Új Szó, 1980. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1980-10-28 / 255. szám, kedd
Kérdező állapotrajzok JEGYZETEK A NAPJAINK SZÍNHAZA FESZTIVÁLRÓL 1. A fesztivál első napján nagy bőröndökkel és még nagyobb ricsajjal megjelentek Csehov Cseresznyéskert jenek szereplői, akik ugyanazokon az ajtókon jöttek be, amelyeken a közönség, sőt, az egész színházi tér bejátszásával elhitették az ajtókról, hogy Ranyevszkaja földbirtokosnő kúriájának tartozékai, jómagam tehát úgy érezhettem, egyszer a cseresznyéskert nyárfából összetákolt padjairól, máskör a földbirtokosnő kissé kopott plüssfoteljeiböl szemlélem, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelés nevét viselő martini színház művészei miként hagyják ki Csehovból a csöndet, s a reá jellemző lírát. A színpadi csönd helyett elidegenítő kacajokat hallató, nem a hangulatok, hanem a konfliktusok bemutatására törekvő előadásukkal nem is lett volna probléma, ha a darab végén Firsz, az öreg inas a kissé patetikusra sikerült haláljelenete helyett kimenni igyekszik a bedeszkázott ajtók valamelyikén, annál inkább, mivel mi, a közönség is bedeszkáztattunk. Ha Firsz élve marad, s a színházi tér bevánszorgásával kitörésre ösztönzi a nézősereget, akkor Ľubomír Vajdička rendező emberibb és erőteljesebb végkifejletet adott volna munká jának, amely azonban így is fölfigyeltető, mert a figurák kegyetlen^ ségéről lehámozta a csehovi lí- raiságot, hogy új, már-már Gorkij hőseire emlékeztető vadsággal és keménységgel ruházza fel őket. S bár a Cseresznyéskert kisiklott életű figurái nagy utazótáskákba rámolták holmijaikat, és ki Harkovba, ki Párizsba, ki pedig a világ sötétebb égbol- tú tájaira vándorolt, mi, fesztiválvendégek, az esős, őszies hangulatú Kassán maradtunk, hogy a Csehszlovákiai Színházak VII. Fesztiváliának, a Napjaink színháza — Košice ’80 nevet viselő szemlének hátralevő kilenc előadását végignézzük, s végigüljük a két vitafórumot és a kortárs színjátszás problémáival foglalkozó szemináriumot. 2. Mindjárt másnap, a martini Csehov-előadás rendezői koncepciójának hiányosságaira fátylat eresztő két ragyogó előadást láthattunk. A fesztivál két, illetve a következő napon látott ostravaiak produkciójával, a fesztivál három legjobb előadását. A bratislavai Oj Színpad Ján Palárik szlovák klasszikus 122 esztendővel ezelőtt írt In- kognitiíjával mutatkozott be a MÄTESZ Thália Színpadán, ami lényegében két fiatal egymásra találásáról szól, de igazában azért íródott, hogy a múlt században élt szlovákok figyelmét fölhívja arra a nemzetfenyegető jelenségre, amit az anyanyelv föladása, a nemzeti sajátosságokról való lemondás teremt. Az Új Színpad művészei németül, de gyakrabban magyarul elhangzó kiszólásokkal utaltak az anyanyelvet, a jellemet és a nemzettudatot egyébként veszélyeztető jelenségekre. A kérdés persze az, mi teszi időszerűvé a darab bemutatását? Szerencsére, választ kaptam a vendégrendezőtől, a már említett Ľubomír Vajdičkátói, aki fölülemelkedve Palárik korának nemzeti problémáján, ironikusra, már-már groteszkre hangszerelte a figurák valamennyi álnemzeti megnyilvánulását. Szerkesztésével Vajdička többször Örkényt juttatta eszembe, jelenskýt, a szlovák költőt alakító Emil Horváth pedig a Szigorúan ellenőrzött vonatok című cseh film kisvasutasát alakító Václav Neckáft idézte alakításával. Ez, persze, egyáltalán nem róható föl Emil Horváthnak, s egyáltalán nem erénytelenség, ellenkezőleg, arról a közép-európai látókörtágításról tanúskodik, ami bizony több színházunknak erényére válhatna. A délutáni előadás után este ismét az Állami Színházban ültünk, ahol az eddigi fesztivőlok történetében először mutatkozott be az egyik legjobb prágai színház, a Činoherný Klub. Carl Zuckamyer német drámaíró 1959-ben írt A köpenicki kapitány című szatírája a Vilmos-korabeli militarizmus uniformis mániájáról beszél, meggyőző erővel. Mai nyelv- használatra átültetve: az uniformizálásról. Ez a darab is azzal kezdődik, hogy a szereplők azokon az ajtókon jönnek a színpadra, vagyis a fogdába, 'amelyeken mi, a nézők. Mi is azonnal abban a börtönben vagyunk, amelyben a darab főszereplője, a munkanélküli,, társadalomrajzot nyújtó ötleteivel kissé szélhámosnak tűnő cipész, Volgt Vilmos — Petr Nárožný neves prágai komikus színész kiváló alakításában — éppen a civil életbe készül. De nem sokáig marad szabadlábon, mert a bürokrácia labirintusából kitörni akarva ismét kijátszani kényszerül az uniformizálást védő törvényt... Nem elemzem tovább a militarizmus embertelenségét, a revansista propaganda nyájszellemet manipuláló veszélyeit, a rendőkopók és vallatok vaksi célratörését, amikor — a moralitást felháborítóan — minden állampolgárban bűnöst látnak, és nem elemzem a darab kauzalitását sem, hiszen az ok- ság a témánál fogva természetszerűleg adott. Ez a cipész nem azért nem tisztes állampolgár, mert nem akar az lenni. A rend olyan, hogy tagadja, militáris és uniformizáló aljasságával öntörvényűén akadályozza Voigtot a tisztes állampolgárrá válásban. S bár Ladislav Smoček rendezői és Vladimír Procházka dramaturgiai munkája hagy maga után kívánni valót — erőltetett volt például a nemzeti szocializmus bájtudatát illusztráló táncosnő jelenete —, a groteszk hangsze- relésű előadás méltán aratott sikert. A népes szereplőgárdából meg kell említenem a mind az öt szerepét tisztán leolvasható jellemzéssel megformáló Jirí Císler, és a néhány perces takarítónői szerepében emlékezeteset nyújtó Nina Divíšková nevét. A Činoherný Klub és az Oj Színpad sikeréhez csak az ostravai Állami Színház Ján Schmid Tizenhárom illat című előadása elérte siker hasonlítható. Több remek színészi teljesítmény, itt is groteszk hangvétel, Jan Káčer már-már hibátlan rendezése, és a szerző ismét Örkényre emlékeztető Közép-Európa-szemléle- te voltak azok a meghatározó jegyek, amelyek magával ragadták a zsúfolt nézőteret. A darab mondanivalója, figyelmező üzenete is Örkény alábbi emlékezetből fölelevenített gondolatát idézi: vigyázzunk, emberek, mert: mindig a helyzet hozza ki belőlünk a jót és a rosszat, a helyzet mondja meg, kik vagyunk, mivé lehetünk. A szereplők közül Jirí Capka, Osvald Albin és Adolf Kohuth nyújtott kimagaslót. Aztán napokig alig történt valami. Kissé érdektelen vitafórumok, a színpadon pedig közepes színvonalú .előadások. A brnói Állami Színház, amely tavaly Ostraván a morva-szlovak folklór jegyében színpadra állított tragikomédiával aratott megérdemelt sikert, most is egy népi ihletésű darabbal, Milan Celábek, negyvenéves cseh drámaíró Doktor Faust élete és halála című alkotásával mutatkozott be, ismét Pavel Hradil rendezésében. Túlstilizált, művi volt az előadás, amit a rusztikusnak tűnő népi játékok csak fölfokoztak. Faust történetét ekképp folklorizálni nem volt érdemes, még akkor sem, ha szemre látványos az előadás, és ez sokakat tapsra ösztönzött. A hazaiak Ion Druce A föld és a nap nevében című darabja, Juraj Svoboda rendezésében sem sikerült a legragyogóbbra. Ennél is hatástalanabb volt a prágai Divadlo na Vinohradech akademista játéka, amit nem csupán az igazol visszavonhatatlan bizonysággal, hogy a szünetben jópá- ran eltávoztak a színházból, de az is, hogy Nezval Atlantída című darabját nem gondolati rétegződéseinek kiaknázásával, csupán a díszletek és a színpadi térszervezés révén igyekezett felújítani Jirí Dalik rendező. Perszo, az ürömben öröm, a nyilvános bukásban szívmelengető az, hogy végre beszélhetünk érésről, érettségről. Néhány esztendővel ezelőtt elképzelhetetlen volt a nyilvános bukás, pedig már akkor is színháztudatunk, színházszemléletünk nyitottságát, színházművészeti nagykorosodásunkat jelezhette volna egy-egy kudarc. De ami késik, nem múlik: jelzi ma. Jelzi, hogy a darabválasztás: alapvető lépés, s ha ez a lépés hibás, az út sem az igazi. Ezzel a kérdéssel azonban csak érintőlegesen foglalkoztak a vitafórumokon, és sajnos, az idén sem esett szó arról, vajon fesztivál-e az, amelyen az előadás után az érdeklődő nem beszélheti meg a produkciót a társulat tagjaival. Pedig a művészek éjszakánkén! összejártak a kassai bábszínházból átalakított fesztiválklubban, de eszmecserék, nyílt viták helyett csupán sustorogtak, ismer kedtek. Holott ismerkedésre a legjobb lehetőség a polémia. Kiváltképp a művészember esetében. 3. Baráti beszélgetéseken több embertől megkérdeztem, vajon a kétévenként felváltva megrendezett ostravai és kassai, illetve prešovi és České Budéjovi- ce-i fesztiválon miért nem mutatkozott be eddig a MATESZ komáromi vagy kassai társulata. Már csak azért is az országos fesztiválon lenne a helye, mert legjobb előadásokkal beépülnek a csehszlovákiai színházak általános for many elvébe. Abba, melyet jó előadásaikkal a martiniak már említett, valamint a prešovi Stúdió ’83, a nyitrai Andrej Bagar, valamint a bratislavai Hviezdoslav Színház is képviselt. Közülük legkellemesebb meglepetéssel a nyit- raiak Lorcű-bemutatója, a Bernarda Alba háza szolgált. Nem azért, mert a rendező, Jozej Bednárik a ljubomovi térszervezés híve; elsősorban azért, mert ebből az agyonjátszott darabból sikerült kibontani egy nagyon időszerű gondolati dimenziót: Bernarda demagógiáját. Még puska is dörren, figyelmeztetve: a demagógia könyörtelen. Csak önmaga igazát látja, éli, minden mást elfojt. Ez a gondolat volt leolvasható a nyitraiak tájoló színházának produkciójából, s ugyanez a szovjet Gelman, Mi, alulírottak című darabjáról is. Ám a két előadás között Pre- šovba utaztunk, hogy egy fűtőházból átalakított stúdióban megtekintsük az egykori amatőr rendező, jozej Praimáry munkáját, Ladislav Ballek A segéd című darabjának előadását. Ä formailag újnak tűnő megoldás, és a környezet — a fűtő- ház a vágóhidat asszociálta, a a Ballek-darab pedig egy hentes kálváriájáról szól — meghozta a várt eredményt. A Gelman-da- rab elsősorban szókimondásával aratott sikert, persze, Pavol Haspra rendező munkája is megérdemelte a vastapsot. Lapunk a tavalyi bemutató után méltatta is a Hviezdoslav Színház művészeinek munkáját, nem feledkezve meg arról a záróképről sem, amelyben a szocializmust építő ember erőteljes önmegismerési törekvését magában hordozó — Ivan Mistrík megformálta — Szindin dühében a háta mögött leereszkedő vasfüggönyt püföli, miközben így üvölt: Nyissatok! Nyissatok! Ez a figyelmeztető „nyissatok“ volt a fesztivál zárószava, amelyhez én hozzátenném, a tavalyi ostravai fesztiválhoz viszonyítva itt jóval több színvonalas rendezést láthattunk. Ügy tűnik, színházi szakembereink és művészeink tudatosítani vélik, nem mindegy, milyen szerkesztési, nyelvi, lélektani, milyen etikai-esztétikai színvonalon állunk a történelmi haladás oldalán. Persze, Szindin — színházi világunkra, a színház küldetésére, társadalmi súlyára és szerepére is vonatkoztatható — szavai megjegyzendők, hiszen egy ilyen fesztivál, amelyre egy színház csupán egyetlen produkcióját, s nem egész évadját hozhatja el, mindenkor csak a mozgásirányokat megsejtető állapotrajzokat mutathat föl. Szerencsére, már kérdező állapotrajzokat. SZIGETI LASZLÚ- ÜJ FILMEK SÖTÉT NAP (cseh) Nincs abban semmi rendkívüli, ha egy regényt vagy elbeszélést több ízben is filmre alkalmaznak. Az viszont mar szokatlanabb, ha egy filmrendező kétszer Is ugyanahhoz az irodalmi műhöz nyúl, hogy újból elkészítse annak filmváltozatát. Ez történt Karéi Čapek Kraka- tit című regényével. Otakar Vávra rendező 1947-ben Ynár megfilmesítette a Krakatitot, ságos hajsza indul a pusztító robbanóanyag megszerzésére: először bizonyos hatalmi csoportok szeretnék megkaparintani, majd cinikus tudósok, később kegyetlen terroristák, aztán gyermeteg pacifisták, végül a tudósnak a saját szemével kell látnia, milyen mérhetetlen pusztítást okoz találmánya, ha felelőtlen kezekbe kerül, olyanokba, amelyek a tudomány és Radoslao Brzobohatý és Rudolf Hrušinský a cseh film főszere- pében harminc év után azonban ismét kézbe vette a regényt, ''hogy celluloid szalagra rögzítse, mert még mindig időszerűnek találta mondanivalóját. Míg az első filmváltozat híven követte a regény cselekményét, addig az újabb már csak az író üzenetét közvetíti, a történetet ugyanis módosították és aktualizálták. Nem véletlen, hogy Otakar Vávra ennyi év után visszatért a műhöz: Čapek mondanivalója napjainkban, az imperialista körök lázas fegyverkezési hajszája idején felette aktuális; célja, hogy figyelmeztessen bennünket: a tudomány és a technika vívmányai pusztulásunkat idézhetik elő, ha a világuralomra törő imperialista nagyhatalmak visszaélnek vele. Az alkotók az író mondandója köré izgalmas, attraktív környezetben játszódó történetet építettek. A film központi alakja egy atomfizikus, a krakatit nevű ősanyag feltalálója. Kezdetben nem is tudatosítja, milyen hatalom van a kezében; erre csak akkor eszmél rá, amikor találmánya iránt egyszeriben feltűnően nagy az érdeklődés. Valóa technika vívmányait nem az emberiség javára és gyarapítására használják fel, hanem hatalmi eszközként alkalmazzák és visszaélnek vele. Otakar Vávra filmje számos erkölcsi és politikai kérdést vet fel, a kelleténél talán többet is, oly sokat, hogy a cselekményt és a mondanivalót nem mindig sikerült közös nevezőre hozni, egybeolvasztani. Az alkotók a kaiandfilm, illetve a tudorna- nyos-fantasztikus film eszköztárából bőven merítve pergetik a cselekményt. Alkotásukat igyekeztek vonzóvá, látványossó tenni, bár ez nem baj, a nagyobb az, hogy a külsőségek helyenként eluralkodnak, nem engedik kibontakoztatni a mű gondolatiságát, végső soron hatástalanítják a mondanivalót. Hibái ellenére a film hasznossága vitathatatlan és közönségsikerre is számíthat. Nemzetközi szereplőgárda közreműködésével készült a Sötét nap. Főszerepét Radoslao Brzobohatý játssza. A löbbiek közül említsük meg legalább Magda Vášáryovát, Rudolf Hru- šinský, Szabó Sándor, Major Tamás, Bálint András és Németh Nóra nevét. Az autóversenyzés kezdettől fogva izgatta a művészeket; örökzöld témaként vonul végig a filmművészeten is. Mario Mórra és Oscar Orefici rendezők munkája tehát korántsem eredeti vállalkozás. De ne fanyalogjunk filmjükön. Hiszen jóvoltukból elbűvölten nézhetjük végig a Forma—1-es autóversenyek különös vilőgát, a pillanatnyi sikerért mindent megkísértő versenyzőket, valamint a szerelőket, fotósokat, tudósítókat. S míg egy-egy képsor döbbenetes, nehezen felejthető élményt nyújt, közben információt is ad egy olyan világról, melyről hallottunk már, de belülről nemigen ismerhettük meg. Bár a film láttán sem ismerhetjük meg azokat az okokat, amelyek ezt a hatalmas gépezetet mozgatják. Ez a kérdés megválaszolatlan marad. Az egyes embernél, az autóversenyzéstől pénzt, sikert, világhírt remélő sportolónál még csak felmutat némi indítékot az alkotás, de a Forma—1-es verseny üzleti hátteréről, igazi mozgalóerőiről szinte semmit sem tudunk meg. A Sebességláz talán látványban s nem tartalomban kíván szenzációt nyújtani. S jóllehet egyes jeleneteit szívszorongva nézzük, néhol mégis az unalom kerekedik felül. A dokumentumbetétek feszességét, egyszerisé- gét és döbbenetességét nem tudja utolérni a konstruált párbeszédekből összeállított történet. De a száguldó autók, a versenyek izgalmába belefeledkezve, ugyan ki figyel a Sebesség- láz efféle hibáira? —ym — li 19U0. X. 28«^. Jelenet az olasz filmből 4 SEBESSÉGLÄZ (olasz)