sajnos velük nem jutottunk el az országos fórumra, mert a Dunamenti Tavaszra túl korosaknak találták diákjainkat, a Jókai-napoknak meg, úgy mondták, nem profiljuk a bábjáték. A Délibábbal tavaly ismét elsők lettünk a Dunamenti Tavaszon és a városi versenyt is megnyertük. Utolsó, legsikeresebb műsorunk címe: Miért haragszik a kutya a macskára — Számadó Ernő, erdélyi író meséje volt. Ez évben még nem láttam munkához, és több mint valószínű, hogy már nem is fogok. Egyedül nem bírom és ami a legfájóbb, sikeres munkánk ellenére az igazgatóság részéről nincs meg az az elismerés, amit megMásodik otthonuk

érdemelnénk. Nem támogatnak minket, valószínű, hogy nem is ismerték fel a bábjáték fontosságát. Amit pedig nem ismernek el, annak nagyon nehéz a létezése. Idegtépő munkát igényel a felszínen maradás 'kiharcolása ...

Hát ennyi az, amit Wechsler Mária néhány héttel ezelőtt egy reggelen hangszalagra mondott. Szavai valóban elgondolkodtatóak és ami még fontosabb: „orvoslást“ igényelnek. Bizony ideje lenne már, hogy iskoláinkban méltó módon tekintsenek a bábjátszásra, hiszen ennek pedagógiai nevelő hatása is van — hogy mást ne mondjunk: fegyelemre, pontos munkára, közösségi együttműködésre nevel, nem beszélve arról, hogy a gyermekek mozgáskultúráját, szövegmondását, énektudását, esztétikai készségét is fejleszti és bátrabbá teszi a fellépésüket. A kassai Délibábért már csak ezért is kár lenne — nem beszélve arról, hogy szlovákiai magyar viszonylatban az egyik legjobb bábcsoportunkról van szó. Wechsler Mária a bábrendezők országos tanfolyamát is elvégezte — mi hisszük, hogy nem adja fel a munkát.

SZÁSZAK GYÖRGY

A gyermekszínjátszás is tanulás

Eltelt Jó néhány hónap azóta, hogy gyermekek, pedagógusok, szülők, kulturális dolgozók és újságírók találkoztunk az V. Dunamenti Tavasz gyermekfesztiválon. Az emlékek, az élmények bizonyára elevenek még mindnyájunkban, de nem feledkezhetünk meg a gondokról sem, azokról a kérdésekről, melyek a mozgalmat éltető pedagógusokban és a fesztivál körül bábáskodó népművelőkben, szakemberekben merültek föl. Más szóval: amelyeket a mozgalom helyzete vetett föl. Az egészből most csak egyet szeretnék kiemelni — a legfontosabbak, az alapvetők közül valót, abból kiindulva hogy: a gyermekszínjátszásnak, beleért■* ve az irodalmi színpadi játékot és a bábjátékot is, folyamatos tevékenységnek kell lennie.

Az eddigi öt fesztivál mindegyikén — amikor a zsűri nyilvánosság előtt értékelte az egyes előadásokat és nem éppen kedvező ítéletét igazolandó, segítségül vette a közönség véleményét Is — gyakran hangzottak el ilyen mondatok a rendezőktől: csak februárban

kezdhettük meg a próbákat; már nem volt időnk a hibák kijavítására; későn készültek el a díszletek, márciusban még a szöveget sem tudták pontosan a gyerekek, úgyhogy nem volt

érkezésünk csiszolni, bejáratni a műsort; különböző okok miatt nem próbálhattunk annyit, amennyit szerettünk volna; három hónap eredménye ez a mű- sor stb.

Lehet-e így jót művelni, lelket és tudatot termékenyítő értékeket teremteni? Betöltheti-e így mással pótolhatatlan szerepét a gyermekszínjátszás, amelynek a jelentőségét még nem mindenütt ismerték föl, és amelyet csak nagyon kevés he-: lyen méltányol, segít az iskola vezetősége. Jóval előbbre lehetnénk — nemcsak a mozgalmat, hanem sok-sok gyermek műveltségi szintjét és magatartását is tekintve —, ha a színjátszással foglalkozó pedagógusoknak lehetőségük van a folyamatos munkára. A központi és az alsóbb szintű fesztiválokon bemutatott műsorok kerekebbek, értékesebbek lennének, kiolvashatnánk belőlük, hogy: a gyermekek élvezettel csinálják, amit csinálnak, vérükben van a (színpadi) játék, magabiztosak, bátrak, határozottak, improvizálni is képesek.

A gyermekszínjátszás célja nem elsősorban az manapság, hogy legyen egy csoport, amely azzal a szándékkal mutat be egy darabot, hogy eljusson vele a fesztiválra. Hanem a gyermek. És az, hogy ott helyben,

A dunaszerdahelyi Kisfókusz, amely a legutóbbi gyermekfesztwá- lon is sikeresen szerepelt, már szeptember óta együtt van, együtt játszik valamennyi tagja (Gyökeres György felvétele)

a szűkebb hazában váljék mozgósító erővé, a tanterv szerinti oktató-nevelő munkát mintegy szervesen kiegészítvén. Hadd idézzem itt Debreczeni Tibort, a magyarországi amatőr színjátszás egyik jeles képviselőjét: „A hagyományos gyermekszínjátszás célja egy-egy produkció létrehozása ... A hangsúly . *. a produkción van, s maga az eredmény tölt vagy tölthet be pedagógiai funkciót. A produkcióhoz vezető út ugyanis semmiben sem különbözik a felnőtt színpadokétól: az előadásra

koncentráló próbasorozat, és a módszer is azonos. Tehát a rendező szerepet oszt, elő játszik a szereplőknek; színház- 6zerűen dolgozik. Lehetőleg csak tehetséges gyerekekkel. Az alkotó dramaturgia viszont nemcsak esetleges produktumában, hanem már folyamatában is nevelésközpontú. Itt minden a gyermekért történik ..« Az előadás — amennyiben erre egyáltalán sok kerül — csak része a pedagógiai célnak. A legtöbb alkotó dramaturgiai közösség magát a bemutatót nem is igényli. De ha mégis sor kerül rá, csak hosszú, éves vagy több éves előkészítő munka árán."

Csak így érhető el az (Is) •— ha már bemutatásra szánjuk a műsort, benevezünk vele a versenybe —, hogy jó, a közönségeit is megfogó teljesítményeket lássunk a' színpadon. És hadd hangsúlyozzam még egyszer: ne februárban kezdjünk dolgozni, hanem jóval korábban, mert különben műsorunk olyan lesz — ritka kivételtől eltekintve —, mint a gyorsan beérett gyümölcs: korcs és fanyar, majdnem ehetetlen. És azt Is szem előtt kellene tartanunk mindig és mindenütt, hogy a Dunamenti Tavasz van a gyermekszínjátszásért, nem pedig fordítva. Másszóval: a

fesztivál eszköz, cél a másik.

Persze, a folyamatos, természetes mederben végzett munkához feltételek is szükségeltetnek. Ezeknek a megteremtése — ami egyébiránt nem oly nehéz, ha van megértés, okos az irányítás és szervezés — az iskola vezetőségének a feladata. A rendező pedagógusé pedig ennek a hasznos játéknak a vezetése. A gyermekszínjátszásban rejlő végtelen lehetőségek mind hatékonyabb kihasználása. A tanév minden hón napjában. A tanítási órán és azon kívül.

—bor

Nagy a zaj, a sürgés-forgás. Kilenc énekkarnak összesen vagy négyszáz tagja van Itt, hogy a fél órával ezelőtt véget ért harmadik országos munkásénekkari fesztivál után közösen költsön el egy vacsorát, koccintson egészségre, barátságra, további sikeres munkára; meg hogy közösen és most már kötöttségek nélkül énekeljen el egykét'mozgalmi dalt a régi időkből és népdalokat a még régebbi időkből. A gyermekeken kívül képviselve van itt minden nemzedék, de leginkább az öt- venen túli, a hatvan-hetven, sőt, a nyolcvan felé járó, olyanok által, akik évtizedeket énekeltek át, nem csupán kedvtelésből, nem csupán a gondokat elűzendő, a leiken könnyítendő, hanem azért is, hogy agitáljanak, mozgósítsanak.

Itt van például a füleki munkáskórus, mely hatvan esztendővel ezelőtt alakult meg, Magyar Dalkör névvel. Egy kicsit az ő tiszteletükre is rendezték ezt az ünnepi vacsorát, és az ő évfordulójuk alkalmából itt Füleken (Fiľakovo) magát a fesztivált. Szeretnék szót váltani a kórus négy frissen kitüntetett tagjával, de egyelőre nem sürgethetem a találkozást, mivelhogy tart még a vacsora, melyet a fiatalok sem tudnak úgy élvezni, mint az öregek. Érdemes őket figyelni evés, koccintás közben, annyi bájos mozdulatuk, megkapó tekintetük van. És érdemes őket figyelni éneklés közben, nincs az a fiatal, aki őszintébben, több odaadással, igyekezettel tudna dalolni. És nagyobb lelkesedéssel beszélni a közös éneklésről. A legegyszerűbb szavakban is vagy a mindennapos mondatokban annyi az érzelem. Papíron nem lehet visszaadni.

Egy külön teremben ülünk már a négy kitüntetett idős emberrel. Zupkó László 77 éves, a kórus alapítótagja. Albert József 65 éves, 1938-tól tagja az együttesnek, Kónya Zoltán fiü éves, ő 1948-tól és ugyanettől az időtől kezdve a 61 éves Illés György. Nem kell-különösebben éles szem ahhoz, hogy észre* vegye az ember: kétkezi munkával telt az életük, legtöbb évük a zománcgyárban, illetve a bútorgyárban.

— 1920-ban, amikor megalakultunk, az volt a célunk, hogy az énekléssel is segítsünk ösz- szefogni a magyar munkásságot — mondja Zupkó László. —■ A két háború között úgy harmincötén voltunk, most ötvenötén vagyunk. Nekem szenvedélyemmé vált az éneklés, de azért mostanában gondolkoztam azon, hogy az énekkarból is nyugdíjba kéne menni, mert a hangot már nem tudom olyan biztosan fogni. A hallásom is romlik. Inkább hátrább állok.

— Engem még az édesapám Íratott be ebbe a dalárdába, a bátyámmal együtt — veszi át a szót Albert József. — A régi rendszerben nem jutottunk ki a sídi völgyből, ma meg elmondhatjuk, hogy több helyütt szerepeltünk, részt vettünk a Ko- dály-napokon is. Nekem második otthonom a dalárda. Ezzel egyetért a feleségem is. Sok a pedagógus közöttünk, és olyan jó az összefogás. A karnagyot is úgy szeretem, mintha az édesapám volna, pedig tizenkét évvel fiatalabb. A nyári szünetben úgy hiányzik a hétfő meg a csütörtök. Ezeken a napokon próbálunk. Valahova tartozni kell és mi egybetartozunk. És egy embernek kötelessége akként meghalni, akinek született;

— Én 1948 februárja után lettem tagja a kórusnak — mondja Kónya Zoltán. — Mint magyar anyanyelvű, kötelességemnek tartottam támogatni a CSEMADOK megalakulását is. Azelőtt is énekeltem már, Ri- maszécsen az iparos körben, ahol voltak színdarabok, abban kórusok. Ma már hamar fáradok. Három hete operáltak, de nem tudtam megmaradni odahaza. Nálunk az éneklés családi hagyomány. A fiatalokat már nehéz rávenni az éneklésre, nekik van más szórakozásuk.

Illés György ezek után csak annyit fűz az egészhez, hogy ő is mindig nagyon várja a hétfőt meg a csütörtököt. Ügy godolom, ebben minden benne van, amit számára az énekkar jelent.

Közben helyet foglal közöttünk Komár Tibor, a CSEMAA hallásom is romlik

Egybetartozunk

Az éneklés esaládi hagyomány

A hétfőt meg a csütörtököt

Munkánkat elismerik

(Gyökeres György felvételei)

DÓK városi szervezetének elnöke, akit szintén kitüntettek az évforduló alkalmából. Régi és aktív tagja ő is a kórusnak.

— örülünk annak, hogy munkánkat elismerik, nemcsak a városi és a járási szervek, nemcsak a CSEMADOK Központi Bizottsága, hanem a kulturális minisztérium is. Vezető karnagyunk Csaba Miklós, de karnagyok a szólamvezetők is. Egy problémánk van, hogy nincs helyiségünk, nincsenek lehetőségek arra, hogy klubéletet éljünk.

Mégis úgy érzem a szavakból, melyek ebben a kis társaságban hangzottak el, mintha az egész kórus együtt élne egy nagy családi házban. És ezeket a szavakat aligha csupán az ünnepi alkalom, hangulat mon datta a fü’öki mun.kás?córi’ megbecsült tagjaival.

BODNÁR GYULA