Új Szó, 1980. június (33. évfolyam, 128-152. szám)

1980-06-17 / 141. szám, kedd

SZÍNES TÜKÖRKÉP KUBAI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁRÓL Bratislavában, a Gorkij utcai kiállítóteremben láthattuk a Jelenkori kubai művészet című tárlatot. A kubai művészet 1962- es prágai és 1977-es bratislavai tárlata után, melyeken számos neves kubai művész mutatko­zott be hazánkban, kissé túlzás volt a mostani kiállítást jelen­kori kubai művészetnek nevez­ni. Kuba ugyan kis ország, de mégsem annyira kicsi, hogy a tíz kiállító művész öt képzőmű­vészeti ágban alkotott művei átfogó képet nyújtsanak jelen­kori művészetéről. A kis kiállí­tóteremben ráadásul nincs le­hetőség az összes — előzőleg Prágában már bemutatott — mű közszemlére tételére sem. Vi­szont a tárlat alkalmat nyújt arra, hogy az itt látható szer­zők alkotó tevékenységéről bi­zonyos elképzelésünk lehessen, ugyanakkor Kuba mai művésze­ti életének dimenzióit is sej­teti. A bemutatkozó szerzők több­sége egy nemzedékhez tarto­zik, olyan generációhoz, amely Kuba képzőművészeti életébe már a forradalom után lépett be (születési dátum általában 1939 körül mozog). Kivételt csupán a legidősebb, Jósé An­tonio Diaz Pelaez szobrász ké­pez, aki 1924-ben született. Az említett két kiállításhoz hasonlóan ez. a tárlat is szem­mel láthatóan bizonyította, mennyit fejlődött a kubai mű­vészet az utóbbi két évtizedben, s mennyivel tér el az ottani modern képzőművészet a ha­gyományostól. A fejlődés érzé­kelése érdekében szükségesnek tartjuk, hogy néhány szót szól­junk a szigetország klasszikus művészeti kultúrájának jellegé­ről, forrásairól. A spanyolok hódítása után (1511-ben) az ősi indián lakos­ság kiirtásával együtt az ere­deti indián művészet is szinte teljesen kihalt. Helyébe a spa­nyol kultúra lépett, majd az afrikai lakosság letelepítése után néger elemekkel bővült. A saját arculatú kultúra kialakí­tásában elsősorban Jósé Marti — forradalmár költő műve ját­szott fontos szerepet. A képző­művészet terén a nemzeti jel­leg azonban csak 1900 körül kezdett észrevehetővé válni. E folyamatban az úgynevezett San Alejandro Akadémia meg­alapítása (1818-ban) és tény­kedése játszott jelentős szere­pet. 1924 után az akadémikus mű­vészet ellentéteként — főként a párizsi iskola hatására — a modern kubai művészet is kia­lakult. Az új generáció a mo­dern képzőművészet szinte min­den ismert ágában, irányzatá­ban megnyilvánult. Műveiben a falut és vidéki munkát ábrázo­ló figurális, társadalombíráló, realista és humánus tartalmú alkotásoktól kezdve, az ex­presszionista, fauvista, szürrea­lista, absztrakt, primitív és más irányzatokon keresztül mindent megtalálhatunk. A kubai forradalom győzelme után az új, szocialista társada­lom új tartalmú művészetet is teremtett. Ennek gondolati egy­sége, s amellett formai sokré­tűsége a helyesen értelmezett művészi szabadságban rejlik. Az itt látható művek is ter­mészetesen ennek a szellem­nek a jegyében fogantak. A forradalmi eszme legmarkán­sabb az itt képviselt grafiku­sok és plakátművészek művei­ben jelentkezik. A stílusirány­zatok gazdag választékából a résztvevők kis létszáma miatt — kevesebbel találkoztunk, mint az előző bratislavai bemu­tatón. Garciandia, akinek szuper­realista festményeit az előző kiállításon láthattuk — ezúttal kevésbé fényképszerű, inkább elmosódott fényképre emlékez­tető olajképekkel jelentkezett. Társa, Mario Gallardo kozmi­kus képei örvénylő szín- és for­maforgatagával sajátos, az absztrakt felé hajló területen mozognak. A grafikában a klasszikus technika mellett a kollázs, sze- migráfia, illetve a fényképésze­ti technológia eszközei is he­lyet kapnak (például Jósé Go­mez Fresquet munkáiban). Ugyanakkor a spanyol barokk épületek perspektivikus látké­peivel vagy éppen az amerikai komikszokat ' idéző groteszk elemekkel is találkozhatunk. (Luis Miguel Valdesnál). Pamon Haiti kubisztikusan, stilizált, figurális faszobrai, éle­sen metszett felületeik és az ovális formák ritmikus válta­kozásával merőben eltérnek Jó­sé Antonio Diaz Pelaez „faépít­ményeitől“. Ezek az ügyesen szerkesztett, bonyolult rétege- zettségükkel, fenséges titokza­tosságukkal a maja indiánok dél-amerikai piramisait juttat­ják eszünkbe. Néhányuknak a címe: „Hódolat a majáknak“; a választott fa is egzotikus: ma­hagón, ében, ún. jocuma, basia stb. Julia Gonzalez stilizált növé­nyi alakzatokból kiinduló kerá­miái hasonlóan térnek el társa Alj redo Sosabravo mértani, többnyire hengeralakzatokból kiinduló szoborvázáitól. Ez utóbbiak ősi építmények (méh­kas, galambház, őrtorony stb.) fantázia gyúrta agyagválfajai különféle nyílásokkal, nyúl­ványokkal, és a felület né­hol szinte grafikai-, szó­beli tájékoztatásaival ellátva. Némelyikük konkrét műszert (pl. csavart, mikrofont) jelké­pez. René Azcuy plakátjai drámai­an hatásosak; pszichológiai ra- fináltságuk talán éppen a le­egyszerűsített, tömörített kom- pozíciós elemek találó alkal­mazásában rejlik. Komoly, fe­kete-fehér színezésükkel szem­ben Eduardo Muňoz Bachs gyer­mekien játékos, szellemes film- plakátjai kirobbanó színeikkel szinte virulnak. A jelenkori kubai művészet alapvető elemei tehát —, a he­lyi tradíció és a legújabb kép­zőművészei! áramlatok talál­kozásában — ebben a nem nagy válogatásban is — kép­viselve voltak. L. GÄLY TAMARA TÉNYEZŐVÉ VÁLNI Gondolatok egy néprajzi konferencia kapcsán Á Szlovák Tudományos Aka­démia Nemzetiségi Bizottsága, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Népraj­zi Kutatócsoportja, valamint a CSEMADOK KB tagjainak rész­vételével, a Szlovák tudomá­nyos Akadémia Néprajzi Inté­zete és a CSEMADOK Központi Bizottsága rendezésében a kö­zelmúltban háromnapos nem­zetközi (konferenciára ikerült sor a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) városi művelődési ház­ban. A konferencia a csehszlo­vákiai magyar nemzetiség nép­rajzi (kutatásának elvi-módszer­tani problémáival foglalkozott. A három nap folyamán a 104 csehszlovákiai és magyarorszá­gi résztvevő 35 beszámolót hallhatott. A konferencia kettős célt tű­zött Iki maga elé: egyrészt fel­hívni a figyelmet a csehszlová­kiai magyarság néprajzi kutatá­sainak gondjaira, másrészt meghatározni e problémák megoldási lehetőségeit. A vitát dr. Emília Horvátho~ vá, a bratislavai Komenský Egyetem Etnológiai Kabinetjé­nek vezetője nyitotta meg. Be­szédében a marxista nemzeti­ségi néprajzkutatás elméleti problémáin túlmenően felhívta a figyelmet azokra a lényeges gyakorlati tennivalókra is, ame­lyek megoldása reményében szólalt fel az előadók zöme. (Az előadók nevének és előadásaik címének felsorolása, ezek egyenkénti értékelése megha­ladná egy napilap lehetőségeit, ezért az alábbiakban megpró­bálom összegezni a konferen­cia tapasztalatait). Elöljáróban egy megjegyzést: voltaképpen kissé tartottam at­tól, hogy ez a konferencia az ünnepi beszédek halmaza lesz csupán, hiszen nemegyszer vol­tunk tanúi annak, hogy a neki­futás lendülete megtört az el­ső valós, vagy vélt akadályon. Aggályaim szerencsére fölösle­gesnek bizonyultak. A hozzá­szólók túlnyomó többsége ugyanis pontosan és gondosan fogalmazva mutatott rá a meg­oldandó kérdésekre, keresve egyúttal a megoldás reálisnak látszó lehetőségeit. A mai Szlovákia területén élő magyarság néprajzikutatá­sának kezdetei — természete­sen — egybeesnek a korszerű keletközép-európai néprajz kia­lakulásával. A szocialista társa­dalomban élő szlovákiai ma­gyarság etnoikulturális fejlődé­sének vizsgálata azonban mesz- szie elmarad a követelmények­től. Az akadémiai intézetek kö­zötti egyezmény keretében va­lamint más intézeteik meghívá­sára rendszeresen végeznek ku­tatást Szlovákiában a magyar- országi néprajzosok. A dél-szlo­vákiai vegyes nemzetiségű járá­sok múzeumainak etnográfusai gyűjtenek a magyar falvaikban is. Rendszeres gyűjtés folyik a CSEMADOK keretén belül. Ezen túl az egyéb intézetek népraj­zosai, valamint az amatőr gyűj­tők látják el a szolvákiai ma­gyarság néprajzkutatásának igényeit. A konferencia rámu­tatott, hogy a gyűjtés, a kuta­tás módja csak néhány téma­körben, itt Is csak megközelítő­en tudja kielégíteni a modern néprajzkutatás szükségleteit. Ilyen például a hazai népzene- kutatás, annak ellenére, hogy népzenénk tudományos földol­gozásával évtizedek óta egye­dül Ag Tibor foglalkozik. Ha­sonló helyzetben van még a néptánc és a népviselet kuta­tása. A hagyományos néprajz többi, a nevezetteknél semmi­vel sem kevésbé fontos ágának ellátottsága jóval hátrányosabb helyzetben van, annak ellené­re, hogy néhány fiatal népraj­zosunk az utóbbi időben rend­szeres, intenzív gyűjtőmunkát folytat azokban a tárgykörök­ben, amelyek ismerete hozzá­segít bennünket a hazai ma­gyarság körében lezajlott etno- kulturális folyamatok megérté­séhez, interetnikus kapcsolata­ink megvilágításához. Ahhoz azonban, hogy a hazai magyar néprajzkutatás valóban fejlett, marxista alapokon nyugvó tu­dománnyá váljék, előbb feltét­lenül meg kell oldanunk a kon­ferencián felvetett problémá­kat, nevezetesen az etnokultu- rális folyamatokkal kapcsola­tos elméleti kérdéseket, az ez ideig elért eredmények össze­gezését, majd ezek alapján, az intézetek közti koordináció se­gítségével meg kell nyitnunk a kutatás új útjait. Ehhez első­sorban a kutatás anyagi és sze­mélyi feltételeit kell biztosíta­nunk. Ez kétféleképpen oldha­tó meg. Az egyik a meglevő múzeumok, illetve intézmények státusainak bővítése, amivel ta­lán el lehetne érni azt, hogy néprajzos muzeológusaink munkaidejük egy részében ne a tárgyak tisztításával, hanem tudományos feldolgozásával foglalkozhassanak. A másik ne­hezebb, de az előzőnél lénye­gesen jobb megoldás, egy or­szágos gyűjtőterületű magyar nemzetiségi múzeum létreho­zása. Az ilyen jellegű központi intézmény egy helyen foglal­kozhatna a munka koordinálá­sával, megoldhatná az egysé­ges adattárolás kérdéseit, meg­oldódhatna a néprajzi tárgyak restaurálásának, konzerválásá­nak és nem utolsósorban, táro­lásának nagyon is súlyos prob­lémája. A központi intézmény rendszeres elvi-módszertani irá­nyítója lehetne az önkéntes gyűjtők hálózatának; megold­hatná — például évkönyv for­májában — a néprajzi tanul­mányok publikálását. Láthatjuk tehát, hogy a cseh­szlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatásának ellent­mondásait komplex módon egyedül a központi, országos gyűjtőterületű múzeum oldhat­ná meg. Reméljük, hogy létre­hozása a közeljövőben meg­valósul és megalakulásával néprajzunk és néprajzosaink aktív tényezővé válnak cseh­szlovákiai, valamint a keletkö- zép-európai, tudományos nép­rajzi életnek. SEBÖK GÉZA ÜJ FILMEK ANGI VERA (magyar) Lehet-e vonzó példakép egy fiatal lány számára egy asz- szony, aki szenvedést, veszélyt vállalva részt vett az ellenál­lásban? Természetesen. Angi Vera a pártiskolában két ilyen élő példakép között is választ­hatott. Idő: 1948. Az a kor, amikor az újjáépítés lelkesedése, a ha­talomért vívott egyre kemé­nyebb és élesebb küzdelem kü­nő között szükségszerűen fo­kozódik a feszültség s Angi Vera úgy érzi, nem maradhat semleges. Traján Anna pártjá­ra áll. Ám nem tudja minden­ben követni a példaképét, ne­ki még vannak érzelmei; bele­szeret a politikai szeminárium fiatal nős tanárába. Szerelmük nyilvánvalóvá válik egy iklub- esten, ám Angi Vera később megtagadja szerelmét, érzéseit. Pap Veronika és Dunai Tamás a magyar film főszerepében lönös kettősségbe elegyedett. Ebben a nehéz, ellentmondásos történelmi korszakban játszó­dik a Vészi Endre kisregénye alapján készült film, mely ke­mény, becsületes kérdésekkel faggatja a kort. A cselekmény egy árvalány, Angi Vera alak­ja köré épül. A lány apja a front alatt veszett el, anyját egy bombaszilánk sebezte ha­lálra. Angi Vera gyermeklány­ként rekedt egy vidéki kórház­ban; segédápolónő lett. A tör­ténet azzal kezdődik, hogy An­gi Vera a névtelen kis „senki“ egy gyűlésen elkeseredetten ki­fakad a kórházban uralkodó tűrhetetlen állapotok ellen. Angi Verát szókimondó bátor­ságáért bennlakásos pártiskolá­ra küldik tanulni egy vidéki városba. Itt találkozik a két nővel, akinek a múltja szinte azonos, de míg Muskát Máriá­ban töretlen maradt az élet­kedv, s az emberi gyengék iránti megértés, addig Traján Annából a megpróbáltatások minden gyöngédséget, megértő humánumot kiégettek. A két Következetesen halad a maga választotta úton... S a film emlékezetesen szép záróképe: Angi Vera és Muskát Mária szembesítése. Egyikük fényes autón megy a karrier elébe, a másik kerékpáron, mint negy­venötben, de őszinte ember­séggel. Egy rangos író és egy szín­vonalas rendező találkozásá­nak eredménye ez a szép film. Gábor Pál rendező élethűen és hitelesen jeleníti meg azokat a figurákat, amelyek a cselek­mény hordozói. Filmje gondos, kultúrált munka és igaz vallo­más egy nehéz korról. Angi Ve­rát Papp Veronika formálja meg, kitűnően. Alakításában Angi Vera a történelem hőse és szenvedője is egy személy­ben. Pásztor Erzsi a megkese­redett és másokat megkeserítő, a mindig gyanakvó Traján An­na szerepében a kor egy jel­legzetes figuráját állítja elénk. A vérbő, az életszerető, a szép­re és emberségre törekvő Mus­kát Máriát Szabó Éva alakítja, kiválóan. A fiatal tanár szere­pében Dunai Tamás jeleskedik. Kecskeszakáll amolyan len­gyel Bicska Maxi; elegáns szép­fiú, a nők kedvence, tökéletes úriember — mellesleg boszor­kányos ügyességű kasszafúró. A kasszafúrók királyaként tisz­telt Kecskeszakállra nem lehet igazán haragudni: emberségé­vel, úri viselkedésével, vonzó a színház pincéje, ahonnan re­mek föld alatti átjárót tehet fúrni a szemben levő bank pin­céihez ... Kecskeszakáll azonban nem­csak elegáns és intelligens, ha­nem ügyes is és hiába keresi a rendőrség. A véletlen ugyanis úgy hozta, hogy a revüszakmá­felenet a lengyel filmből külsejével — és persze pénzé­vel — mindenkit levesz a lá­báról. A háború előtti Varsó "sajá­tos hangulata, a kedélyes var­sóiak. a kis színházak és kaba­rék nyüzsgő világa hamisítat­lan légkört teremt a humoros betörőtörténet köré. A kis re- vüben strucctollas lányok, régi slágerek és eladósodott tulaj­donos. Hozzá állít be az ele­gáns úr, aki egy hanyag moz­dulattal az egész tartozást zsebből kifizeti s a Vörös Ma­lom nevű revüszínház megme­nekül. A titokzatos úr társtu­lajdonos lesz, bár a revü a leg­kevésbé érdekli. Annál inkább ba is bedolgozta magát a szép táncosnő kedvéért. Anita az, akivel a rendőrség rajtaütése­kor a nagy tumultusban kere­ket old, hogy külföldi széfek zárain gyakorolja tovább mes­terségét. Janusz Rzeszewski és Mie- czyslaw Jahoda filmjében Kecs­keszakáll kalandjai csak ürü­gyül szolgálnak ahhoz, hogy harmincas évekbeli zenés-tán­cos filmet kerekítsenek alakja köré. Megelevenedik az alko­tásban a lengyel főváros ko­rabeli művészvilága, folklórja és sok jellegzetes típusa. Az édes-bús sláger dallamain a nézők pedig elringatózh^i^f lym) UHT1 1980. VI. 17. HALLÓ, KECSKESZAKÁLL! (lengyel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom