Új Szó, 1980. augusztus (33. évfolyam, 180-205. szám)

1980-08-26 / 201. szám, kedd

A KALAND RENDJE ÉS A REND KALANDJA JEGYZET GUILLAUME APOLLINAIRE SZÁZ ÉVÉHEZ N em szeretem a fenti cím­be foglalthoz hasonló szójátékszerű meghatározáso­kat, leleményeket; ha nem bá­nik csínján velük az ember, könnyen — noha mégoly tét* szetősek is — puszta csinálnia- nyokká üresedhetnek Amilyen mélyértelműnek látszanak első pillantásra, olyan semmitmon­dóvá színtelenedhetnek alapo­sabb szemrevételezés után. Ám most mégsem tudok ellenállni az e sorok elé kiugratott cím csábításának, s vállalásával rá kell lépnem a kés élére; Wil­helm de Kostrowiczky, azaz Guillaume Apollinaire életének, életművének lényegét aligha lehetne biztosabban megragad­ni másutt, mint ebben a kettős­ségben, kettös-érvényűségben. Rend és Kaland — kulcsszavak az ő megértéséhez, Rend és Ka­land — kulcsszavak az ő le­leplezéséhez. Viszont tudatosí­tani kell, hogy e két fogalom nem mond ellent egymásnak, nem zárja ki egymást; egyik­ben benne van a másik, Ka­landban a rendteremtés mozza­nata, óhaja. Rendben a kalan­dok merészsége, vállalása. Köl­tőnket és korát, tehát a század- forduló és a századelő éveit, mi több, bizonyos érteleml>en egész századunkat is épp ezek­nek az áthajlásoknak, parazi­tásoknak, egyidejűségeknek, épp a dolgok emez egymásba csúszásának a felismerése, tör­vényessé válása határozza meg. „E korban kell élnünk", csupa- rom régi világok és „a szép dolgok új örömének* szakadat­lan egymásnak feszülésében, előttünk „Ezernyi súlytalan le­begő látomás / S ezekből kell valóságot teremtenünk André Breton, korának má­sik, azóta ugyancsak klasszi­kussá vált fenegyereke mondta Apollinaire-ről: ő volt az utolsó költő. Ez a sommázás is találó, ez a sommázás is igaz, de csak részben fedi a valóságot. Mert egy más megközelítésben, s ez­zel feltétlenül ki kell egészíte­ni a szürrealizmus pápájának igazságát, ő volt az első Is, aki az „utolsó költő" meghatározás mögötti líra- és lírikus-esz­ménynek mar csak üggyel-baj* jal felel meg, ha megfelel egyáltalán. Hiába, ilyenek a té­telek, érvényesek és érvényte­lenek is egyszerre; lényegük az eligazodás megkönnyítése, ám merev alkalmazásuk a ha­lálukat sietteti. Ezzel az „első- utolsó"-sdival egyébként is il­lik csínján bánni, mivelhogy a maga nemében minden egyes ember első is, utolsó is, s ugyanígy persze se nem első és se nem utolsó, tehát igazat is mondunk általa, meg nem is mondunk semmit. Apollinaire- rel is jobban tesszük tehát, ha vele kapcsolatban tartózkodunk mindenfajta megnyomorító meghatározásától, s nem ragad­juk ki őt abból a történelmi folyamatból, amelynek egy­szerre része és részese is. Az Apollinaire nevű híd szecesz- sziós díszekkel felcifrázott egyik tartópillére még a ro­mantika és a szimbolizmus ha­gyományaira épül rá, a másik viszont már az éppen születő­iéiben levő avantgarde törek­vések különböző jellegű je­gyeit viseli magán. Mégsem felemás jellegű ez a híd, ez a költészet; kötődés éő szakítás, a „még nem“ és a „már nem“ dialektikája szervezi egységes­sé. „Az első vonal lövészárkában vagyok és mégis ott vagyok mindenütt vagyis inkább ott kezdek lenni mindenütt Én vagyok aki megkezdem az eljövendő századok e dolgát Ezt megvalósítani tovább tart majd mint akár a repülő Ikaros meséjét Ráhagyom a jövendőre Guillaume Apollinaire történetét Aki ott volt a háborúbon és ott tudott lenni mindenütt A hátvonal szerencsés városaiban Az egész hátralevő világegyetemben Azokban akik meghalnak szeges drótokban lábalva Az asszonyokban az ágyúkban a lovakban A zeniten a nadiron a 4 égtájon És a jegyverek e virrasztásának páratlan izzásában És ez minden bizonnyal még szebb volna Ha jeltételezhetném, hogy mindezek amikben mindenütt ott vagyok Betölthetnének engem is éppenígy De ebben az értelemben szó sincs ilyesmiről Mert ha én ott is vagyok mindenütt ezen az órán közben Önmagomban mégis egyedül én vagyok" Győzelemről és vereségről, felülemelkedettségről és el- esettségről, a teljes élere való rátalálásról és feloldhatatlan egyedüllétről, önazonosságról és az önazonosság elvesztéséről egyaránt vallanak ezek a szi- multaneitás iskolapéldájaként méltán értékelhető, árulkodó sorok. Egyféle érték, egyfajta bizonyosság nincs ebben a vi­lágban; az egyes ember önma­gáról és a világról alkotott ké­pét is jóval bonyolultabb me­chanizmusok szabályozzák, mintsem azt egyetlen elméleti konstrukcióval meg lehessen ragadni; az intarzia, a mellé­helyezések segítségével talán még elérhető valami; Apolli­naire is erre érzett rá, mint az igazi költők általában, akik Maurice Raynal szerint „nem értenek semmit, de mindent megéreznek“. De vajon valóban nem értenek-e semmit? . vizsgáltam amit semmiképpen / Nem tudott elképzelni senki" — válaszolja erre Apollinaire. S az sem mellékes, hogy ese­tenként a megérzés átveheti a megértés funkcióját is. Azon a lobogón, amely alatt a fiatal csehszlovákiai magyar költők ma már egyre inkább kopaszodó, vagy éppenséggel őszülő, esetleg mind erősebb dioptriájú szemüvegek segítsé­gére szoruló nemzedéke (cso­portja?) a hatvanas évek köze­pére, második felére eső indu­lása idején felsorakozott, jutott néhány öltésnyi hely Guillaume Apollinaire nevének is. Igaz ugyan, hogy nem a pápák kö­zött, ám az sem véletlen, hogy ennek a poétarajnak egyik máig is érvényesnek tűnő alap­verse, Kulcsár Ferenc Lefekvés előtt-je éppen az ő nevét idé­ÄíKtM'RViT\\\n«iy Ji, A HÁROM IS SOK? Az Irodalmi Szemlének több ezer előfizetője van. A lényeget mondhatnám úgy is, hogy mindenkihez — akit érdekel, akinek ügye a csehszlovákiai magyar iro- dalom, szellemi élet — eljut irodalmi és kritikai folyó­iratunk. De ml van ezek csoportján kívül? Kinek kell ma irodalmi lap? Ne­vezzük Irodalmi Szemlének vagy másnak? Sokan rávág- ják bizonyára: a kutyának se. És tulajdonképpen iga­zuk van. Ezt kell monda- nőm, sajnos. Ugyanis bár­mely városban vagy na­gyobb faluban járok, azt tó­tom, hogy az újságosbódék üveglapja mögött sokasod­nak az eladatlan Szemle­példányok. A legfrissebb szá­mot általában az előtérben helyezik el az elárusítók, aztán, amikor „megörege­dik", hátrább kerül, a töb­bi tetejére. És aztán ..., az eladatlan lapok sorsára fut ő is. Annyi példányban, amennyiben érkezett. Ez ál­talában három-néqu darabot jelent. Volt idő, nem is oly ré­gen, amikor az Irodalmi Szemléből egyetlen példányt sem, vagy csak egyet ren­deltek (mutatóba) az újsá­gosok. Akkor, abban a volt időben ez szerepelt egyik jegyzetem témájaként. Vagy­is hogy: miért nem rendel­nek többet. A mából már lá­tom, pelyhes állú, kis naiv voltam, aki azt hittem, hogy irodalmunk élete, egyetlen folyóirata csak azért nem tartozik tízezrek érdeklődési körébe, mert nem jutnak hozzá. Hát nem, nem azért. Ha egy-egy városkában, na­gyobb községben még három példány sem talál gazdára?! Elsétál mellette minden kor­osztály, minden társadalmi réteg. Hogy miért? Rövid jegyzetében nem vállalkoz­hat e sorok írója a kérdés megválaszolására. Olvasójá­ra bízta a választ, amelyben talán az is elhangzana, hogy miért akarom én annyira olvastatni az Irodalmi Szem­lét, amikor abban az átlag­ember — ha úgy tetszik: a szélesebb olvasóközönség — számára érdektelen, uram bocsá’, érthetetlen írások vannak. Nem hinném, hogy így van, mint ahogy azt sem hiszem, hogy az átlagember — a szélesebb olvasóközön­ség — még nem jutott el oda, hogy egy, a valósá­gunkról (is) időről időre versekben, novellákban, re­gényrészietekben, tanulmá­nyokban, riportokban, kriti­kákban és recenziókban ké­pet adó irodalmi lapot ne vehessen a kezébe, mond­ván, hogy magas neki. Nem vitás, akad a Szemlének gyengébb száma is (például az ez évi 5. és 6.), csakhogy az újságostbódék üveglapja mögött ott vannak az erős számok is, ugyanúgy. Olva­sóra — jobb sorsra várván, mint amilyet fennebb már előrejeleztem nekik. Várván arra, hogy a nem előfizetők közül is legyen iránta ér­deklődés. —bor— Vlaminck Apollinaire — rajza zi meg. Az 1913-as kiadású Szeszek és az 1918-ban megje­lent Kaligrammák jónéhány da­rabja és leleménye, a kubista festőket és az „új szellem leg­különfélébb és sokszor legfur­csább megnyilvánulásait istápo­ló magatartása, a mélybe nyúló műveltségből megépíthető rend és a „bolyongás örömének“, kalandjának az ő legjobb opu- szait megszervező dialektikája volt az érték és a mérték a mi számunkra. S ha most, jó tíz év után ismét kézbe véve a magyarul megjelent opuszait, annak az induló poétafélének az értékelését, aki egy évtized­del ezelőtt voltam, egynéhány ponton ki is kell igazítanom, az F. Flugi d’Aspremont olasz származású katonatiszt és An­gelica Kostrowiczky lengyel nemes-ivadék francia költővé nemesedett törvénytelen (és hontalan) gyermekének életmű­ve előtt még ma is illik fejet hajtanom. Mert a főhajtás csak a legnagyobbakat illetheti meg. S ő közülük való volt. TÓTH LASZLÚ LEGATO (magyar) A legato zenei műszó, jelen­tése: kötötten; a megszakítás nélküli, sima átmenetet, termé­szetes folytatást jelenti. Ez esetben két generáció között. E filmben ugyanis arról van szó, hogyan ismerkedik az apák nemzedékének élményanyagá- val a következő generáció. Mi­kal és kibékülésekkel, csalódá­sokkal és felismerésekkel teli nap ez a fiatalok számára, az öregeknek pedig az egyhangú­ság megtörését jelenti. Es a szereplők konfliktusai vagy in­kább szóváltásai, súrlódásai közben változik, gazdagodik a kép az emlegetett mozgalmi Hegedűs D. Géza, Kovács Nóra és Szabó Sándor a magyar filmben ként képes megérteni a szü­lők hajdani magatartását, helytállását vagy megalkuvá­sát. Egy nyaralni induló fiatal pár rövid kitérőt tesz egy vá­roskába, hogy emlékeket idéz­zen fel. Akaratuk ellenére te­szik, csupán az anya kedvéért, aki az egykori partizán, a meg­hurcolt, idő előtt meghalt férj emlékét ápolja. Kitérő volt ez a hely az apa életében is, rövid megálló. Nem harcok és győzel­mek emléke elevenedik itt meg, hanem szerelemé, féltékenysé­gé. Két nővér él a félreeső házban, összezártan, s harma­dikként a családtagnak foga­dott egykori cseléd. Torzsalkodva élnek, emlé­keiken marakodnak ők hárman. A három hölgy idézi vissza a múltat az apja emlékét nyo­mozó orvostanhallgató számá­ra. A fiatal medikus tőlük tud­ja meg, hogy apja embert ölt, s akit lelőtt, tuladonképpen derék ember volt. De háború volt, ő meg partizán... A film mondanivalója nem a há­rom idős hölgy kapcsolatának ábrázolása során fogalmazódik meg, a hangsúly a fiatalokra helyeződik; nekik kell tisztáz­niuk az emlékhez való viszo­nyukat, mert ez az érzelmi és szellemi „rendteremtés“ szer­ves része mai életüknek, enél- kül nem találhatják meg a ma­guk útját, a világban való he­lyüket. A film egyetlen nap élmé­nyeiben ad képet két generá­ció találkozásáról. Civakodásnk­Ml emberről, egykori partizánról, akihez mindannyian kötődnek valahogyan: ki szerette, ki el­árulta, ki a simogató kezére, ki a könyörtelen ítélkezésére emlékezik. Maguk a fiatalok pedig a „hős“ folytonosan rá­juk vetülő árnyéka ellen hada­koznak. így aztán valósággal felszabadítja őket az egy nap alatt összeálló új ismeretanyag: már nem a márványemelvény­re állított hősre kell feltekinte­niük, hanem gyengéivel együtt is a példát mutató, nehéz idők­ben is helytálló embert szeret­hetik. összefonódó hangzatok le- gátóiból bonlakozik ki a tanul- ság, hogy együtt kell élni a történelmünkkel, a helyzetünk­kel, embertársainkkal, jó és rossz tulajdonságaikkal, a múlt­tal és a jelennel. A mű a fia­talok tudati világának vizs­gálatára, az ő sorsukban lap­pangó drámák ábrázolására vál­lalkozva kifejti az alkotók íté­letét is: nem lehet igaza an­nak, aki a maga életét a törté­nelmi folyamatból kiszakítva éli. Gaál István rendező a stilus­es hangulatteremtés mesteré­nek mutatkozik ebben a film­ben; munkája magas színvona­lú. Érdeme a remek színészvá­lasztás és -vezetés is. Dajka Margit, Tolnay Klári és Odosz Lujza (az idős hölgyek) kitű­nő teljesítményt nyújtanák; já­tékukkal külön tanulmányban kellene foglalkozni. A két fia­talt Hegedűs D. Géza és Kovács Nóra a rendezői szándéknak megfelelően játssza. (norvég) A jövőbe pillant ez a nor­vég film; nem a jövő társadal­mának modelljét rajzolja meg, hanem előrejelzést ad: bemu­tatja, milyen sivár élet vár az emberiségre, ha nem oldja meg korunk egyik égető kérdé­sét, a természet- és környezet­védelem problémáját. Laila Mikkelsen filmje sötét színekkel ecseteli jövőnket. A környezetvédelem elhanyagolá­sának káros következményeit ábrázolva jelenségeket tár elénk: a víz, a föld, a levegő szennyezettsége okozta kóros jelenségeket. Célja vitathatat­lan; figyelmeztetni az emberi­séget, felnyitni a szemét, hogy látva lássa: a mérhetetlen pusz­títással a saját pusztulását idé­zi elő. Az emberiséget veszé­lyeztető ökológiai nehézségek feltárása hatásos, nyílt, felka­varó. Az alkotók izgalmas és érdekes formát választottak mondanivalójuk közvetítésére. Őszinte aggodalmuk és óvó fi­gyelmeztetésük hatja át a mű minden képsorát. Ezt a törek­vésüket méltányolta a zsűri is, amikor két évvel ezelőtt a Kar­lovy Vary-i nemzetközi feszti­vál egyik fődíjával jutalmazta munkájukat.-ym-~ A mozik sikerrel játsszák AZ APÓS című cseh vígjátékot, Zdenék Mika alkotását. A képen Vlastimil Brodský és Josef Bláha a film egyik jelenetében ÜJ FILMEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom