Új Szó, 1980. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1980-11-13 / 269. szám, csütörtök
Az embernek meg kell találnia önmagát Jegyzeteik a szlovák amatőr színházak martini fesztiváljáról Mint már annyiszor az elmúlt évtizedek folyamán, az idén is Martinban rendezték meg a legjobb szlovákiai amatőr színházak fesztiválját, amelynek műsorát úgy állították össze, hogy a közönség minden rétege megtalálja a számára érdekes műsort. A legifjabb szereplőktől a veteránokig valamennyi korcsoport és zsáner képviselve volt. Tehát gyermek báb- és színjátszó csoportok, pantomfn, felnőtt kisszínpadok és színjátszók, valamint a vers- és prózamondók versenyének győztesei léptek színre. Ezenkívül két külföldi együttes és két hazai — ukrán és magyar — vendég- együttes mutatkozott be a fesztivál közönségének. A bábcsoportok seregszemléjén a semerovoi Slniečku, a bratislavai Lampášik, a vendégfogadó martini Bábkar és a prievidzai Ruka bábcsoportok mutatkoztak be. A bábegyüttesek hálás közönséget és a szakmai viták sokrétű véleményeket formáló táborát egy színes, hasznos tapasztalatokat nyújtó bábkiállítás is gazdagította. Jana Pogorieluvá díszlet- ‘ís bábtervező, a kassai Állami Bábszínház munkatársa személyében egy sokoldalú, fantáziadús, a gyermek értelmi szintjéhez közelálló világ megtestesítőjét ismertük meg. Munkásságában főszerepet kapott a fa, illetve a fába lehelt érzékeny, sokszínű valóság, a bábok világa. A gyermekszínjátszók táborát a bratislavai IV. körzeti Skielko, a bardejovi ukrán Zi- ročka és a belgrádi Škozorište gyermekstúdió alkotta. Az első két produkció átlagszínvonalú előadásai a gyermekközönség körében sikert arattak, a szakmabeliek hozzászólása úgyszintén dicsérő volt. És ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy örömmel nyugtázhatok az idei Dunamenti Tavasz élegyütteseinek eredményei, hiszen semmiben sem maradtak el a Martinban fellépő együttesektől. Csoportjaink hasonló úton járnak, de a dramatikus játékokon át a színpadi produkciókig vezető út korántsem azonos a különféle gyermek- csoportoknál. A cél azonossága nem zárja ki az egyedi megközelítés különböző formáit. A szerb gyermekek fantáziadús játékkészségét, abszolút feloldódását, azonosulását az adott körülményekkel s a pillanatnyi helyzetekkel való könnyed megbirkózását sokan csodálták, de az átlagnézőben űr keletkezett, hiányérzettel távozott. A gyerekek (7—17 évesek J oldott játéka, az előregyártóit elemek kitűnő „színpadi“ felhasználása és megvalósítása mintegy előkészítette az improvizációs folyamatok egész sorát, ami sajnos számtalan esetben nem „jött be“. Talán az utazásból eredő fáradtság, a számukra szokatlan játéktér (otthon szabadtéren, itt színpadon léptek fel), na és a nyelvi akadály miatt — mindenesetre a közönség ját- szatása, a játék a közöaséggel nem sikerült. Cselekménysorozatában, ezáltal hangulati íve- lósében is lassú volt, s így zökkenőkkel telivé vált a kezdetben eredményesnek ígérkező bájos, üde Skregula című játéksorozat. A felnőtt színjátszó csoportok bemutatkozását a C kategóriák országos versenyének győztes csoportja, a častai Na kolene nevű együttes nyitotta meg Jánošík Viváldino módra című zenés játékával. Habár a rendező. Viera Lazarová alapjában véve azonosult Fel- dek parodisztikusan ironizáló, szatirikus hangvételű Jánosi k- legenda feldolgozásával, a produkció nem váltotta be az elvárásokat. Viszont dicséretet érdemel a sokrétűen variálható, ötletes színpadkép és a kosztümök. A B kategóriás színjátszó együttesek győztes csoportja (Šarišské Michaľany I, Leonid Zorin Ismeretlen című darabjával lépett színre. A húsz éve működő kelet-szlovákiai csoport átlagszínvonalú előadása talán annyiban új, hogy Zorin e műve merész dramaturgiai vállalkozást jelent. A kevésbé ismert Ismeretlen figyelmesebb rendezésben, bátrabb átdolgozásban, feszesebb tempóval többet adott volna. Az A kategóriás Sztanyisz- lavszkij-pohár birtokosa, a luindlovai színjátszó csoport Osztrovszkij Bűnös ártatlanok című komédiájával lépett fel. A darab melodramatikus, szentimentális motívumaival, fabu- láris hangvételével sok kockázatot rejt magában. Prášek rendező tudatos dramaturgiai munkája, jó szinészvezetése, a színészek plasztikus jellemábrázolása azonban kellemes színházi élménnyel gazdagította a fesztivál közönségét. A kérdés csupán az, vajon mi késztette az együttest erre a darabválasztásra? Az országszerte ismert Zeleneč együttes Jozef Bednárik vendégrendezéTÄRLATNYITÄS seben Tirso de Molina Don Jüanját mutatták be a tőlük megszokott kitűnő színvonalon. A kisszínpadok szemléjén a prešovi Diák színház Su Su- Su Suksin címen, Karol Horák rendező Suksin-motívumokra épülő szó—mozgás kreációjával lépett színre. A magyarországi Debreceni Színházi Stúdió Pin- czés István rendezésében Csehov Leánykérö\ével aratott sikert. Nem okozott gondot a nyelv, mindenki mintha anya- nyelvén hallotta volna a szín padi szót, úgy reagált a cselekmény mozzanataira. A színházművészet nemzetköziségének igazolására óriási taps volt a bizonyíték. Az idei Jó- kai-napok kisszínpadi kategóriájának győztes együttese, a kassai (Košice) Szép Szó Ifjúsági Szinpud a Koszonói lányka című szeri) népballada feldolgozással jött a fesztiválra. G ágy or Péter és Gágyor Ildikó rendezése nagy elismerést kapott a martini közönségtől, s főleg a szakma részéről. Az esti szakmai megbeszéléseken hazai és külföldi szakemberek jelenlétében zajlott a vita. Egyaránt állapították meg, hogy a kassai együttes produkciója magasan kiemelkedett a mezőnyből. A külföldi vendégek táborát holland, NDK- beli, szovjet, jugoszláv, és magyar szakemberek alkották. A fesztivált a kroméfííi együttes zárta, Csehov Dramatizált elbeszélések című színpadi produkciójával, Antonín Navrátil vendégrendezésében. Összegezve a látottakat és tapasztaltakat, közös nevezőként csupán annyit: a színházban. ahol mindent szabad — csak unatkozni nem — az embernek meg kell találnia önmagát. A színház akkor katartikus erejű, ha őszinteségből fakad, s ezt csupán a szükséges alázattal lehet elérni s megvalósítani. Hogy a hivatásos és műkedvelő színház mennyiben különbözik, illetve összehasonlítható-e, ez ne legyen hamleti kérdés, mert az ilyen ösz- szebasonlítások nem vezetnek eredményhez. A martini fesztivál legjobb előadásai bizonyítják ezt. PETÖCZ CSILLA Sololmy és Tolsztoj színpadon A LENINGRÁDI SZÍNHÁZ ELŐADÁSAIRÓL Két színházi este Győrött: a leningrádi Gorkij Drámai Színház vendégszereplése. A név kevesebbet árul el, mint a meny; nyi mögötte rejlik: Georgij Alekszandr ovics Toosztonogov színháza ez. Hál persze, őket látni; világszínvonalú és -hírű színházat látni. A zömök, szemüveges apró ember mindkét este kibandukolt a színpadra: átvenni ami megilleti, a tapsot. Ami persze mindkét alkalommal más volt. Első este a Csendes Don rendezéséért járt az elismerés, ráismerő taps. Olyan munkáért, amelyik kitűnő, ám nem kavarja föl a véráramlást. No, üe gondoljuk csak végig, a hatalmas történelmi freskót háromórás előadásba sűríteni: majdnem lehetetlen. Ami a színpadra került, része ugyan az egésznek, de igencsak leszűkítette!) ábrázolhatja az Októberi Forradalom utáni idők mérhetetlenül bonyolult összecsapásait. Szinte csak a család, s azon belül is Grigorij Meljehov tragédiája érzékelteti azt az összetett és el lentmondásokkal teli kort, aminek Solohov oly hiteles krónikása volt: egy óriás nép létharcát tudta minden összefüggésében rögzíteni. A rendezés önmagában nagyszerű, az alakítások (O. Boriszov, K. Lavrov, I. Palmu stb.) kiválóak, sallangmentes a díszlet, a megjelenítés. Szép előadás, jó előadás, a nehézséget maga a drámai átírás adja: ez nem a teljes Csendes Don. Ilyen hasonlat jut az eszembe: metszett kristálypohárban sós vizet tesznek az asztalra, és azt mondják: ez a tenger. A másnapi előadás, A ló halála, vastapsot kapott; forró volt, vibrált a levegő, szikráztak az összecsattanó tenyerek. Azt hiszem, nemcsak az én fe jeniben fordult meg a gondolat: odarohanni Georgij Alekszand rovicshoz, vagy a Holsztomert alakító Jevgenyij Lebegyevhez, vagy bármelyik közreműködőhöz és spontán kézfogással, öleléssel megköszönni, amit nyújtottak. Holsztomer — egy ló. Történetét Lev Tolsztoj írta meg. Különös elbeszélés. Egy lovat szólaltat meg, nem úgy, hogy per- szonifikálja, hanem úgy, hogy beleköltözik az agyába, és elmondja a ló benyomásait a világról, tapasztalatait az életről. IGÓ ALADÁR MŰVÉSZETE Az idén nyáron Nyárasd (TopoľníkyJ mellett a Kis-Duna partján megrendezett szlovákiai magyar képzőművészek táborozásának résztvevői ma délután öt órakor a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda J Járási Népművelési Központban kiállítást rendeznek a táborban készült munkákból. A XIII. csallóközi kulturális napok alkalmából nyíló tárlaton Lipcsey György is bemutatja néhány munkáját. Felvételünkön Kádár Kata című szobra látható. A népművészeti tevékenység napjainkban a sokrétű képző- művészeti és kulturális értékek megőrzésében, a néphagyományok felhasználásában és továbbfejlesztésében jut kifejezésre. Mai formáira, ellentétben az előző korokban létrejött népművészeti alkotásokkal, a tudatosság a jellemző, amely nemcsak az új elemek alkalmazásában, hanem főként a művész által megalkotott sajátos jellegű, új kompozícióban nyilvánul meg. Jelentős szerepet játszanak korunk népművé- vészeti alkotásai formavilágának létrehozásában továbbá olyan momentumok is, mint az új alapanyagok, a fejlettebb technikák alkalmazása és az alkotó egyéni tehetsége. A mai népművészeti alkotások széles skálájában előkelő helyet foglalnak el a plasztikák. Ezekre túlnyomórészt a szabad alkotásmód jellemző, amely az eredeti fejlődési irány megőrzésében, a témakörök hagyományos szüzséinek kibővítésében, a formai megoldások újszerűségében és variációban valpsul meg. J e len ü nk n é p m ű v é sz e té nek egyik ismert, kiemelkedő egyénisége Igó Aladár festészettel és fafaragással foglalkozik. Képzőművészeti tevékenysége a 40-es évek második felétől ismert, amikor is főként tájképeket, portrékat és csendéleteket festett. Faragni 1954-ben kezdett. Kisebb méretű faszobraival a dunaszerdahelyi (Dunajské Streda) Csallóközi Múzeum nagytermében nemrég megnyílt kiállításon ismerkedhet meg a néző. A hanvai (Chanava) művész munkássága teljes egészében közvetlen környezetéhez, szülőföldjéhez, Gömörhöz kapcsolódik. Alkotásainak témái csaknem kizárólag a falusi emberek életével kapcsolatosak. Jelentős részt alkotnak a figurális plasztikák, amelyek jellegzetes embertípusokat (Kovács — 1973, Juhász — 1975, Cipész — 1977 stb.) és a falusi környezetből vett különböző témaköröket Vásárra menők — 1977, Fonóba menet — 1977, Határi séta — 1977 stb.) elevenítenek meg. Ezek a művészi szempontból nagyon hatásos művek az alkotó sajátos világnézetét és őszinte érzéseit tükrözik, hű képet adnak arról a világról, amelyben él és alkot, ábrázolják a mindennapi élet örömeit és gondokkal teli pillanatait. Kiválasztott témáinak földolgozását a közvetlen formateremtés és a valóság tökéletes megjelenítésére való törekvés jellemzi, amelyet egyszerű eszközökkel valósít meg. Alkotásai alapanyagául különböző fafajtákat (juharfa, cseresznyefa, eperfa, körtefa, almafa, diófa, hársfa, nyírfa, olajfa, galagonya stb.) használ. Plasztikái a kiválasztott és a megmunkált fa iránti megfelelő érzékét fejezik ki, s egyben visszatükrözik a közvetlen kapcsolatot és a nagy szakértelmet, amellyel a művész alkotásainak alapanyagához közeledik. Igó Aladár műveivel már eddig is több ízben találkozhatott a nagyközönség, főleg szőkébb hazájában, Gömör városaiban és falvaiban. A nyugat-szlovákiai kerületben csoportos kiállításon Bratislavában és Nyitrán vett részt. Ezen a vidéken első ízben most Dunaszerdahelyen mutatkozik be. Mostani kiállítása, mindamellett, hogy a gömöri táj emberének múltját és jelenét mutatja be, a csallóközi ember számára sem idegen. D. TÖTH IZABELLA Ami persze egyenlő az ember tapasztalataival, egy emberi élettel. Talán a saját életével. Mert Holsztomer is — akárcsak ő — a sajátjai közül kivetett, az övéitől el nem ismert. Hiába jámbor és tisztességes, már vén gebe, meg heréit is, ráadásul szokatlanul tarka. Délceg fiatal társai kimondatlanul is irtóznak tőle, mint önnön elkövetkező képüktől. így áll az elbeszélésben: „Van fenséges öregség, van undok, van szánalmas öregség. Van olyan is, amely undok és szánalmas egyszerre. Éppen ilyen volt a tarka heréit öregsége.“ Hogy társai komiszkodását kivédjo, Holsztomer elmeséli életét. Sorsát eleve meghatározza egy olyan tulajdonság. amiről nem tehet, tarkának. foltosnak születik: örök bélyeg. Nem illik a ménesbe, rontaná a nemes állományt, kiherélik: örök kárhozat. Gazdái közül egyik lehetőséget ad kiváló kvalitásainak bizonyítására; bár sohasem versenyzett, egy alkalmi benevezésen^ lehagyja a leghíresebb versenylovat: élete csúcspontja. Értelmetlenül meghajszolják, belebetegszik. kedvelt gazdája túlad rajta, az igavonó mind keservesebb megpróbáltatásai várják: lefelé a lejtőn. Csalódás volt társainak kegyetlensége, mert nem tisztelték korát, megrázkódtatást jelentett egykori szeretett gazdájának, az évek során megroppant, vagyonát, méltóságát vesztett hercegnek közönye. mert nem ismeri fel hű lovál. Reménykedve várja a késsel közeledő embereket, akik a beteg rühes ló leölésére kaptak parancsot: biztosan gyógyítani akarják. Ezzel a bizalommal, szolgálni-akarással, hittel élte le egész, bizony keserves életét Holsztomer. Élete hasznos, halála fenséges volt. (Belényilallik a néző szívébe: nincs e közöttünk hasonló sorsú, meg nem értett, övéitől el nem ismert, de mindvégig használni kívánó ember? Nem szól-e rólunk is Holsztomer története? ) De nézzük Holsztomer — Le- begyevet a színpadon. A tökéletességig kimunkált mozdulatok, az arc legparányibb rezdülése jelentést hordoz. Lebegyevről az első perctől kezdve elhisszük — ö ló. De nemcsak a lovat tudja eljátszani fölségesen, egyszerűen, elementáris meggyőző erővel, eljátssza azt is, hogy ő, a ló, tulajdonképpen az ember. Ez a kettős jelrendszer hihetetlenül finom rezdülésekkel alakítja ki azt az áramkört, amelynek egyik pólusa persze a néző. Beleborzongunk Holsztomer minden sóhajtásába, lenyűgöz felcsillanó szemének sokféle kifejezése, könnyed mozgástechnikája; ha felhorkan, pontosan érthető a jelentése, ha lehajtja fejét, tudni lehet: mikor a büszkeség, a megbántott- ság, a visszafogott reménykedés, a csalódásba való belenyugvás, az alázat mozdulata ez. A színpadképről, a kosztümökről, zenei betétekről, a többi szereplőről annyit: mind a lényeget szolgálja, a jelzés szintjén marad, a tökélyt segíti, minden és mindenki éppen annyit és úgy mozdul, mutat, artikulál, amennyire szükség van. Nincs itt fölösleges és nincs több a fontosnál. Holsztomer — mint írtam — ' fenségesen bal meg. Húsával egy anyafarkas lakatja jól kölykeit, csontjából meg szappant főz a paraszt. Tolsztoj párhuzamba állítja a ló nemes pusztulását a lezüllött herceg elmúlásával. Amaz még halála után is hasznos, ez meg — mint életében — halálában is csak egy fölösleges lét fölösleges ceremóniájára érdemes. Nemcsak Tolsztoj tudott sokat az életről s a halálról. Tovsztonogov is: bebizonyította. Ügy állította színpadra a ló történetét, hogy az az ember alapvető, egyetemes és általános kérdéseit feszegeti: hirdetve a lélek tisztaságának előbbrevaló- ságát, vallja a becsület, a hűség mindenkori megőrzését, s a nézőbe a hit erejét, a bizalom optimizmusát tölti. Valahogy úgy, ahogy Madách is sommázta: „A cél halál, az élet küzdelem, Az ember célja e küzdés maga.“ NAGY JUDIT í 980. X 13.
