Új Szó, 1980. augusztus (33. évfolyam, 180-205. szám)
1980-08-25 / 200. szám, hétfő
I m y elmúlt nyolc esztendőül ben három színházi száma jelent meg a kolozsvári Korunk című folyóiratnak; közülük az első, az 1973 szeptemberében napvilágot látott nagyot lendített a romániai magyar színjátszás és drámaírás ügyén. Erről tanúskodik az 1978 júniusában és az idén májusban megjelent összeállítás, amelyekben a szerzők már nem a hetvenes évek elején emlegetett alacsony színvonalú színházi előadásokról, az elsat- nyuít színházi életről, hanem egyfajta, bár még mindig nem elégséges megújulásról, s e megújulás fölvetette új lehetőségekről írnak. Szinte lehetetlen e három színházi szám valamennyi jelentős írásának tanulságos ismertetése, ezért Kántor Lajos jeles romániai magyar színikritikus három összefoglaló, a helyzetet sokrétűen, nagy alapossággal föltérképező tanulmányánál maradunk, hiszen azok jellegzetes képét adják a romániai magyar színházi helyzetnek, átfogó szándékával a hat romániai magyar színház kölcsönhatását elemzi — kegyetlen éleslátással a változtatni akarás igaz hitével. Már az 1973/9-es Korunkban megjelent Romániai magyar színház: színvonal és lehetőség című írásában a Bretter György által megfogalmazott „itt és mást“ mellett tört lándzsát. A szlovákiai magyar színházi állapot felől nézve a három Kántorírást, vitathatatlanul a fent említett az, amelyben a legtöbb, számunkra is hasznos, a mi színházi állapotainkra is érvényes megállapítás fogalmazódott meg. Ebben az írásában Kántor nem egyetlen évad, hanem egy olyan színháztörténeti szakasz kezdetét várta, amely nem középszerű, s amely meghozza a feltételeket a felzárkózáshoz (itt a rangos román színházakra gondolt), a megújuláshoz. Elemzi, mit kellene tenni a megújulásért. Elsőként a műsorterveket említi. Többek között ezt írja: „ ... a klasszikusok mindenkinek a rendelkezésére állnak. Ám nyilván nehezebb megkeresni azt a klasszikus darabot, amelynek a korszerű értelmezésével kortár* si művészi, erkölcsi mondanivaló fejezhető ki..." A Magyar Területi Színház számára az alábbi jelenségrajza is figyelmeztető lehet: „... fölötte , gyanús, hogy két-három évad alatt különböző színházainkban ugyanazt a modern szerzőt vagy esetleg épp ugyanazt a darabot láthatjuk. Külön-külön, s mégis egyidőben fedezték volna fel őket színházi illetékeseink?“ A felfedezést sem Kántor, sem a közvélemény nem hiszi el, és azt a következtetést vonja le, hogy a romániai magyar színházakban nem folyik igazán jó drama* turgiai munka, az irodalmi titkárságokon (nálunk: dramaturgián) rossz értelemben vett papírmunkát végeznek. Persze, ez a hetvenhármas romániai magyar színházi helyzet, amelyből a lehetőségek gyors-leltára révén már sikerült kilábolni. Az 1978/6-os Korunkban a Hálátlan színház, hálás publikum? (avagy a fordítottja sem igaz ...) című tanulmányában Kántor már azt írja: „Keresem a romániai magyar színházra a megfelelő jelzőt. Középszerű? Az öt évvel ezelőtt felvett látlelet ezt látszott igazolni. Azután úgy tűnt, hogy a diagnózist módosítani kell, mert a korábban is fel-felcsillanó lehetőségek sorozatban művészi valósággá lesznek". E sorokat az 1978 áprilisában Sepsiszent- györgyben megtartott, első nemzetiségi színházi kollek- vium után írta. Ez már nem egyöntetű alkalmi cikk, amelyben a kolozsvári, a marosvásár' helyi, a szatmári, a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi és a temesvári együttesnél mutatkozó szemléleti hiányosságokra muÁ felvételitől sz e helyezkedésig A Szovjetunió című lap augusztusi száma figyelemre méltó interjút közül a szovjetunióbeli felsőoktatás helyzetéről. V. Popov kérdéseire Ny. Krasnov, a Szovjetunió felső és középfokú oktatási miniszterinek első helyettese válaszol. tatna csak rá; itt már kibontakozik az elméleti általánosítás szándéka is. Érdekes az alábbi megállapítása: „A szín házban és mindenfajta pódiumon adódó veszély, a szent- györgyi szakmai'tanácskozáson is élesen fölvetődő „visszaélés* lehetősége, különösen a tömeg manipulálása, a tömegpszichózis, olyan gond, amelyet ma semmiképp sem szabad megkerülni. A mindent ünneplő közönség, a lelkes tapsoló, illetve a gondolkodó, ítélkező néző, az aktivizált közönség között lényeges a különbség — még ha az első pillantásra talán nem is látszik". Ez a megállapítása szigorúbb kritikára és önkritikára ösztönzi a nézőt, a színházi szakembert, a színészt s rendezőt egyaránt. írásának következő fejezeteiben a romána! magyar drámairodalommal foglalkozik, vagyis azzal a szellemi alappal, amelynek állandósága nélkül sem nemzeti, sem nemzetiségi színjátszás nem létezhet. Elsősorban a darabok felől közelítve végez elméleti általánosításokat, keményen, kimondva, hogy egy-egy nagy sikerű előadás ellenére a romániai magyar színházi kultúra pillanatnyilag még mindig — vagy alig valamivel jobb, mint — középszerű. A Korunk említett 1973. szép temberi színházi száma óta született ugyan néhány kiemelkedő teljesítmény, a Kántorhoz nagyon közel álló Szabó József és Harag György jóvoltából, és több fiatal rendező is bemutatkozott, akik műsorpolitikájukban a művészetnek adnak elsődleges szerepet, s nem talmi érdekeltségeknek, mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy ezt a 190. életéve felé közelítő színházkultúra állapotrajzát módosítsa. Tulajdonképpen ezt körvonalazza Kántor Színházi csoportkép, 1980 című írása is, amely a Korunk 1980/5-ös számában jelent meg. „Változatlan örömmel nyugtázhatjuk" — írja — „hogy a színház nem szűnt meg közösségi ügynek lenni, hogy Thália papjai az anyanyelvi kultúra szertartásait népes közönség előtt celebrálhatják." Az ember akar- va-akaratlanul elgondolkozik, vajon hogy van ez minálunk. Az eladott előadások ugyan be vételi biztosítékot nyújtanak a színháznak, de a közönséget nem bűvölik el a középszerű előadások. Kántor egyike azon romániai magyar színikritikusoknak, aki ágálsz ilyen szervezett „bebiztosítás“ ellen, kockázatvállalást követel, félreérthetetlenül, egyenesen. A Hálátlan színház, hálás publikum? (avagy fordítottja sem igaz..című írásában a társadalmi dráma enyhe háttérbe szorulásáról is szól, az idén májusban megjelent írásában pedig már arról, hogy: „Az irónia jogainak, megnövekedett szerepének a hangsúlyozása nem egyik látás- és ábrázolás- (illetve kifejezés-) mód kijátszása a másik ellenében, hanem a szükséglet felismerése. És ebben — úgy tűnik — a kritikus ma találkozik bizonyos színházi törekvéssel (társadalmi igénnyel), nálunk is. Ami korántsem zárja ki a történelmi példát, a — néha történelmietlennek tűnő, az anakronizmusokra rájátszó s éppígy a teljes anakronizmust kiemelő — történelmi szemléletet." A nézőpont ma korszerűséget jelent. A korszerűség feltétele pedig a látóhatárok megnyitása, a kísérletező kedv állandó szítása. Hogy korszerü-e a mai romániai magyar színjátszás, illetve megmarad-e a középszerűség kátyújában, arra pontos választ ad a Kántor-szöveg olvasása. 1980-ban már nem értékeket színpadra kívánva elemzi a romániai magyar színházak helyzetét, hanem színpadi előadások értékelésén keresztül jut el az elméleti megfogalmazásokig. Vajon mi indokolta, hogy nyolc év alatt a Korunk háromszor megpróbáljon szembenézni a romániai magyar színház jelenével és közvetlen jövőjével? Nyilvánvalóan e színházi élet stagnálása, gyengélkedése. Fölfigyeltető jelenség, hogy már az első színházi szám mennyit segített, nem beszélve az ezt követők szükségességéről. S akarva-akaratlanul fölmerül a kérdés, vajon az Irodalmi Szemle 1976 februárjában napvilágot látott színházi száma miért nem segítette színházunk két társulatát a várva várt megújuláshoz? A mélyhullámzásokat nem látni. Az viszont látható, hogy Romániában a magyar színház ügyén a szókimondás, a kegyetlen, olykor fájó őszinteség, a kór nyilvános kimondása segített. „Pozitív hatást csak igazmondással lehet elérni" — idézzem Kántor Lajos írásából Oláh Tibornak, a bukaresti A Hét munkatársának hitvallását. Ez érvényes a színházi életre is. Mert, hogy meltől meddig, hogyan tovább, s hogy milyen legyen a korszerű tájoló és nem tájoló színház, ez nem csupán a szlovákiai magyar, de a romániai magyar színházszeretőnek is fontos kérdés. Szellemiségét, szellemi fejlődését meghatározó kérdés. Ez pedig nem nélkülözheti a szókimondást. SZIGETI LÄSZLÚ — A felsőoktatás a Szovjetunióban minden középfokú vég zettséggel rendelkező állampol gár számára hozzáférhető. Az elmúlt tanévben a 869 főiskola és egyetem tantermeit 5 millió 100 ezer diák népesítette be Ezeknek több mint a fele nap pali tagozaton tanul. A többieket az esti és levelező rendszer keretében képzik. A főiskolák és egyetemek első évfo lyamaira több mint 1 millió hallgatót vettünk fel. © Mennyibe kerül a diákoknak a felsőoktatás? — A főiskolákon és technikumokban valamennyi oktatási forma ingyenes. A diplomás szakemberek főiskolai képzésére fordított kiadások összege 1978-ban több mint 3 milliárd 400 millió rubel volt. Az esti és levelező felsőoklatási intézményekben a tanulók fizetett szabadságot kapnak a vizsga- időszakra, és fedezik utazási költségeiket az oktatás helyszínére és vissza. © A nappali tagozatok hallgatói, mint tudjuk, ezenkívül ösztöndíjat Is kapnak. — Igen, a diákoknak csaknem a négyötöde részesült havi ösztöndíjban. Az első négy évfolyamon ennek összege 40 rubei, az ötödik és hatodik tanévben 45 rubel. A kiváló tanulók ösztöndíja 25 százalékkal nagyobb az átlagosnál. Ezenkívül a legjobb diákok olyan ösztöndíjakban részesülnek, amelyeket kiemelkedő állami és társadalmi személyiségek, tudósok, írók, rangos művészek tiszteletére alapítottak. Ezeknek havi összege 1000 rubai. Voltaképpen minden főiskolának saját étkezdéje, orvosi rendelője, szanatóriuma és sport- gyógytábora van. A más városból vagy külföldről jövő diákokat diákszállókban, némelyik helyen külön egyetemi városrészben szállásolják el. © A végzett hallgatók, a diplomás szakemberek mindig ta- lálnak-'e munkát? — A főiskolára, egyetemre való bejutásnak két sajátságos formája van a Szovjetunióban. A diplomás szakemberek képzésében érdekelt üzemek, építőipari vállalatok, kolhozok és szovhozok elküldik tanulni fiataljaikat. Az ilyen diákok nem a főiskolától kapják az ösztöndíjat, hanem az őket küldő ipari vagy mezőgazdasági vállalattól. Az ösztöndíj itt a szokottnál 15 százalékkal magasabb. Tanulmányai befejezése után a diák most már új minőségben oda tér vissza dolgozni ahonnan az ösztöndíjat kapta. Széleskörűen elterjedt az utóbbi években az ,,előkészítős“ formájú bejutás a főiskolákra. Ilyen előkészítő működik ma míir 640 nappali tagozatos főiskolán. Az előkészítő tanfolyamokra olyan, középfokú végzettséggel rendelkező személyeket vesznek fel, akik bizonyos ideig már végeztek gyakorlati munkát. A munkahelyi feladataiktól mentesített dolgozók az év folyamán főleg olyan tárgyakat tanulnak, amelyekre a felvételi vizsgákon szükségük lenne. Azokat, akik sikeresen leteszik a záróvizsgákat az előkészítőn, további vizsgák nélkül felveszik a főiskolára vagy egyetemre. Tavaly az előkészítő tanfolyamoknak több mint 100 ezer elvégzője lett így felsőoktatási intézmény hallgatója. Körülbelül egy évvel a végzés előtt a leendő szakemberekkel közlik, hogy milyen munkahelyet szánnak nekik. Az elosztással foglalkozó állami bizottság rendszerint több helyet ajánl választásra. A fiatal szakemberekre vonatkozó jogszabály értelmében a főiskolák és egyetemek végzett növendékeinek legalább három évig a kijelölt helyen kell dolgozniuk, aztán szabadon változtathatnak munkahelyet. Az üzemek, intézmények és szervezetek kötelesek lakást biztosítani a fiatal szakembereknek, kedvező körülményeket teremteni új fel* adataik gyors megoldásához és gondoskodni szakmai fejlődésükről. Varga Imre (MNK): MÄGVETÖ (bronz) (Archívum-felvétel) közmondással A Korunk hatom színházi számáról Friedrich Schiller halálának 175. évfordulóján huszonhárom drezdai lakoshoz intézték ezt a kérdést. Az eredmény megdöbbentő volt. Drámái közül senki sem említette a Don Carlost, a Fiesco összeesküvése Geuná- ban címűt és a Messinai menyasszonyt; s hasonlóképpen nem kapcsolták nevéhez az adósság, megaláztatás, a betegség fogalmát. Ezzel szemben csaknem kivétel nélkül megemlítették Az örömhöz című ódáját, első drámáját, a Haramiákat, a politikai célzatú Ármány és szerelem címűt, néhányan a Teli Vilmost. Meglepően gyakran kerültek szóba balladái, azonban szintén jóformán címek említése nélkül. Halála hirtelen következett be, s ma már kevesen tudatosítják, hogy Schiller már negyvenöt éves korában meghalt, négy kiskorú gyermek apjaként, amikor a legkisebb közülük éppen egyéves volt. 1805. április 29 én a színházban olyan súlyos tüdőgyulladást kapott, melynek szervezete nem tudott ellenállni. Tíz nappal később, weimari dolgozószobájában érte a halál. íróasztalán a Demetrius című tragédia-töredék egyik monológja feküdt. (Szabad fordításban: „Ö, miért vagyok itt megbéklyózva, megkötözve határtalan érzéseimmel! Te örök Nap, aki körüljáIsmeri ön Schillert? rod a Földet, te légy vágyaimnak futárai“). S nemhiába érezhette ezt oly gyakran Schiller, hiszen a württenbergi herceg nyíltan kijelentette, nem kívánja, hogy Schiller több vígjátékot írjon: a mannheimi színház intendánsa, Dalberg pedig 1782-ben a jelenkort idéző Haramiák történését 250 évvel korábbra helyezte, kiadója pedig önkényesen átdolgozta a „második“ kiadást. Schiller, a filozófia doktora nem kis közömbösséggel találkozott életében — csupán kilencéves pedagógiai munkássága után nevezték ki a jénai egyetem professzorává. Az örök Napon kívül azonban már pártfogói, kívánságait teljesítő patrónusai is akadtak. Közülük a legnagyobb kétségtelenül Geothe volt ... Igaz, a lipcsei, és a berlini közönséghez hasonlóan a hallei diákok százai ünnepelték a mestert egy-egy bemutató után, az ő lelkesedésük azonban vajmi keveset segíthetett az állandó anyagi gondokkal küszködő írón. A legmagasabb évi jövedelem, amit a weimari herceg. Carl August pénztárából kapott, 800 tallér volt, annak ellenére, hogy nem egy helybeli színész megkereste akár az évi 1500-at is. Schiller, hogy műveire legalább némi előleget kicsikarjon kiadóitól, kénytelen volt több álnevet (Dr. Ritter, Dr. Schmidt, Dr. Fischer, Simeon Krebsauge) használni élete folyamán. Egyik — de- tektívregénynek is beillő — elbeszélésének bevezetőjében így vall: „Megvizsgálták a Vezuv anyagi összetételét, hogy egy tűz kitörésének okait megállapíthassák; miért szentel az ember egy erkölcsi jelenségnek kevesebb figyelmet, mint eqy fizikainak?" Ebben a kérdésben tulajdonképpen megtalálható a válasz a költő megélhetési nehézségeire. Amilyen céltudatosan és intenzíven dolgozott — a Stuart Mária utolsó felvonását 1800. június 9-én fejezte be, 5 nappal a bemutató előtt! —, any- nyira határozatlannak tűntek családalapítási kísérletei. A1 első sikertelen próbálkozás után, másodízben ő maga hallgatta el, és 1790. február 22-én végül Charlotte von Lengefel- det vette feleségül. Röviddel a házasságkötés előtt írja ezt az öniróniával teli levelet egyik barátjának: „Következő levelemet már férjként fogom Neked írni, persze, csak ha nem jön megint valami közbe." Bármennyire is megbéklyózva érezte magát Schiller — nemegyszer maró gúnnyal, mérgesen, néha talán túlságosan is energikusan vágott vissza, így például Dalbergnak is: „Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy az eddigiekben a Színház löb- bet nyert darabjaimon, mint a darabjaim a Színház által.“ Az Ármány és szerelem egyik előadásának színészei ellen pedig így fakadt ki: „Mióta divat az, hogy a színészek tanítják a költői? Nemegyszer voltam kénytelen a saját szövegem helyett bolondságokat végighallgatni.“ S a tény, hogy az utókor Shakespeare-hez hasonló rangúnak tartja Friedrich Schillert, a következők is bizonyítják: Goethe szerint „hatósugara nagy volt, mindenkit magához vonzott, aki közeledett hozzá". Wilhelm von Humboldt pedig így panaszkodott: „Halála végtelenül letört. Állítom, hogy legötletesebb napjaimat vele töltöttem.“ Az utókor számára pedig ismét Goethe fogalmazta még a legjobb tanácsot: (Szabad fordításban): „Ünnepeljétek háti Mert amit az ember éleiében csak félig kaphat meg, adózzon azzal az utókor egészen.“ BRAUNSTETŇJER GLORIA 19B0 VIII. 25.
