Új Szó, 1980. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1980-07-14 / 164. szám, hétfő
Ä romániai A hét címil társadalmi és politikai hetilap idei 23. és 24. .számában a fönti címmel közli Nagy Olga neves erdélyi néprajztudósnak, A táltos törvénye — Népmese és esztétikum című kiváló könyv és más értékes néprajztudományi munkák szerzőjének terjedelmes tanulmányát. A tanulmány szerzője hangsúlyozza, hogy mint minden kutatásban, a néprajzkutatásban is a jelenségek összejátékosság, a pajkosság, á tréfa, a rögtönzés elsikkadása az egyes népszokásokban? — teszi íel a kérdőt a szerzó, és arra sarkallja a gyűjtőket, hogy ku- tatómunkájuu során mindennek nézzenek utána. Nagy Olga elvileg alapvetőnek tartja az interdiszciplináris „kitekintést“, vagyis azt, hogy a néprajzkutató érdekes munkája során ne zárkózzon el a más rokon tudományágak — mint amilyen például a pszichológia, a történelemtudomány, a filológia, a szociológia —• eredményei és az általuk elérhető lehetőségek elől. A kutatást a felsorolt tudományágak és más diszciplínák szakemberei kollektiven is végezhetik, de az interdiszciplináris kutatásnak olyan lehetősége is yan, mint amilyenhez például Van Gennep folyamodott, ö — amint szerzőnk elmondja — antropológusnak indult és egy törzs vizsgálata közben győződött meg arról, hogy nem értheti azt meg „annak mítoszai, MIT KUTATUNK, MIT ŐRZÜNK? függését kell keresni, mert a „miértek“ megválaszolása nélkül az egyes adatok semmit sem mondanak az élő, állandóan változó kultúráról. Tanulmányában a neves etnológus számos gyakorlati néprajzkutatói módszerrel ismerteti meg az olvasót és hasznos útmutatásokat ad az önkéntes (amatőr) néprajzosok számára is. Rámutat többek között: A néprajzos nem elégedhet meg azzal, hogy öregek közlése alapján lejegyzi, rekonstruálja a legrégibb szokásformákat. A rögzített formák alapján meg kell vizsgálnia, mi maradt meg a szokásokból, mi hullott ki, mi alakult át, s mindez milyen hatásokra történt. Egyik román—magyar összhasonlító kutatására utalva megállapítja, hogy bizonyos lakodalmas szokások a múlthoz képest meglehetősen elszürkültek, elszegényedtek. Felmerül a kérdés, vajon miért? Nagy Olga a tudós alaposságával' ki is deríti az okokat, leszögezve: „Ezek a változások a paraszti lélekben végbement, átalakulásokról árulkodnak.“ De vajon csak a lakodalmas szokásokban van ez így? Vagy általában tapasztalható például a rítusai stb. nélkül; így lett belőle élenjáró etnológus, később folklorista, mert enélkül például nem érthette volna meg azt a lényeges különbséget, amelyet a legenda és a mítosz hordoz, szemben a mese mondanivalójával: hogy ti. a legenda és a mítosz isten dicsőségét, a mese az emberét hordozza.44 A szerző bevallja, hogy 6 maga is a néprajztudósnak ez utóbbi típusához tartozik, s amint elmondja: „ ... pszichológiai kitekintés nélkül nem érthettem volna meg azt a rejtélyt, hogy a mese sémája ugyanaz, a mese mégis mindig korszerű és jelenkori, amikor és ameddig azt éltetik. (...) a mesét az átvevő (az új nemzedék) mindig modellszerűen, lecsupaszítva, csak lényeges jegyeiben megszűrve veszi át: s e lecsupaszított sémát újból és újból feltölti alkotó képzelete szerint a kor jegyeivel.“ A tudományok kölcsönhatása, és egymás segítése, kiegészítése ma általános korkövetelmény. Nagy Olga ezt tömören így fogalmazza megr „Az egységes valóságot bizonyos megközelítésben vizsgáló tudományosság, ha nem veszi figyelembe más diszciplínák, más nézőpontból kiinduld vizsgálódás eredményeit, nem juthat el a valóság egésze, a teljes valóság megértéséhez.44 A néprajztudós a néprajzkutatásban az ösztönösség helyett a tudatosságot és a szigorú szakirányítást kéri számon. Elveti azt az elvet, hogy az amatőr gyűjtő „csak gyűjtsön és hagyja a válogatást a szakemberekre". A spontaneitás és igénytelenség ilyen megfogalmazásai nemcsak tudományta- lanok — állapítja meg — „ha* nem rendkívül veszélyes követ- kezményekkel járnak és még az sem menti őket, hogy az idő sürget44. És nem is tartja reálisnak az efféle elképzeléseket. Főként azért nem, mert Erdélyben nincs megfelelő számú néprajzi szakember. És honnét is jönnének a szakemberek, „amikor intézményes szakképzés nincs! Ilyen nem lévén, szükségképpen önkéntes gyűjtők képezik ki magukat rangos kutatókká. Örvendetes példáink vannak arra, hogy a nehéz és korlátozott föltételekből bárki kitörhet, ha igényes és szívós munkába kezd.44 A továbbiakban több ilyen néprajzos példáját említi, vagyis szerinte a stafétabotot ők, az ún. önkéntes néprajzosok veszik át, akik munkájukból szükségképpen ki kell hogy küszöböljék a véletlenszerűséget és az ösztönösséget. Arra is rámutat, hogy Erdélyben nagy erőtartalék-források is vannak; „a megyei néprajzi múzeumok, a népi alkotások házai nevelhetik, irányíthatják a munkatársi gárdát44. Tanulmánya végén a szerző megemlíti, hogy a kolozsvári Babes-Bolyaí Egyetem magyar tanszékén ebben az évben folklórcsoport alakult, amely csoportos gyűjtéseket is szervez. De nemcsak az egyetemén, hanem az általános és a középiskoláikon is működnék folkról- gyűjtő csoportok, nem beszélve a táncházakról, ahol az ifjúság számára nemcsak a kulturált egy ultiét lehetséges, hanem az évszázadok folyamán kicsiszolt tánckultúra átadása és a rendszeres folkrólgyűjtés is megvalósulhat. E z utóbbi példákon elgondolkodva felmerül a kérdés, vajon miért ne szervezhetnénk mi is az egyetem magyar tanszéke mellett és középiskoláinkon hasonló néprajzi szakköröket, folklórgyűjtő csoportokat? KÖVESDI JÄNOS EGY PÉCSI ÍRÓ SZLOVÁKIAI BENYOMÁSAI Tüskés Tibor, József Atttla-dífas író, jelenleg a Baranyame- gyei Könyvtár munkatársa. Június első felében a Szlovákiai írószövetségnek vendégeként 10 napos tanulmányúton vett részt hazánkban. Szlovákiai útjának tulajdonképpeni indító- okairól és céljairól kérdeztük az írót. — A magyarországi Móra Könyvkiadó több könyvemet megjelentére Ezek közül liz egyik a Képes Földrajz sorozatban Jelent m— Magyarország címmel ii .ír negyedik kiadásban. A bratislavai Mladé letá a könyv szlovák nyelvű kiadását készíti elő. Szerkesztője dr. Adriena Slamová; a fordítást dr, Jozef Fraíio docens végezte. A könyv kiadását a Mladé letá jövőre tervezi. Amikor megtudtam ezt a jó hírt, azonnal elhatároztam, hogy személyesen is megismerem a pozsonyi kiadás szerkesztőjét és fordítóját. • Tükröződik-e más műveiben is a hajdani magyar—történelem szakos pedagógus ifjúság iránti szeretete, nevelői ambíciói? — Húsz évig tanítottam középiskolában irodalmat és történelmet. Joggal mondhatom, hogy könyveim egy részét nem is én, hanem tanítványaim írták. Komolyra fordítva a szót: magam is nagyon sokat tanultam az iskolai munkából. Írtam verselemzést Versről versre címmel, az Így élt sorozatban fiataloknak szóló pályarajzot, a költő és a hadvezér Zrínyi Miklósról, az Ezerszínű Magyar- ország sorozatban pedig könyvem jelent meg Zala mente, So- mogyország címmel. Ezek a könyvek elsősorban fiatal olvasókhoz szólnak, de úgy, hogy a felnőtt ember is ismeretet, élvezetet, szellemi gyarapodást kapjon bennük. • Irodalomkritikáiban, tanulmányaiban, esszéiben a kor* társ magyar irodalom, azon belül pedig az ember és környezetének kapcsolata izgatja legjobban. Minek a kifejezésére törekszik ezekben a tájesz- székben? '—1959 s 64 között a Pécsett megjelenő jelenkor című irodalmi és művészeti folyóiratot szerkesztettem. Ez az idő jó alkalom volt a kortárs magyar irodalom és az élő írók megismerésére. A szerkesztő azonban szerkeszt és kevés ideje van írni. Amióta nem szerkesztek, azóta viszont rendszeresen írhatok kritikákat a frissen megjelenő könyvekről. Ezekből az írásaimból adta ki a Szép- irodalmi Könyvkiadó a Pannóniái változatok és a Mérték és mű című köteteket. Meggyőződésem, hogy a mai magyar nyelvű irodalom, főként a költészet európai rangú értékeket mutat föl. A szépíró a valóságot tükrözi. A kritika viszont a holnap irodalomtörténete. A kritika felelőssége, hogy közvetítő, azaz katalizátor legyen a mű és az olvasó között. Kritikai munkámban ez a felelősség vezet. Az író megírja a művét, de hogy az a közönséghez utat találjon, a kritikának kell jól működnie. Az irodalomtörténet azt bizonyítja, hogy minden jelentős korszaknak — például a Nyugat irodalmának — megvolt a maga jelentős és színvonalas kritikája is. Hiszem, hogy a mai magyar irodalom értékeit Is csak feladatban hozzá méltó kritika közvetítheti. • Sokat foglalkozik a nemzetiségi irodalmak, főként a jugoszláviai és erdélyi magyar irodalom ösztönzésével. Miben látja az itteni magyar irodalom erényeit, hátrányait, s fejlődésének előfeltételeit? Szerencsésnek mondhatom magamat, mert elég sokat utaztam már Európában. De legjobban — érthetően — ott érzem magamat, ahol magyar írókkal, magyarul tanuló diákokkal, magyar könyvet olvasó emberekkel találkozhattam. Tapasztalatból állíthatom, hogy mind a romániai, mind a jugoszláviai irodalom értékekben gazdag. Például az erdélyi Sütő András, Kányádi Sándor, Beke György, vagy a vajdasági Bori Imre, Fehér Ferenc könyvei a magyar nyelvű irodalom élvonalába tartoznak. A szlovákiai magyar irodalmat eddig csak távolról ismerhettem, főként az Irodalmi Szemle hasábjain és a Madách kiadó könyveiből. Örülök, hogy most személyesen is találkozhattam a szlovákiai magyar irodalom több kiváló művelőjével. A kisebbségi irodalom mindig és mindenütt sajátos szereppel rendelkezik. Sajátos élményeket közvetíthet, egyéni történelmi tapasztalatokat oszthat meg. Ezért a felelőssége, feladata, a gondjai is talán meg- kettőzöttek. De az adja hivatásának szépségét is. • Milyen tapasztalatokkal gazdagította a tíznapos ittlét? — Házigazdáim messzemenő figyelemmel gondoskodtak, hogy a tíz nap tartalmasan teljék el. Számomra úgy ér véget, hogy további folytatást kíván. Vállaltam, hogy a Revue svetovej literatúry számára összeállítást készítek a mai magyar szociográfiáról. Tőzsér Árpád Genezis című könyvét azzal a szándékkal viszem magammal, hogy kritikát írjak róla. Ügy érzem, a tizedik napon nem véget ért valami, hanem most kezdődött el igazán. BRAUNSTEINER GLORIA „Mert mi is voltam?’" (WITOLD GOIVSBROWICZRÖL) Witold Gombrowicz neve mifelénk is tulajdonképpen akkor vált (valamivel] szélesebb körben ismertté, amikor a budapesti Vígszínház bemutatta Operett című drámáját. Nem oly régen volt ez: 1978 őszén. 1979 februárjában pedig a kaposvári Gsiky Gergely Színház vitte színre egy másik darabját, az Esküvőt. De hogy ki volt valójában Gombrowicz, még azok közül sem tudhatják sokan, akik látták ezeket az előadásokat. Nem tudhatjuk meg természetesen a Nagyvilág ez évi 6. számából sem, amely mintegy harminc oldalt szentel a lengyel írónak — egy teljesebb kép kialakításához műveket, legalábbis a jelentősebb Gombrowicz-műveket kellene megismernünk. Vitathatatlan azonban, hogy ez'a harminc oldal több ízelítőnél, több érettségi vizsga anyagánál, nemcsak eligazít, íróközeibe hoz, hanem szellemi izgalmakat is kivált bennünk, és egy olyan természetes kívánságot is, amelynek a teljesülése lehetővé tenné, hogy ne csak elvétve és ne csak részletekben találkozhasson a magyar olvasó Witold Gombrowicz-csal. Életrajzából annyit, hogy 1904-ben született egy falusi birtokon. Varsóban jogot tanult; bíróságon dolgozott. 1933-ban látott napvilágot első novellás kötete, öt évvel később a Ferdy- durke című regénye, amelyről még később szó lesz. 1939 nyarán egy tengerentúli hajókiránduláson vesz részt; Argentínában, Buenos Airesben éri a háború kitörésének a híre. Nem tér haza, emigrációban marad és egy helyi lengyel bankban dolgozik, mint tisztviselő. És közben ír. Hatvanegyben jön vissza Európába. Dél-Franciaor- szágban töltötte élete utolsó éveit; 1969 júliusában halt meg. „Amikor Witold Gombrowicz tizenegy éve utolsót lélegzett dél-franciaországi házában, már szárnyára kapta a világhír. Regényeit a legtöbb világnyelvre lefordították, darabjait nagy sikerrel játszották mindenütt, Párizstól Stockholmig. Mégsem állíthatjuk, hogy a nemzetközi elismerés ezúttal szinkronban volt a tényleges művészi eredménnyel (a magyarországi befogadás lassúsága külön fejezetet érdemelne) — írja Gömö- ri György a Ferdydurke című regényt bemutató dolgozatában. Magáról a regényről, amelyet sokan századunk egy legjelentősebb művének tartanak és amely „alapjaiban rendítette meg a lengyel prózaírást“, a hagyományos epikai konvenciót. azt mondja tovább Gömöri, hogy bár társadalmi szatíra is benne foglaltatik, „sokkalta gazdagabb jelentés-szférával bír“. „Még a legkonkrétabb lengyel utalások sem csak lengyel vonatkozásban érvényesek“, „ ... ami pedig zseniális a Ferdydurkében, mind az emberi lét- és viselkedésformák »mély«-struktúrájára utal“. A főszereplő, Józió, harmincéves, és nem tudja ki ő, mi ő? „Mert ébren éppoly megállapodatlan, szerteszakít olt voltam, mint álmomban. Nemrég léptem át a kikerülhetetlen harmadik X Ru- bikonját, magam mögött hagytam az anyakönyv szerint egy mérföldkövet, érett embernek látszottam, és mégsem voltam az: mert mi is voltam?" Ez az idézet már a szóban forgó regény — ugyancsak e számban közzétett — részletéből való. Ez a részlet és egy másik, valamint a három kötetben megjelent Naplónak néhány fejezete /Kiss Gy. Csaba jegyzetének kíséretében) nemcsak az íróról vall, nyilvánvaló belőlük az is, hogy Gombrowicz gondolkodó, szenvedély fűti minden sorát. Rendkívül izgalmas, meglepő ahogyan a lengyel nemzetről, a lengyel irodalomról beszél — persze nem ellenük, hanem értük. Nem kevesekben kelthetett megdöbbenést és fölháborodást egyaránt, amikor a „nemzeti öntömjénezés alapelvét“ támad* ta, azokat, akik a múlttal, Mio kiewicz-csel, Chopin nel, Curie- Sklodowskával és más nagy lengyelekkel bizonygatták a külföld előtt a lengyel nemzet nagyságát, ahelyett, hogy a jelenről, önmagukról beszéltek volna, önmagukkal bizonyítottak volna. „Chopin és Mickie- wicz nem szolgál egyébre, mint hogy kidomborítsa a ti kisszerűségteket... Olyanok lettetek, akár a koldus, aki azzal. dicsekszik, hogy a néni kéjének birtoka volt, sőt még Párizsban is járt. A világ szegény rokonai vagytok, mindent megtesztek érté, hogy imponálja- tok magatoknak és másoknak." Majd lejjebb egy ilyen gondolat: „ ... az embernek semmi, sem imponál ami megvan neki; ha nekünk a nagyságunk és a múltunk imponál, akkor ez bi- zonyítja a legjobban, hogy nem vált vérünkké44. Nem kevésbé érdekes az sem, amit az 1919— 1939 közötti függetlenségről, továbbá. amit a lengyel irodalom legnagyobbjairól mond: „Sien- kiewicz nem volt tisztában a saját mechanizmusával, ez hiányzik belőle ahhoz, hogy teljesen modern legyen“. Wys~ piaüski az egyik legnagyobb szégyenünk, hisz soha csodálat tunk nem született hasonló vákuumban, a tapshoz, hódolathoz, megrendüléshez, mely elfogott e színházban, semmi közünk se volt. Wispiaňski is szükségleteket elégített ki, de a nemzetnek e szükségletei a le* hető legtávolabb estek az individuális élettől44. A többiekről mondott véleménye se nagyon egyezik azzal, ami általánosan elfogadott, többé-kevésbé kialakult (közvéleménynek szokás nevezni. „Gombrowicz nem de- heroizálni óhajtja a lengyel irodalom múltját — írja Kiss Gy. Csaba —, hanem »kibeszélni« a legfájóbb komplexusokat. A tisztánlátás érdekében. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a nemzeti kultúra nem eléged hét meg értékek őrzésével. Ül értékeket is létre kell hoznin " —bar 1980 VII. 14. P, Kuznyecov: PIHENÉS (olaj)
