Új Szó, 1980. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1980-11-27 / 281. szám, csütörtök
Gyöngyszemek VENDÉGÜNK VOLT A LENINGRAD! KIROV BALETT Ha csak néhány szóval kellene bemutatnom a leningrádi Kirov Balettet, ennyit mondanék: a Szovjetunió egyik legrégibb színháza, a világ legtisztább klasszikus stílusú társulata, melynek élén olyan egyéniségek álltak, mint Petipa, Lopuhov és Grigorovics, a táncosok közül pedig Vaganova, Karsavina és Nizsinszkij. Ma Oleg Vinogradov a Kirov Balett vezető koreográfusa, aki 1964-ben a Hamupipőkében olyan nagy feltűnést keltett új koncepcióval, hogy neve külföldön is ismertté vált. A közelmúltban az ugyancsak világhírű Jurij Ljubimovval, a moszkvai Taganka Színház rendezőjével dolgozott együtt; Borisz Tyiscsenko Jaroszlavna című balettjét állították színpadra. S ha igaz a hír, néhány hónap múlva Béjart, a modem balett legszínesebb egyénisége lesz a Kirov Balett vendégko- reográfusa. A szovjet kultúra napjai alkalmából hazánkban vendégszereplő leningrádi társulat Prokofjev Kővirágával mutatkozott be a bratislavai közönségnek. Azzal a darabbal, melynek 1954-ben ősbemutatója nem hozta különösebb lázba a moszkvai közönséget. Három évvel később Jurij Grigorovics álmodta a Kirov Balett színpadára az uráli drágakő-csiszoló és szerelmese történetét, s a siker ezúttal nem maradt el. Zúgott a taps a Szlovák Nemzeti Színházban is, hiszen a több mint búszesztendős librettó, amely az ötvenes években gazdag tartalmúnak bizonyult, még napjaink emberére is hatással van. Danilát, a fiatal mestert V. Budarin táncolta. Szakmai tudását nehéz megítélni, hiszen Grigorovics nem állítja komolyabb feladatok elé. Hol vidámnak, hol szomorúnak kell lennie, csupán a harmadik felvonás ad lehetőséget magabiztos fordulatainak és magas ugrásainak felvillantására. Szerelmét 1. Kolpakova, az utolsó Vaganova-növendékek egyike formálta meg, aki' negyvenhét évesen is elhitette velünk a fiatal Katyerina lángolását, érzelmi kitöréseit, mert bája és törékenysége pontos mozdulatokkal és briliáns karmunkával párosult. Az előadás legszebb színfoltját Szeverján és a Rézhegy úrnőjének tánca jelentette. N. Osztalcov a kiállhatat- lan tiszttartó életre keltője már az első felvonásba felhívta magára a figyelmet. Szépen kidolgozott mozdulatsoraiba pontatlan lépés sem csúszott be. N. Bolsakova, a kincsekben és érzelmekben gazdag úrnőt úgy jelenítette meg, hogy plaszfi- kus táncával az igazi klasszikus balettiskolába engedett betekinteni. Nem hagyhatjuk említés nélkül a tánckart sem, hiszen ilyen összmunkával ritkán találkozhatunk. És nyugodtan állíthatom, hogy a kar bármelyik tagja szólótáncos lehetne nálunk. A második est, amely a színház repertoárjából adott ízelíJelenet a Kővirágból (Fotó: Archív) tőt, Fokin Chopinianá)ávü\ kezdődött. Azzal a szöveg nélküli szimfonikus balettel, amelyben a koreográfus a zene romantikus hangulatát érzékelteti. A táncosok — elsősorban G, Komiévá és N. Pavlova — egyszerre leptek meg bennünket kifinomult klasszikus előadásmódjukkal és fejlett muzikalitásukkal, hiszen kecses, lírai mozdulataikkal olyan álomképet láttattak, amely valameny- nyiünk fantáziájába n valóra válhatott. M. Daukajev, az eszményét kereső költő megformálja a C-dúr mazurkában nyújtotta legjobb tudását, mert álmodozó tekintetével és gondosan kidolgozott fordulataival kellőképpen hangsúlyozni tudta a hős különös vágyait. Csodá latos perceket szerzett O. Csencsikova Is, A hattyúk tava első felvonásának második képében. A korábban látott hattyú-lányok után még mindig lázba tudta hozni a közönséget; rövid szólóját igaz« bánat és valós szenvedés fűtötte, s később, amikor a herceggel táncolt, egész lényéből sugárzott a boldogság. A klasszikus orosz balett legszebb ékköve ez a darab, s a Kirov Balett tánckarának teljesítménye annak bizonyítéka, hogy bármilyen úton halad is napjaink táncművészete, A hattyúk tava továbbra is a klasszikus balett magasiskolája, ahol a Ion in- grádiak kitűnőre vizsgáztak. Az estet, s a bratislavai vendégszereplést a Paquita táncbetétjei zárták, amelyekben A. Szizova aratott kirobbanó sikert. Bravúros technikájával pillanatok alatt elkápráztatta a közönséget, s ha Oleg Vinogradov nem is hívta volna fel rá a figyelmet, akkor is tudtam volna, hogy a Kirov Balett egyik legjobb táncosának tapsolunk. S ami még a legforróbb vendégszereplések során is ritkaság, ráadás következett. A hattyú halála, amely még fényesebbé tette a leningrádi gyöngyszemeket. A táncosokra gondolok, akik minden villanásukkal arról győztek meg, hogy előadásukban fantasztikus tehetség és szikrázó feszültség vibrál. G. SZABŰ LÁSZLÓ KIZÁRHATÓ-E A NEVELÉSBŐL A BÜNTETÉS? Kevés nevelési módszer képezte már a legrégibb időktől kezdve annyiszor a vita tárgyát, mint a büntetés. A századunk elején fellépő polgári pedagógiai áramlatok' hadat üzentek a büntetésnek, mert az durva megsértése a bontakozó személyiségnek. A sokszor emlegetett de a gyakorlatban még mindig nem kellő mértékben szem előtt tartott szovjet pedagógus, Makarenkó álláspontja szerint a büntetés nem nagy áldás, de ott, ahol a pedagógusnak büntetnie kell, nem áll jogában nem büntetni. A mai neveléselméleti tankönyvek szerint a büntetés a helytelen cselekedet elítélése, hogy távol tartsa a gyermeket az elítélt cselekedet megismétlődésétől. Az a tudat, hogy a rossz magatartásért büntetés jár, visszatartja a gyermeket a helytelen viselkedéstől. Valóban így van ez? Egyáltalán hány éves kortól lehet arra számítani, hogy a szabályok ismerete megvéd azok megsértésétől? A gyermek egyéves kora táján — amikor járni kezd — kerül először összeütközésbe a társadalom szabályaival: húzná le a térítőt az asztalról, nyúlna a törékeny váza után, kipróbálná, mi történik vele, ha földhöz csapja, de semmit sem szabad. A család tagjai naponta számtalanszor elmondják a tiltást, sőt el Is kapják a gyermek kezéből a tikk-takkoló ébresztőórát, mielőtt kedvére a földhöz csapná. A gyermek tehát úgy ismerkedik meg a szabályokkal, mint kellemetlen korlátokkal, amelyek akadályozzák természetes kíváncsisága kielégítését. Fogalma sincs, miért haragszik a szülő a széttört üveg vagy porcelánváza miatt, hiszen számára ez csak egy új, tanulmányozásra méltó, érdekes látvány. Bizony sok időnek kell eltelnie, hogy a gyermek ellen tudjon állni a vonzó, de tiltott tevékenység csábításának. A számtalan figyelmeztetés mellett a szülő rá is csap a gyermek kezére, arra számítva, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza majd a gyermeket abban, hogy a vétket, amelyért megbüntették, ismét elkövesse. Ez a feltételezés nem egészen alaptalan, mert a fájdalomtól való félelem minden élőlény alapvető tulajdonsága. Gyakran alkalmazzák a szülők az ún. énmegvonásos büntetést, vagyis a szeretet megvonásával illetve a szeretet elvesztésétől való félelem felébresztésével próbálják a gyermeket rávenni a viselkedési szabályok betartására. A tévéből is jól ismert magyar pszichológus, Ranschburg Jenő szerint ez a módszer olyan, mint az atomenergia: felbecsülhetetlen haszon származhat belőle, de mérhetetlen károkat is okoz. Az a lényeg, hogy a gyermek tudata mélyén mindig érezze, hogy szülei szeretetét nem veszítheti el, éreznie kell, hogy a kapcsolat zavara (az anya szomorúsága) csak arra az esetre érvényes, amelyben a büntetés szükségessé vált. Az eredményes büntetés egyik legfontosabb alapelve az időzítés, vagyis a büntetés a vétek elkövetésével időben szorosan egybeessék. Az az ideális, ha még a vétek elkövetése előtt figyelmeztetjük a gyermeket. Ha ugyanis rendszeresen „elkésik“ a figyelmeztetés és a gyermeket naponta többször is a vétek elkövetése után megbüntetik (nem is annyira a szabály megsértése, mint inkább az okozott kár miatt), ezzel ellentétes Ahogy Biok élt „Megrémül, aki meglát ily szikáron, f ily moccanatlan áll’ ni, nagy kalapban, / keresztbe ^ont. karral, sötét sírak közt, / a mindenség szerelmében lobogva.“ Az elmúlt napokban, gondolva e rövid megemlékezésre is, különféle órákban, különféle helyeken és helyzetekben ol* vastam Blokot. A legjobb volt vele éjjeli lámpa mellett, fény és árnyék határán, csöndbe fordult időben; amikor a szomszéd szobából meg a falakon túli sötétségből is — talán éppen a testet mozdító, lebegtetni is tudó álmok és a szél nyomán — sejtelmes neszek szűrődtek át legföljebb. És most itt vagyok, az írógépbe fűzött papír előtt, és úgy érzem: Biok kimondhatatlan. Pontosabban: csak a versek által mondható ki, mint a nagy költők általában, minden más kísérlet pusztán megközelítés, nem számítva természetesen azt, amikor egy-egy költő, költészet okán magunkat akarjuk kimondani. És annyi meghatározó életrajzi mozzanat tolakszik most bevezetőnek e szép és szomorú, tiszta és érzékeny, tűnődő és forradalmár orosz költő megközelítéséhez-megidézé- séhez, hogy zavarban vagyok. Melyikkel kezdjem, amikor a kisebbek és nagyobbak egyformán követelnek helyet maguknak — talán mert egyformán is játszottak szerepet Alekszandr Biok életében, világszemléletének és művészetének alakulásában. Például az, hogy nagy műveltségű értelmiségi családban született, egyik nagyapja egyetemi rektor volt Pétervárott, apja a jog professzora, anyja író-műfordító; és feleségül a világhírű kémikus, Dmitrij Mengyelejev lányát vette el. És itt következő mozzanatként mindjárt jegyezhetem Biok iránta érzett, halálig tartó szenvedélyes szerelmét, mely úgy volt szép, bársonyos, fá- tyollebegésű, finom hangzású, jelképek erdejében villanó és rejtőző versek forrása, hogy egyben gyötrelmet is jelentett a költő számára: Ljubov Dmit- rijevna mint színésznő, vándortársulatokkal utazgatott az országban, szertelen magatartásával boldogtalanná tette a költőt, aki pedig, főként kapcsolatuknak egy korábbi szakaszában, még a levelekben is oly parttalanul áradón tudott szerelmet vallani: „Esküszöm Neked, hogy Irántad való Szerelmem hatalmasabb életemnél és halálomnál, hatalmasabb mindennél a világmindenségben, zengő, ujjongó, úgy hogy számomra kevés három élet, kevés az örökkévalóság, kevés az emberi erő, hogy megértessem Veled, hogy legalább az Örök és Megingathatatlan Igazságot megközelítve kifejezhessem, mi voltál, vagy és leszel számomra. Keveslem dalaimat is és gyakran sajnálom őket, sápadtságukat, az emberi nyelv képtelenségét arra, hogy elmondjon mindent, ami erőtlenül kikívánkozik és nem tud áttörni“. Egy, évtizeddel későbbi levelében, amikor már egyre inkább izgatja az oroszországi helyzet, a nép, az értelmiség, a művészet kapcsolata, így fakad ki: „Nem szeretem a színészeket, kedvesem, mindig fáj nekem, hogy te játszani akarsz. Csak zseniálisan szabad játszani, és ha hiányzik a zsenialitás — a színház szégyenletes, unalmas, szükségtelen. A zseniális színház — művészet, a többi csak haszontalan ipar“. Ez jelzi azt is egyébiránt, amire tanú, egész költészete, publicisztikája: fegyelmezett alkotó volt, kérlelhetetlenül szigorú önmagával és másokkal szemben. Mert tudta, hogy másképp nem szabad újat akarni, nem lehet jobbat elérni. Semmi téren. És különösen nem egy olyan országban, mint amilyen a századforduló cári Oroszországa volt. Alekszandr Biok 1880 és 1921. között élt. Kezdődhetett volna így is ez az írás, vagyis a költővel és korával. Azzal a korral, mely már elviselhetetsének élére Lermontovtól idézte, hogy: „Közönnyel nézünk jóra és a rosszra, / harc nélkül satnyulunk már pályánk kezdetén“, magában a versien pedig ezt írja: „nekem, a vaknak is, távol, ragyogva / az ifjúság szent, tiszta napja kel. / Hozzá törekszik beteg s béna lelkem, / amíg erő viszi és szenvedély ... Tömeg kiált — fagyos a hallgatásom. / Hív a tömeg — de én ne:n mozdulokÉgy későbbi költeményében azonban már ,/j nép zihál mindannyiunkban, / s apákat ismétlő fiák“, és a költő hangja agitatívvá válik, „a szén gyémánttá alakul“, mely, akárcsak imént a nap, messziről ragyog, de már egy olyan jövő jelképeként, amelyért érdemes küzdeni. Ha nem is könnyen, vívódások nélkül, de Biok eljutott a néphez, a „vertek hadához“, majd a nagy forradalomhoz, melyet ő énekelt meg elsőként híres poé- májában, a Tizenketten címűben. Fénylő tisztasága, embersége, igazságszeretete vezette, vagy mint Mácza János írta a költőt búcsúztató nekrológjában, az etikája és esztétikája, nem a társadalmi és gazdasági helyzete. A forradalom győzelme után Biok jelen volt Majakovszkijjal a Szmolnijban azon a tanácskozáson, mely az új kulturális feladatokat volt hivatva megvitatni; elnöke a költők egyesületének, tagja a szabad filozófiai társaságnak, előadóként és publicistaként is tevékenykedik, színművet ír és fordít. Mígnem eléri őt is, a szépség vonzásában élő-alkotó költőt, a halál, a gyomorrákkal érkező. Biokról olvasok, többek között Alekszandr Stein színművéről, a Verzióról, mely a költőről szól. És a színmű előadásáról. Megszemélyesítője, a jeles szovjet színész Georgij Ta- ratorkin egy alkalommal ezt mondta: „Egyszer a Verzió előadása után egy órával léptem ki az utcára. Odajött hozzám két asszony, kabátjuk csupa hó volt, olyan sokáig vártak a fagyban. Rám nézve egyikük azt mondta: — Nem tudjuk, hogyan éljünk tovább ... — Örülök — feleltem. Azért válaszoltam ezt, mert játékommal szerettem volna bebizonyítani, hogy lehet úgy élni, ahogy Biok élt. A mindennapok rohanása közepette a néző hirtelen megállt és elgondolkodott: — Vajon tudnék-e így élni én Is? E két asszony számára lehetetlennek tűnt tovább az élet a maga megszokott folyásában, fokozott igények nélkül magukkal és környezetükkel szemben, és számomra ez a legértékesebb, a legnagyobb kitüntetést jelentette, amit egy színész kaphat. BODNÁR GYULA 1980. XI. len ellentmondásokkal volt teli, ugyanakkor forradalmat érlelt hatalmas erőkben. Ahogy múltak az évek, a költő és kora úgy élt mind aktívabban egymásban, mind több keserűséggel és mind több reménnyel. Látva, átérezve a tömegek nyomorát, a barikádharcokban, tüntetéseken, vérfürdőkben elzuhanó emberek sorsát — halálát, szeretett Oroszhonában és városában, Pétervárott Biok már a jövőbe is csak jelenének valóságából tekinthetett, melyet még nyomasztóbbá tett a háború is. Valamikor egyik verhatást érnek el. A büntetés emléke akkor villan fel a gyermekben, amikor a szabályt már megszegte, de ekkor már késő, legfeljebb bűntudatot eredményez. Az időzítés jelentősége idővel csökken, ugyanis az öthatéves gyermeknek az összefüggések felismerésére mutatott érzéke, logikája már lehetővé teszi, hogy a büntetést el tudja mozdítani időbeli helyétől és a legközelebbi vétek (amit kedve lenne elkövetni) elé helyezze. Ha a szülő megbünteti elsőosztályos gyermekét, mert az iskolából hazafelé jövet (ha történetesen a gyerek egyedül jár haza) elbámészkodott jó félórát a játszótéren, az egészségesen fejlődő gyermek legközelebb nagyon meg fogja gondolni, hogy előzetes bejelentés nélkül ismét elmaradjon. Ez természetes, viszont annál kevésbé természetes, hogy a szülők nagy része nem látja be vagy észre sem veszi, hogy a korábbi években ez még nincs így, s a büntetés időzítésének az erkölcsi magatartás szempontjából komoly jelentősége van. A továbbiak során elkerülhetetlen a büntetés, ha a gyermek tudatosan vét a szabályok, általánosan elfogadott normák ellen. Az a lényeg, hogy arányos legyen az elkövetett vétekkel, úgy oldja fel a konfliktust, hogy újabbat ne okozzon. Mindig tekintetbe kell venni azt is, hogyan viszonyul a gyermek az elkövetett vétekhez, konok, szenvtelen-e, vagy pedig belátja és őszintén megbánja a vétkét. Csak abban az esetben lehet büntetni, ha teljesen bizonyosak vagyunk a vétkességben. Sokkal ártalmasabb az igazságtalan büntetés, mint a büntetés elmaradása! SZEBERÉNY JUDIT
