Új Szó, 1980. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1980-07-17 / 167. szám, csütörtök
Vastaps a cseh csoportnak- KÜLFÖLDI SZÍNJÁľSZQCSOPORTQK KAZINCBARCIKÁN Mosolyok r»s török ‘Qyik jelenete ( Sz»Ihmáry Király Ádámné felvét©!«1! «* A hadvezér, akii álmában is dolgozott a V. Ifj. Horváth István £17 Országos Színjátszó Fesz*• tiválon vendégként fellé j»ft külföldi együttesek szinte az utolsó pillanatig két lényeges talány elé állítják a rendezőket és a nézőket, A meghívás ugyanis egyes országoknak szól, ahol az illetékes minisz térium vagy más intézmény dönt arról, ki utazzék Kazincbarcikára. Ezért csupán a fellépés előtt tudjuk meg milyen csoport érkezett és mit já'szik, A közönségnek az előadás kezdetéig fogalma sincs, hogy mit láthat majd ... Kell-e hangsúlyozni, hogy a tornateremben fellépő lengyel csoport iránt óriási volt az érdeklődés. Szabályos ostrommal lehetett csak bevenni a bejáratot, ez mintegy kétszáz, az előzékenységről rövid ideig megfeledkezni kényszerülő harcos érdeklődőnek sikerült. A1 gyér fényben kivehettük, hogy fehér ruhában, erőteljesen kimaszkírozott figurák — clow- nok állnak, más-más merev testtartásban. Aztán végre megtudtuk, hogy a Dambrova Gór- nicza-i Fórum Színház Clow- rticia című előadását láthatjuk, Michal Staszkiewicz rendezésében. Mi tagadás a nagy várakozást — nagy csalódás követte. A mozgásra és kórusokra épülő jrték a társadalom iro nikus, ciniikus tagjait képviselő, hajlékony és könnyen manipulálható rétege és a művész viszonyát ábrázolja — sajnos, sematikusan. A mozgásszínház elkoptatott jelzései, mondhatnánk közhelyei bukkantak föl egy meglehetősen felszínes történet során. Nem tudtak megdöbbenteni a kórus cinikus mondatai arról, az a legildomosabb, ha minden helyzethez alkalmazkodunk, s aki kidugja a fejét ebből az átlagból, azt le kell kaszabolni ... S nem hatottak meg a művész szavai az értelmes életről, az emberi helytállásról, az önfeláldozásról sem Ügy vélem, mindenki nagy hiányérzettel távozott, becsapottnak érezte magát, mert nem művészetet, csupán utánérzéseket láttunk, sok közhely- lyel és elkopott megoldással. A csoport eddig már 63 bemutatót tartott — például a Hamlet, valamint a Rómeó és Júlia motívumaiból készült játékot is előadta — s ezért senki sem értette, miért ezt a gyenge előadást választották és mi az az érték, ami a magas színvonalat képviselő lengyel amatőr színjátszásban élteti ezt á produkciót. Senki sem tudott válaszolni, a lengyelek pedig nem vettek részt az értékelésen ... A szvistovi Egyetemi Színpad többet törődött az előzetes propagálóval. Már napokkal fellépésük előtt plakátok, röplapok hirdették, hogy a bolgár csoport Cyurkó László Szerel- mem, Elektra című darabját játssza. A kamaraméretűre szervezett előadásban érezhetően nem az érzelmek domináltak, hanem a társadalmi-politikai kérdések. Rozin Csapanov rendezőt Oresztész és Elektra filozófiája s az ebből adódó konfliktus érdekelte. Az, hogy Oresztésznek van-e igaza, aki a zsarnok Aigiszthosz megölése után feledni és feledtetni akar, társadalmi megbékélést hirdet. Vagy Elektra pártjára álljunk, aki a diktátor minden segítőjének, kiszolgálójának megsemmisítését követeli. S helyesen cselekszik-e Oresztész, amikor a megbékélés érdekében megöli a hajthatatlan és elveihez hű Elektrát. Csapanov a kórussal mondatja el kételyeit, érveit, és ellenérveit, méghozzá úgy, hogy a kórus tagjai vagy az első sorban ülve, olykor hátrafordulva kommentálnak vagy a közönség közé furakodnak és szemtől szembe kérdeznek. Ez a megoldás a nyelvi korlátok ellenére, hatásos volt, miként az egész előadás is. Zavart viszont, hogy Elektra alakítója deklamáló, külsőségekben megnyilvánuló játékstílusban játszott, Oresztész viszont korszerűbb eszközökkel — jelzésekkel, éles váltásokkal — építkezett. Amikot kiderült, hogy Belgiumból érkezett Genti Munkásszínpad „hagyományos“ drámát — Lorca: Bernarda Alba házát — játszik, minimális húzásokkal és szünet nélkül, bizony recsegni kezdtek a székek, sokan kimentek Mi tagadás, jómagam is lazítottam vagy tíz percet — de visszamentem, mert volt mit nézni. Elsősorban a szereplők lélektanilag átgondolt játékát. Megragadott az anyát alakító színésznő, aki hanghatásaiban, gesztusaiban nem árulja el zsarnokságát és bigottságát, mint például Sulyok Mária nagyhatású figurája. Ez a nő rafináltabb. Kígyómosolygású. Precízen megszervezi, hogy leányai lelki és testi érteleimben i.s szenvedjenek. Nemcsak kérlelhetetlenül érvényt szerez a vallási hagyományoknak, hanem már-már kéjeleg a szenvedések láttán. Megdöbbentő alakokat keltenek életre a leányok alakítói is. A rendezésben a feszes, a csaknem két órán át szüntelenül vibráló ritmust és két megoldást csodáltam. Az első a (kívül fekete, belülről bársonyvörös szekrény rekvizitumként való kihasználása ragadtatott el. Eb- beij a szekrényben lóg az elhunyt férj, az apa ünneplő ruhája. S a következő jelenetben a szekrényt becsukják és asz tál, majd ágy lesz belőle, így is jelezve az apa bigott vallási erkölcsének jelenlétét. A másik jelenet az előadás vége. Aki csak egyszer rendezett vagy játszott, avagy nézőként belemélyedt. tanúsíthatja, milyen nehéz a színpadi halált megjátszani és — megrendezni. Több Bernarda Alba-előadásban csupán sikoly jelezte a leány öngyilkosságát. A belgák elő adásában a leány a szekrényből lett asztalon hal meg, fűzőjét szorítja a nyakára, aztán előrebukik, de nem zuhan le, hanem megmerevedik, leszegett fejjel, hátrafelé föltartott kézzel. Az elszállni akaró, de felszállni nem tudó, halálra kínzott madár megdöbbentő szimbólumaként. A kétórás,flamand nyelven előadott dráma végül is sugárzó művészi erejével a nézők háromnegyed részét a székhez kötötte és a végén nagy tapsra ragadtatta. R ossz nyelvek szerint a Kazincbarcikán fellepő csoportok nem is annyira a zsűritől, hanem a művelődési otthon széksoraitól tartanak leginkább. Ugyanis ezek a székek — ha a néző előadás közben izeg-mozog, vagyis unatkozik — félelmetesen tudnak recsegni... Csalhatatlan jel: ha recsegnek a székek, legalábbis a közönségnél megbukott az előadás. Jóleső érzéssel írom le, hogy a hazánkat képviselő, a délcsehországi Vodňanyból érkezett Népszínház előadása alatt egy szék sem reccsent, senki sem hagyta el a nézőteret, és a Játék végén percekig zúgott a vastaps. Ha végiggondoljuk, tulajdonképpen átlagos koméA hír tömör és szomorú: hetvenhat éves korában Budapesten meghalt Lackóné Kiss Ibolya, Érbogyoszlón született író és orvosnő. Ennyi és nem több, amit a Magyar Nemzet hírrovata közöl, s nyilvánvalóan ennyi és nem több, amit a mai szlovákiai magyar fiatalság tud Lackóné Kiss Ibolyáról. Pedig a Túl a folyón című regénye — amelyet 1957-ben jelentetett meg a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó — megérdemelné az olvasóközönséget, a köztu- datbani jelenlétet. Nagyon fiatalon, a hatvanas évek elején olvastam ezt a könyvet. Témájánál fogva középeurópait, hiszen két kis népről szól, olykor felszínes romantikával, máskor hű realizmussal, mégis történelmi hitelességgel, cselekvésre ösztönző áthallásokkal. Akkoriban sajtónk egy része ,,politikai szempontból“ félremagyarázta a művet, állítván, hogy a középeurópai népek, így a szlovák és a magyar nép kapcsolatában, nem kell feszegetni az együttélés felszínre vetette kellemetlenségeket. Kiváltképp rerrassas' diát. Frank Tetauernek, a harmincas évek népszerű cseh színműírójának Mosolyok és tőrök című művét adták elő, amelynek cselekménye ismerős: két középkori lovag beleszeret egy nemes két lányába. A helyzet komikumát az adja, hogy a két lány a másik férfiba szerelmes. tehát egyik sem abba, aki szerelmet vall neki. Fölvonulnak az ilyen színművek ismert figurái is: a csalafinta, agyafúrt szolgalegény, az örökké pityókás pap, a kissé ütő- dött jogtanácsos, a leleményes korcsmáros, valamint a bájos, teit idomú víg özvegy, a még férfiakra áhítozó nagynéni... Mi tette ezt a jól megcsinált, de nem kiugró darabot átlagon felüli előadássá? Elsősorban František Zborník ötletes rendezése, utnely ügyesen használta ki a jellem és a helyzetkomikumok adta lehetősé geket A korhű és a mai rekvi zitumok és jelmezek, valamint a többrétegű, mindig aktualizá ló cseh humor hagyományaiból merítve többsíkú, nevetésre és gondolkodásra egyaránt kész tető játéknak tapsolhattunk, Ügyes ötlet volt, hogy a hely színt ötletes magyar feliratok kai jelezték s a comedia deľ arte stílusnak megfelelően néhány magyar nyelvű improvizációt is beleszőttek az elő adásba, amely így érthetően még nagyobb visszhangot val tott ki. Az előadás másik erős sége a színészek — főleg a két lovag és a két nővér — eszkö zeibeu tudatos és korszerű |á téka volt. A rendezéshez híven nem egyértelmű és nem is csak karikírozott figurákat keltettek életre 0 ~ rveridetes, hogy az idei kazincbarcikai fesztiválon több szlovákiai magyar rendező és népművelési szakember is részt vett. Volt mit látniuk, tapasztalniuk. Újra meggyőződhettünk arról, hogy ma már ösztönös rendezéssel és játékkal amatőr előadásoknak sem lehet sikerük. Tanulni, művelődni kell hát rendezőnek, színésznek egyaránt, méghozzá rendszeresen. A késhegyig menő, alapos szakmai vitákon újfent megbizonyosodhattunk, hogy lehet alaposan .bírálni sértegetések és sértődöttségek nélkül is, elsősorban akkor, ha a bíráló és a megbírált nem általánossá gokban beszél, csak a látott előadást elemzi — konkrétan Az idei kazincbarcikai fesztivál mérlege minden résztvevő számára pozitív, hiszen sok hasznosítható tanulsággal szolgált. Számunkra azzal is, hogy — most a vodilanyi csoport sikere igazolta — a cseh, a szlovák és a szlovákiai magyar amatőr mozgalom legjobbjai rendezésben és színészi játékban semmivel sem maradnak el a magyarországi és más külföldi együttesek mögött. SZILVÁSSY JÓZSEF gényben, vagyis nyilvánosan nem. Pedig Lackóné Kiss Ibolya a lehető legtárgyilagosabban értékelte a két nép — a folyón túliak és az innenső oldaliak — mentalitását és történelmi magatartásjegyeit, amit feltételez az is, hogy szlovák családba ment férjhez. Sokáig élt Liptovský Mikuláson, ahogy ő írta „a gyönyörű Liptószentmiklóson“, s onnan magyarként szemlélődve, tárgyilagosan tudta értékelni a nemzetiségi viszályok igazságtalanságát és kifinomult embertelenségét. A mű ráadásul életrajzi ihletésű, hiszen középpontjában egy szlovák hegedű- művész és egy magyar orvosnő házassága áll a második világégés előtti, alatti és utáni években. Másik ismert alkotása az 1942-ben megjelent Erzsi tekintetes asszony, amelyben Ma- dács Imre feleségének hűtlenségét kívánja elfogadhatóvá varázsolni. Fráter Erzsébetről 1966-ban egy tanulmánykötetet is megjelentetetett. Lackóné Kiss Ibolya a csehszlovákiai magyar irodalomban úgy élt, ahogy a történelemíró epikus G K Zsukov Immár legendás név Ha megkérdeznénk tíz had történészt » világ minden tájáról, hogy ki volt a második vi lágh á I >orú Ieg k i e mel k edő bb hadvezére, nyolcán közülük bizonyosan őrá szavaznának. Arról, hogy i háború melyik időszakában tiol járt, kivel találkozott, melyik csatában mi történt, milyen volt a nácik ereje, s a szovjet főparancsnokságon miként döntöttek el az ellencsapások irányát — bőségesen olvashatunk történelmi forrásértékű memoárjában: az Emlékek, gondolatok, éppen tíz éve látott napvilágot. Szűkszavúbban vallott önmagáról. Sze rénysége tilthatta az önjellemzést Annál becsesebb most az a rövid emlékiratrészlet, amit egykori tábornok-segéd tisztje, L. F Minjuk vetett papírra. A közlemény a Druzsba národov című irodalmi folyóiratban látott napvilágot. Nemcsak azért él a történelem árnyékában. Meghúzódva, de nevelő szándékkal. Fent említett kötetei mellett írt egy történelmi regényt is, Nagy cél címmel. Az 1939-ben megjelent Diri-dongó és az 1955-ben napvilágot látott Tátraalji rapszódia című kötetekben történelmi karcolatokban ír irodalmi múltunk nagyjairól. Balassitól, Vörösmartyn át Juhász Gyuláig sok alkotóról szól jó pedagógusi érzékkel a csehszlovákiai magyar ifjúsághoz. Igaz, nevelő ÍSlzatú anek- dotikus motívumait olykor-olykor gyengíti a romantika és a nemzeti heroizálás. Ennek ellenére elmondható, hogy Lackóné Kiss Ibolya mindenkor a népek békés együttéléséért írt és fáradozott. Magáénak vallotta Hviezdoslavot és Petőfit, Tompát és Sládkovičot. A nemzetköziség ábrázolása mindenkor áthatotta műveit, akárcsak krédószerű hite, amellyel a Túl a folyón című, elsősorban kor- dokumentum-értékű regényét zárja. „Nyugalom a halottaknak, békét hozó munka az élőknekfszigeti) posztumusz a mű, mert szerzői« nincs már az élők közölt, hanem azért is, mert Konsztan- iijin Szimonov, a nemrégiben elhunyt szovjet író adta át a szerkesztőségnek. Szimonov nagy előszeretettel ápolt és segített megjelenéshez katonai emlékiratokat. A halhin-goli újságnál közvetlenül Zsukov parancsnoksága alatt szolgált haditudósítóként. Szimonov rokon- szenve tehát érthető, s nem csupán a kézirat szerzője, hanem Zsukov iránt is. Minjuk rendkívül energikus vezetőként jellemzi Zsukovot, aki azonban a kiadott parancsokat alaposan megfontolta. Nagy figyelmet, szervezettséget, tervszerűséget követelt a munkában. Ki nem állhatta maga körül a fecsegést, a lassúságot, a pontatlanságot; kö nyörtelen volt a hibák elköltőivel, takargatóival szemben. „Hu valaki hibázott, jelentse“ —- mondta gyakran. Nem szerelte azokat, akik köntörfalaztak, bizonytalankodtak, egyik lábuk-« ról a másikra áll lak előtte, „llo- qyan nézhet az ellenség szemébe, aki a parancsnoka előtt meg zavarodik?“ — tette föl a logikus kérdést. A hajlongókat. a hajbókotokat pedig meg se tűrte maga mellett. Azoknak ellenben, akik férfiasai!, katonamódra vállalták a mulasztást, tettükért a felelősséget, a hiba kijavítása után so se rótta föl újra a vélkel. 0 maga sohasem hárította másra sajat tévedését, hanem mások előtt is vállalta azokat. Minjuk egykori parancsnoka legszembetűnőbb tulajdonságának a kivételes munkabírást tartotta. Zsukov egy karosszék- ben ülve is ki. tudla pihenni magát alkalomadtán, s ami hihetetlen: „alva“ is dolgozott, ha erre szükség volt. Egy ízben Minjuk igen fáradságos nap után ismertette Zsukov előtt jelentését. Zsukov azonban — a segédtisztnek legalábbis úgy tetszett — elszenderedett. Minjuk erre tapintatosan elhallgatott. Zsukov ekkor felnyitotta a szemét, és utasította a jelentéstevőt, hogy folytassa. És újra lehunyta szemét, mintha álomba merült volna... Amikor a jelentés véget ért, Zsukov megtette alapos ellenvetéseit, és kiegészítéseket fűzött a szöveghez. Sztálin számára is készült a háború idején ily módon jelentés. Mégpedig kikezdhetetlen, olyan, amivel a közismerten igényes főparancsnok is elégedett volt. — Hogyan tud ön egyszerre pihenni, figyelni és dolgozni? — kérdezte egy ízben parancsnokát Minjuk. — A háború sok mindenre megtanítja az embert — válaszolta a marsall. — Én pedig már a negyediket csinálom végig. Eisenhowernek mesélte Zsukov a háború végén: a győztes moszkvai csata után, azt követően, hogy a németeket visszaszorították, napokig aludt egy- végtében, és Sztálin se kellette fel. Tudta, hogy hetekig napi huszonkét órán át dolgozott. El- szenderedve is N. SÁNDOR LÁSZLÓ TÖRTÉNELMEK ÁRNYÉKÁBAN Elhunyt Lackóné Kiss ibolya
