Új Szó, 1980. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1980-07-21 / 170. szám, hétfő
IJűkedvelő színjátszóinknak ide gyermekszínjátszó- ■ * mknak, báb játszóinknak Is) köztudottan érzékeny Achil- lesrsortífl produkciójuk alka- Kiiusaerfi, vagy pedig (versenyen, seregszemlén történő) „megmérettetése" Ezzel kapcsolatosan elég gyakori a nem kívánatos visszhang, magyarán mondva, a visszafojtott, vagy leplezetlen elégedetlenség. Hogy éz jogos-e, vagy sem, arról most ne szóljunk, fi óbáljuk azonban a felvetett problémát lényegére tapintva legalább általánosan megközelíteni. Fejtegetésünket kezdjük talán azzal, hogy mi is a kritika? A kritika —■ analízis alapján végzett értékelés, illetve bírálat. Minél tágabb összefüggéSzeretném az elmondottakat néhány példával is illusztrálni. Egy országos szintű értekezleten az egyik rendező sértett önérzettel tiltakozott az ellen, hogy a zsűriben újságírók is szerepelnek. Kérlelhetetlen indulattal bélyegezte őket „mitugrász“ firkászoknak, akik amúgy Is sóikat keserítik az amatőrök életét (?!). Igen meglepő volt egy másik, ehhez hasonló kirohanás is. A felszólaló azt kifogásolta, hogy a bíráló bizottság tagjainak egy része „profi“. Szerinte a hivatásos művészek ne piszkálgassák a műkedvelőket, törődjenek saját dolgaikkal. Mindkét esetben nyilván arról lehetett szó, hogy az elhangzott bírálat rámutatott alapvető Amatőrök, kontra zsűri seket tár fel, annál mélyrehatóbb. Célja — az objektív elemzés eszközeinek a felvonultatásával — feltárni a fogyatékosságokat, rámutatni a (színpadi] alkotás sikerét eredményező előnyökre. A kritika igazi alaphangja nélkülözi a pillanatnyi fellángolásból, csak a szubjektivitásból fakadó hamis „mellékzörejeket“. Tiszta kicsengését a szakmailag megalapozott nézetekből, az elméleti és gyakorlati tényekből, a törvényszerűségekből felépített véleményadás által kapja. Az elmondottak értelmében a kritikus falvit n/->m alkalmi ha jelenősre várva (Gyökeres György felvétele) ráti körök harsány hangú, amolyan mellveregetős „kisokosa“. Felelősségteljes hangjának legfőbb fundamentuma elsősorban az alapos szakmai tudás és a kellő, minél tágabb értelemben vett tájékozottság. S továhbmenve, válaszoljunk röviden arra is, mi a zsűri?' Nem más, mint szakértőkből (kritikusokból) álló bíráló bizottság. Véleménye már nem egy ember, hanem egy kollektíva közös véleményét tükrözi. A látott és hallott művészeti produkció gondos elemzése (mérlegelések, ellenvetések, összehasonlítások, bizonyítások stb.) utáni vélemény. Talán fölösleges hangsúlyoznom, hogy az eredményes együttműködésnek fontos feltétele a zsűritagok gondos kiválasztása. T ermészetesen a szervezők jó szándéka nem párosul minden esetben a zsűri a feltételezett ívagy jogosan elvárt) szakmai szintjével. Pláne akkor, ha a zsűri mondanivalója nélkülözi a nevelő jelleget (az együtteseket nem csak bírálni kell, hanem szükséges rámutatni a hibák orvoslásának módjaira is). Az ellenkező előjelű helyzetalakulást eleve kerülni kell, mert esetleg jogos elégedetlenségre adhat majd okot. Meg kell azonban azt is jegyeznem, hogy a bíráló bizottságnak tárgyilagos szellemben született véleménye gyakran találkozik a rendezők (vagy szereplők) ellenvetésével. Ez túlérzékenységükből fakadó alaptalan és oktalan visszautasítása annak a jó szándékú véleménynek, amely a szereplők s az együttes további működését pozitívan befolyásolhatná, hiányosságokra, s az erélyes hangú „vétót“ a bíráltak sértett önérzete diktálta. Az ilyen „hangadók“ azonban megfeledkeztek arról, hogy a zsűri tagjait — szokás szerint — nem foglalkozásuk, hanem (ismétlem) rátermettségük, tudásuk szerint válogatják. S ha a bizottság tagja nem lehet újságíró, akkor ugyanolyan címen nem lehet sem tanár, orvos, vagy autóbuszsofőr, esetleg brigádvezető sem. Még kirívóbb a másik véglet, amely eleve elzárkózik a hivatásos szakemberek elől, mintha bennük sejtené azt a végzetet, «mely az amatőrök munkáját „porrá zúzza“. Nem lehet az ilyen, valljuk be, nevetséges nézetekkel egyetérteni. Főleg akkor, ha azok hangoztató! a valóban igen elavult, századbeli játékstílust képviselik, s amelyet görcsös ragaszkodással másakra is rá akarnak erőszakolni. Ezek az emberek nyilván megszokták a néhány évtizeddel ezelőtti nemzedékbeliek családi alapon történő simogatásait, vagy hamis hízelgésnek beillő dicséreteit. Beleélték magukat a keresztapák lelkesítő bravóiba, s közben nem vették észre, hogyan változik körülöttük a világ. Valószínűleg nem tudatosították időben és eléggé azt sem, hogy a színpadon is a korszerű törvények játsszák már a prímet. Átaludtak a fejlődés szakaszait, s ezért ma is a régi idők szemüvegén át ítélik meg munkájuk eredményét. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy mindenkiben hóhért látnak, aki meg meri mondani az igazságot. Mert ez az igazság több « hibák felsorolásánál. Porlep te álomviláguknak vet véget, s olyan állásfoglalásra kényszeríti őket, mellyel idegenül éreznék magukat. A teljes tényállás megismerése érdekében hadd említsek meg két további jellemző esetet. Az első Dunamenti Tavasz eredményhirdetése ulán a művelődési ház csarnokában egy élénken vitatkozó csoportra lettem figyelmes. Amikor odaértem, a jelenlevők (a versenyen szereplő csoportok vezetői) el- liallgattak. Viselkedésükre csodálkozó tekintettel reagáltam, annál is inkább, mert egyikük szeme könnyes volt. Mi történt, kérdeztem? Az ellen tiltakoztak őszinte hevességgel, hogy őket most olyan alaposan és szigorúan bírálták meg, mintha profik lennének. Erre azt kérdeztem: Tehát úgy gondolják, másképpen kéne megítélni az amatőrök és másképpen a hivatásosak produkcióit? Helyettük válaszolva folytattam: £s miért? Hiszen a végeredmény szempontjából nem az a döntő, hogy a produkció profik vagy amatőrök alkotása, hanem az, hogy hogyan sikerült, milyen a minősége?! Megjegyzésemre ámuldozás volt akkor a válasz. Álláspontom helyességét egy évvel később igazolta az említett társaság néhány tagja. Őszintén bevallották tévedésüket azzal, hogy rájöttek: nekünk (az amatőröknek) kell felnőni a jó profik szintjéig, akkor lehetünk csak jobbak! A múlt évi Dunamenti Tavaszon jelen volt a bábosok nyilvános értékelésen egy hivatásos szakember (L. P. színművész). Utólag megdicsért azért, hogy olyan hasznos alapossággal dolgozik a zsűri. Kifogásolta viszont, hogy túl szigorú. Megmagyaráztam neki, régóta ilyen, sőt egyre szigorúbb. Ha évekkgl ezelőtt csak babusgatta volna a szereplőket, elkerülve a fogyatékosságok megállapítását és orvoslását, nem lennénk most ott, ahová a semmiből tornászta fel magát bábmozgalmunk. Csak a tárgyilagos hibakeresés, a korszerűbb játékmód meghonosodását szorgalmazó kritika vezethet a magasabb igények kialakításához. Vitapartnerem végü4 is nekem (nekünk) adott igazat. A „pro és kontra“ vélemények felsorolását folytathatnám. Azt hiszem, ennek nincs sok értelme, hiszen csak ismételni, vagy hangsúlyozni tudnám az alapvető elveiket. Próbáljunk viszem a most elmondottakból okulni. Ne fájjon a szigorú bírálat. Ne fájjon az igazság. Ne igyekezzünk prófétamódra változtatni a zsűri korszerű nézeteket védő és hirdető igéin. Mi változzunk meg. Közelítsük meg a színművészet általunk képviselt ágát a mai kor nyelvén, a legelfogadhatóbb módon, egyre tökéletesebben. SZŐKE ISTVÁN Törpe voltam Első osztályos diák lehettem, amikor néhány lelkes tanító néni elhatározta, hogy színjátszó csoportot szervez iskolánkban. Első színdarabként amolyan meseegyveleg bemutatását Tervezték el, melyben a mesevilág minden valamirevalóbb figurája szerephez jutott. Volt Hófehérkénk, királyfiak hárman, akadt boszorkány és hercegkisasszony, gonosz mostoha és udvari bolond is. En diáktársaimmal együtt törpét alakítottam. Hónapokon keresztül gyakoroltuk a darabot, eleinte csak tanítás után. később, ahogy közeledett Q bemutató, naponta reggel nyolctól a tornateremben próbáltunk. A darab iskolánk szívügyévé vált. Nagyszünetben az igazgató a pedellussal sú- gott-búgott a díszletekről, a jelmeztervező tanító néni szabályos időközökben sírógörcsöt kapott, állandóan a telefonnál ült, a méteráru szaküzlettel konzultált ruhaanyag ügyben. Fenyegetőzött és kö- nyörgött, ígérgetett és főleg sokat sírt. Zene szakos tanító nénink volt a legnyugodtabb, ö már évek óta kotta nélkül tudta a kísérőzenét. Állítólag egy iskolai előadáson játszotta először ezt a zongoramuzsikát, még diákkorában, negyven évvel ezelőtt. Csak egy kikötése volt, hogy nagy versenyzongoráján játszhasson, mert ujjaí ennek billentyűire szoktak rá. Sajnos, ezt az egyetlen kérését sem teljesíthettük, mert a színpad oly csöppnyi volt, hogy a termetes zongora nem fért el rajta. Elhangzott ugyan egy olyan javaslat, hogy a zongorát helyezzük el a dobogón, a szereplők majd a fedelén mutatják be a darabot, ettől viszont a tanító néni idegenkedett. Mint inár említettem, egy meseegyveleget mutattunk be, melynek cselekményére már nem emlékszem pontosan, de nem is fontos, mert a darab olyan zseniálisan volt megszerkesztve, hogy mindenről szólt. Szerelemről, gyűlöletről, hősiességről és árulásról, csörtetőkről és törtetőkről. A színpad pozitív és negatív hősöktől hemzsegett. Egy-egy monumentálisabb csatajelenetben a szereplők többsége azt sem tudta, hogy melyik királyfi oldalún harcol. Szúr* ták, vágták egymást válogatás nélkül, úgyhogy az egyik királyfi embereit végül kis karszalaggal kellett megjelölni, illetve megóvni saját orvdöf észeiktől. Nekünk, törpéknek ilyen szempontból nem volt gondunk. Minden figyelmünk egyetlen személyre, Hófehérkére irányult. Öt véd- tűk, óvtuk, öreá dolgoztunk látástól vakulásig, neki táncoltunk este a tűznél — kivétel és szerepjátszás nélkül egytől egyik szerelmesek voltunk belé. A darabot a tanév záróünnepségén mutattuk be. A nézőtér dugig tömve volt busike szülőkkel, a karzaton iskolánk fölös diákjai szó rongtak. Borzasztóan izgultunk mindannyian. Az egyik kistör pe izgalmában például bepisilt. Volt persze nagy fut kosás, hisz fehér harisnya nadrágján minden kétségei kizáróan sárgult a folt, de hiába, nem találtunk tartalék fehér harisnyanadrágot, így társunk barnában izgulta, játszotta végig a dara bot. A ze nekísér ő tanító néni rémülten tördelte a kezét. Istenem, istenem, a kották, otthon felejtettem a kottákat. A darabot jó félórás késéssel kezdtük, de an nál nagyobb sikerrel folytat tűk. A hősök bátran hősköd tek, az ármánykodók ravaszul ármánykodtak, az irigyek sárgára irigyelték magukat, a királyfiak sárkányokat fejeztek le, a hercegkisasszonyok arany aim áztak. Hófehérkénk kerülgette a veszélyeket, meghalt, feltámadt, szerelemre gyulladt, sírig tartó hűséget fogadott és mindezek közben egyre szépült. Mi, törpék, valósággal eltörpültünk mellette, körülugrabugráltuk, verejtékeztünk és a harmadik felvonás végére már a fülünkig szerelmesek voltunk beléje. A darab azzal végződött volna, hogy megjelenik a da líás királyfi, Hófehérke régen várt kedvese, és míg mi, a kistör pék az igazak álmát alusszuk, karjába kapja szerelmesét és uzsgyi, el vele, haza apukához, jön a lagzi, a fele birodalom, ml pedig eljárjuk utolsó és legszomo rúbb táncunkat. A félhomályos színpadon elszórtan aludtunk, munkában megfáradt apróságok. Hófe hérke a szín közepén, egy kér eveten szunyókált. Lábujj hegyen beosont a királyfi, gyengéden átölelte Hófehér két és már indult volna vele kifelé, mikor az egyik kis törpe iszonyú sikoltással föl pattant: „Hófehérke a miénk! Nem adjuk nekedľ Mintha riadót fújtak volna, úgy szökkentünk talpra mi is. Nem kellett ehhez semmiféle próba, egy emberként rontot tunk a daliás királyfinak, pontosabban mondva, a gaz csábítónak. Iszonyú csihí-pu hi kezdődött a színpadon. Az ifjú királyjelölt menekült vol na, de mi nem engedtük. Pú föltük, ahol csak értük. A zsivalygásra fölriadt szendergéséből a zenekísért) tanító néni is faki végül a színfalak mögött kapott helyet és pianínón játszottJ, és nagy lendülettel a billentyűk re csapott. Fölhangzott a darab fő zenemotívuma, egy vidám tralala (eredetileg az es küvői menetet kísérte , volna ez a zene), de miközben némán gyömöszöltük a földre- tepert trónörököst, észheka pott valaki, és a vörös bár sony függöny méltóságtelje sen összezárult előttünk. SOMOS PÉTER Egy fiatal gömöri festő A szlovákiai amatőr festők dubnicai seregszemléjének immár évek óta állandó, s tegyük hozzá sikeres résztvevője a Rimaszombatban (Rimavská Sobota) élő és alkotó Nyári Zoltán. A képzőművészet, a festészet Iránt zsenge gyermekkora óta érdeklődött, s szerencséjére, a füleki (Fiľakovo) gimnáziumban Szilágyi tanárnő személyében hozzáértő pedagógus Nyári Zoltán az Emlékezések ciklusból (linó) egyengette útját. Alig volt tizenöt éves, amikor a Fülek környéki amatőr képzőművészek tárlatán szerepelt néhány alkotá sa. Igazi tanító- mesterének és példaképének mindmáig Szabó Gyulát tekinti, akitől az igényességet is tanulta. Bár a képzőművészeti főiskolára családi körülményei miatt nem jutott el, a klasszikusok műveinek és a kortárs festészeteknek a tanulmányozásával elméletileg is felvértezett alkotóvá lett. Szoros barátság fűzi fiatal gömöri pályatársához, a Deresken élő Dúdor Istvánhoz is. Érzékenysége erősen meghatározta eddigi munkásságát. Akvarelljein, olajfestményein, Jozef Tokár felvétele linómetszetein s főként grafikáin olykor nyomasztóan elevenednek fel gyermekkori élményei. Kezdetben a realizmus jegyében fogantak művei, újabb alkotásain azonban már impresszionista hatások is érezhetők. A fiatal festő válogatott müveiből szeptemberben rendeznek önálló kiállítást Rimaszom hatban. HACS1 ATTILA 1980 VII. 4
