Új Szó, 1980. augusztus (33. évfolyam, 180-205. szám)
1980-08-08 / 186. szám, péntek
Napraforgók Prágában 1. A napraforgó hét napon át mosolygott a szobám sarkában. Reggel Ö köszöntött, akárha Bartók Kontrasztok-já- nak legkedvesebb hegedűfutama. Nem az évközben megszokott tárgyak, a Kopócs-grafika, a Dúdor-akvarell, a Lőrincz Zsuzsa-festmény, a nyitva ha gyott könyvek, az undorító telefon, nem is a gyermekkoromban böhöncnek tűnő, mára összezsugorodott Malom udvar, hanem Ö szólt hozzám. Valahonnan a Csallóközt átszelő hatvanhármas műút mentéről 'került egy forró szombati napon a szobámba, s átérezhet- tem bűverejét. Egyszeriben jókedvűen nyúltam az üres pa pírlaphoz, a könyvhöz, a telefonhoz, vidáman nyitottam az előszobaszőnyegen mindig súrló- dó ajtót, mert tudtam, szobámba lépve első szerető-aggodalmas pillantásom reá esik: vajon hogyan bírja a vázabeli vegetációt. Bírta, elég sokáig bírta, csak azután került a billentős fedelű szemetesládába, hogy megérkeztem egy Ipoly menti kiruccanásból, ahol ugyancsak jelenése volt. Űtitársam hívta föl rá a figyelmemet, amikor Ipolynagyfalu felé tartván napraforgótábla mellett suhant el a buszunk: — Vajon mit csinálhat most nyolcadik emeleti szobádban? Barátom kérdésére sajnálatérzés öntött el, mert tudtam, hiába hagytam ott tányérral fordítva az ablak felé. Hiába, hiszen a gyökértele- nek még a nap felé fordulva sem élhetnek igazi életet. És most mindez egy villanás alatt átsöpör rajtam. A vászonról sötétkék csendből nyújtó- gatja tányérját a napraforgó, alatta hegedű hever. És a kiállítóteremben mintha szélvészgyorsasággal kitisztulna a levegő, világosabb lesz, minden élesebben látható, érezni, a világ kontúros, plasztikus, könnyebben áttekinthető, akárcsak otthon, a napraforgó társaságában volt. František Jl- roudek Napraforgó című festménye egyszerre röpített a káprázatos szerkezetű amszterdami van Gogh Múzeumba, a hegyéti Lipcsey György napraforgó súlyától rogyadozó szoboremberéhez, az odahaza elhervadt napraforgóhoz, és az Ipoly menti, örökké tevő, folytonosan a fény felé forduló, a fényekből és a fényeknek élő, mozgókép alkatú nénikéhez, akinek sem tévéje, sem rádiója, mégis ismeri, tudja a világot. Az állat-, a növény- és a falu, valamint a szükebb család embervilágán keresztül talán jobban is ismeri, mint a rádióhoz, a tévéhez láncoltak. Vágyálmaiban fotóművésznek készülődő unokája révén ismertem meg, így hát én is nagymamának szólítottam ezt a biztos gyökerekkel táplálkozó, színeiben kissé már fakult, de eleven életet élő napraforgó-nénikét. Ö meg engem fiamnak, amitől ugyanúgy meg-megugrott a szívem, mint most, e Jiroudek-festmény láttán. Jiroudek is, a nagymama is szívvel-lélekkel ragaszkodik az élet esetleges méltóságához, az emberi szabadsághoz, a fölnevelő tájhoz. És mindketten tudják, élik a hitet, miszerint pusztán a múlt idézésével, a múlt babusgatásával senki nem képes emberhez méltó cselekedetben élni. Mondjuk, délelőt- től estebédig bekapálni a végeláthatatlan szőlőt, illetve, olyan csendéletet festeni, mint ez a Napraforgó. Egy Ipoly menti, több éve nyugdíjas fejőnő és egy Elba menti síkságról Prágába érkezett képzőművész találkozása egy — illetve több — napraforgóban. Ez lenne hát, amit a Václav Špála Galériában látottak után leírhatok? Biztosan több és biztosan kevesebb is ez a kép. Embere, ha úgy tetszik, kötődéseink meghatározta asszociációs készségünk válogatja. Mormolhatom az alaptételt is: az alkotás mindig annyit ér, amennyit és ameny- nyire hat. Az első látásra fölelevenedett négy emlékkép közül ezt a mindig fény felé forduló, az élet napos oldalát mégis ritkán élvező töpörödölt nagymama emlékezetét domborította ki a legerőteljesebben ez a kép. Mert megdöbbentő, hogy itt, a Národní trí- da forró betonerdejében attól didergek: jiroudek Napraforgóján és az „Ipó“ menti nagymama arcán egyként omladozó már a nyugtalanság. 2. „Világosodik már lassacskán az elmém“ — dünnyögöin József Attilával, és visszamentem magamat a könnyebben tettenérhető valóságba. A tárlathoz. Nem egy, hanem tíz kiállítóteremben nézhető végig az a hatalmas válogatás, amelyet képzőművészeti szövetségeink készítettek hazánk fel- szabadulása 35. évfordulójának a tiszteletére. A júniustól augusztus végéig nyitva tartó tárlatokon festmények, grafikák, rajzok, szobrok láthatók, a szeptembertől október végéig látható kiállításokon az alkalmazott művészet, az iparművészeti, valamint restaurátori munkák lesznek megtekinthetők. Összességében mintegy háromezer alkotás, amit hétezerből válogattak ki. Az ember önkéntelenül kételkedik: ennyi képzőművészünk lenne, ennyi ragyogó alkotás szolgálná etikai fejlődésünkkel, esztétikai érettségünket? Aki elszánja magát, és végigböngészi a tíz képtárat, az mégis csalódni fog. És nem csupán azért, mert a zsúfoltság, ez a már-már mérhetetlen keret tompítja az ember befogadóképességét, de azért is, mert a kivitelezésben ugyan változatos, technikailag sokrétű alkotások témáiknál fogva monotonok. Nem, nem Jakoby Gyula képei által, hiszen azok most is elképesztenek különös kivitelezésükkel és sokat mondó tartalmukkal, nem is Bacskay Béla, Ladislav Cepelák, Milan Mravec, Karol Ondreička, Štefunikóné Szabó Erzsébet vagy a nemzeti művész Lőrincz Gyula olajfestménye által, bár nyilvánvaló, hogy a témáinál fogva monoton tárlatokon az ő képeiket is csak elcsigázottan szemlélheti a kíváncsi érdeklődő. Ez a hatalmas válogatás szinte delejezi az állítást: a kevesebb több lett volna. A klasszicizálódásra, a kano- nizációra erősen hajlamos képzőművészeti köztudatunkban nem árt kimondani: a skatulyázásoknak sosem lesz igazán magát mutató teteje. Igaz, e monolitra emlékeztető hatalmas tárlaton olykor-olykor közeledést látni egy nem-monolit művészetfelfogás, gondolkodásmód és ízlés felé is, ami a mindenkori „éppen-alakulás hálójában“ vajúdó képzőművészet létrejöttének előfeltétele. De mondom, pontos megállapítást nem tehetek, hamar elnyűtt a mérhetetlen bőségű anyag, s a tapasztalás, hogy e (tíz) tárlaton kevés a „napraforgó“ értékű alkotás. 3. A Moldva parti Mánes kiállítóteremből jövet a csinosodó Nemzeti Színháznál jobbra fordulok, s hirtelen vörös bor íze tolul a számba, amit a közelmúltban Vilém Závada- val fogyasztottam az írószövetség itteni székházában: „Hiszem, hogy a mai fiatal költők között nem egy akad, aki a középkelet-európai kis népek költészetét, irodalmát óhajtja megismertetni a cseh néppel.“ A mai fiatal cseh költők sem bánnák meg, ha a magyar költészetet fordítanák, s nyilván annak is örülnének, ha a közeli Magyar Kultúra kirakatában egy-egy verseskönyv, regény, elbeszélés- vagy tanulmány-kötet is megjelenne. És nem csupán iparművészeti cikkek, jobbik esetben lemezek és képző- művészeti albumok. Amíg a Vencel tér sarkán volt a bolt, addig öröm volt megállni a kirakatai előtt, hiszen azok felhívták a figyelmet a magyar irodalom legújabb értékeire. A mostaniak? Népművészeti boltot sejtetnek, bévül, a böngészésre kitett könyvek sz/tma is kevesebb mint hajdanán, s ráadásul jó féléves késéssel érkeznek. Az egymást megismerés hitétől fűtött Závada által megjósolt fiatal cseh költőknek bizony alig van miből böngészniük. Persze, mondhatja bárki, ez a bolt nem csupán a prágaiaknak kínálja árukészletét. Nekünk, szlovákiai magyaroknak, és a Prágában járó külföl dieknek is. Ügy tűnik, elsősorban az utóbbiakra gondolnak. 4. A Laterna magica tőszomszédságában, a Jungmann téren a nyári kábulat fokozottan érezhető, hiszen az összetört terecskére útterelő pléhkeríté- sek delejezik a hőt. Hűvös barlangban érezheti magát az, aki innen a Fotochema kiállítóter- rnébe lép, hogy megtekintse a tárlatot, amelyet a Cseh Fotóművészek Szövetsége rendezett hazánk felszabadulásának 35. és Művészetfotográfiai Intézet (Institut vítvárnej fotografie) megalapításának 10. évfordulója tiszteletére. A témakörök — csendélet, alkalmazott fotográfia, portrék, tájképek, riportfo tók és különleges fotótechnika — az első és a második évfolyam hallgatóinak egy-esy munkáját, a harmadikosok diplomamunkáit és néhány tanár alkotását ölelik egybe. Gimnazista barátom, kiről már említettem, hogy fotósszakra készül, nagy érdeklődéssel szemléli a képeket. Aztán öt perc szemlélődés után azt súgja, ezekben a képekben kevés a szenvedély, az igazán érdekes, új perspektívájú felvétel. Ismerem őt: a gondolatiságot, az élményt nyújtó tartalmat keresi mindenben. A választott téma emberi tisztaságát, hitelességét. És az új formákat, amik nélkül a fényképészet sem lehet az önismeret hordozója, álmok és szimbólumok korszerű kifejezője. A portrékról sem szólt dicsérően, pedig azok indítékhátterében nehéz múltú arcok készítenek elő olyan jövőt, amelyben kevesebb lehet a magány szorongásából, az egyedüllét rémületéből. Mégis van némi igaza. A sokszor emlegetett katarzist keresi, mert csak a hiányával találkozhat. Nyilvánvalóan azért, mert a „fölemelő katarzis“ helyett a fiatal fotósok egyfajta hiánybefogadást kínálnak. Keresik a hiány formáit, s ha meglelték volna, akkor tárlatukról elmondhatnám, hogy egyfajta formai kiüresedés aktualitását láttatja. Egyet azonban tudnak: a fényképészet nem illusztráló, hanem teljes értékű művészet. Elhitetik velem, hogy analitikusan szemlélődnek, mégis hiányérzettel ülök be a közeli U Pincassu- ba, hogy szomjamat oltsam. Barátomat nem hagyják nyugton a látottak: ezt én is meglátom a világból, tehát csak a technikát kellene elsajátítanom, dünnyögi, de azt már nem teszi hozzá, hogy a jó fotós a jelenségeket nem egye- dülvalóságukban, de a aminden- séggel való összefüggésben láttatja, hogy a fotózásban nemcsak a perspektívák összeszűkítése, hanem kitágítása is a cél. Ezt nem teszi hozzá, hiszen még nem tudja, csupán érzi. Mert, József Attilával élve, nem talál szavakat magára. Ahogy a társai sem nagyon, akikből mintegy félszáz lakik Dejvicén, a Leninről elnevezett metróállomás közelében. Csallóköziek. Munkájukat az Orion csokoládégyárban jól végzik. Fiatalok, vígak-szomo- rúak, önmagukat kereső gimnazisták. Ám amikor közéjük ülök, kiderül, több hetes itt-tar- tózkodásuk alatt csak néliányan látogattak el kulturális intézménybe. Pedig a délutánjuk többnyire szabad és — unalomig forró. Holott lehetne bé- vtilről heviilő, ha meglelni őszintén akarnák az igazi tüzeket, aprócska rőzselángokat. A napraforgókat. SZIGETI LÁSZLÓ Több mint divatcikk Népi h igyományok után érdeklődő ismerőseimet gyakran elkísérem d zsérei (Zirany) táfházba, ahol a Zoboralja egyik legértékesebb néprajzi gyűjteménye található. Valahányszor megfordulok e kedves helyen, szívesen beszélgetek a falu „öregjeivel“, András bácsival, Gergely bácsival és a többiekkel. A csodálatosan szép faragásokat, hímzéseket ők elevenítik meg számomra, örömmel meséinek róluk: hogyan és kinek készítették, hogyan használták, mit jelentenek a rajtuk levő diszítesek, és talán nem akad a gyűjteménynek olyan darabja, melyhez ne fűződne egy-egy ig íz történet. így ismerkedem e „néma“ tárgyak készítőinek, használóinak, viselőinek ünnep- és hétköznapjaival, örömeivel és bánataival. Csodálatos, mennyi leleményt, munkát, harmóniát és hovatartozást kifejező jegyet rejt magában egy-egy díszes guzsaly, köcsög, terítő vagy íngváll. Egy szép téli délután néhány ember gyűlt össze a tájház ban, hogy megcsodálják a hagyományőrző zséreiek legféltettebb kincseit Lelkesen méltatva eleink ha gyatékát, András bácsi hangja egyszeresük elcsuklott, majd remegő hangon folytatta: „Tanító úr, ha látta volna, mi• lyen ingoálla- kat varrott ki a nagymamám, de azt már nem láthat/a meg. Odaadtam a vá rosiaknak. Ak kor azt hittem., ha nekünk már nincs rájuk szükségünk, hát. vigyék. De most már tudom, mit követtem el. Idős fejjel és mégis meggon• dolatlanül eldobtam azt., amit nagymamám oly gonddal készt tett, őrzött és adott át anyáim- nak, ö pedig nekem. Tudja, ezek az élettelen tárgyak, mint a gyökerek, úgy kötöttek a családhoz, a rokonokhoz, a barátokhoz, a faluhoz. Mindegyiknek volt valami mondanivalója az utódoknak, és én ezt már nem tudom továbbadni “ András bácsi szívből jövő pa naszát még néhány mondat erejéig folytatta, de emlékezetemben már a tavalyi kerékpártúra néhány résztvevőjének szégyenteljes zsérei viselkedése elevenedett meg újra. Szemtanúja voltam, hogy az ismeretlen szépség kígyó módjára, mézesmázos szavaival, hízelkedő puszijaival hogyan csalta el Bözsi néni hímzett térítőjét. Ugyancsak indulataimat visszafojtva végig kellett néznem, hogy a farmernadrágos legénykék hogyan járják a minden műveltséget nélkülöző gúnytáncukat a legősibb szabású vá- szoningekben, és hogy a leg- megtermettebbjük hogyan préseli bele magát a gazdagon díszített női ingbe. Szerencsére András bácsi mindezt nem látta, nekem pedig nem volt szívem neki elmondani. Talán jobb lett volna, ha a két történet fordított sorrendben követ kezik egymás után, és az az egynéhány meggondolatlan fiatal hallhatta volna András bácsi szavait. Beszélgetésük bizonyára hozzásegítette volna őket, hogy megértsék mindazt, amiből egyelőre csak gúnyt űztek, esetleg jó üzletet tudtak csinálni — a hagyomány éltető erejét. Az utóbbi években egyre erősödik a néphagyomány iránti érdeklődés. Ez nagyrészt népi hagyományaink céltudatos feltárásának és népszerűsítésének köszönhető. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az öltözködésben, a szórakozásban, a lakásdíszítésben egyre divatosabbak a népi motí- vumú kellékek. Ez pedig nagyanyáink padlásai és ládái felé tereli az érdeklődést. Igaz, hogy a tehetősebb romantizáló sznobok nem egy szőttest, vászoninget, köcsögöt, rokkát mentenek meg a biztos pusztulástól, de sajnos rabló és üzérkedő hadjárataik során számtalan néprajzi értéket tesznek ■:i néprajztudomány számára használhatatlanná.“ A köztudatban ugyanis a népi kultúrának inkább a látványos elemei élnek, pedig a csillogó felszín alatti valóság nem is olyan csillogó, nem is olyan varázslatos, s eredeti környezetéből kiragadva, díszítőelemként, divatstílusként alkalmazva hamis képet mutat alkotóik szellemi hagyományairól, anyagi és tárVarga Lajos linómetszete a Szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai című ciklusból sadalmi viszonyairól.“ (Kis magyar néprajz a rádióban, RTV- Minerva, Budapest, 1978.) Eleink szokásait, hiedelmeit, formakincsét és dalait csak akkor érthetjük meg igazán, ha megismerkedünk ünnep- és hétköznapjaikkal egyaránt. Ha a megismerés valódi vágyával és nem „feltűnési viszketegség- ből“ kutatjuk néprajzi értékeinket, rájöhetünk arra, hogy a falu rétegeződésének, íratlan törvényeinek, hagyományainak ismeretében az eredeti faragott guzsalyok, a hímzett ingvállak és térítők is mást, és sokkal többet jelentenek puszta áruvagy divatcikkeknél. Azok, akik komolyan szeretnék megismerni a népi hagyományainkat, ne csak abban lássák a hagyományőrzést, hogy am,it csak tudnak, magukkal visznek. Hanem töltsenek el néhány napot azok körében, akik még élő hordozói hagyományainknak, rögzítsék magnószalagra vagy papírra beszélgetéseiket és dalaikat, fényképezzék és jegyzeteljék le a használati tárgyaikkal összefüggő ismereteiket. Az pedig, aki tudományos szinten szeretne foglalkozni népi hagyományainkkal, szívesen látott munkatársa lehet bármelyik múzeumnak, néprajzi társaságnak vagy a CSEMADOK néprajzi albizottságának. Végezetül csak annyit, hogy nincs szándékomban az előbbiekben említstt eset miatt a művelődési tábort és kerékpár- túrát lejáratni, rangos rendez vénynek tartom, csak arra az egy-két felelőtlen emberre szeretnék rámutatni, kik fekete foltot hagynak a művelődési tábor jó hírnevén. Kívánom, hogy az ez évi negyedik művelődési tábor résztvevői között ilyen fiatal ne akadjon egy sem. BUDAY ENDRE Művelődési fabor —- negyedszer Holnap nyílik meg Somodi- ban (Drienovec), — Kassa-vidé- ki (Košice-vidiek) járás — a IV. nyári művelődési tábor, a CSEMADOK Központi Bizottságának rendezésében. Az au. gusztus 16-ig tartó táborozás gazdag, változatos programot kínál a fialatoknak, akik bizonyára ezúttal is olyan szép számban jelennek meg az egyes járásokból, mint a korábbi esztendőkben, az őrsújfalusi (Nová Stráž) táborozások alkalmával. És hisszük, hogy együttlé- tűk, , együttgondolkodásuk, együttcselekvésük is lesz olyan hasznos, további alkotó munkára serkentő. A sokféle, múltba és jelenbe és jövőbe tekintő, önismeretet is gyarapító előadás, maga a táborozás, mely fölüdülést, pihenést is jelent, a közösségteremtés és — erősítés, vitával is — mind-mind, olyan dolog, amely jelentőssé és pótolhatatlanná teszi évről évre ezt a találkozót. —búr I9B0 VIII.
