Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1980-03-14 / 63. szám, péntek

- r.ä tffflSCTfißä6*. la Hlipoizunk bocsánatra BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN Elsősorban Bugár Bélának köszönhetően nézhető végig Štefan Martin Sokol Egyedül című színműve, amelyet a Ko­máromban (Komárno) másod­ízben vendégrendező Mikuláš Fehér állított a Magyar Terü­leti Színház színpadára. Tehát nem a drámaíró, hanem a szín­művész erényei fakasztották azt a türelmet, amellyel végig­ültem a MATESZ 193. bemuta­tóját. Napjainkban játszódó színművében ugyanis Sokol nem egyesítette a hétköznapit és a filozofikusát, nem páro­sított jelképes megjelenítést realisztikus ábrázolással, és nem ütköztette az érzékit a szellemivel. Ezektől távol tar­totta magát, és így több tisztá­zatlan szemlélet okozta katak­lizmát fogalmazott meg — a fentiek hiányában — egy út- vesztős, ragacsos realitás köze­gében. Sokolnak esztétikai gát­lásai sincsenek, ötletskálája pedig a látomástól az egészen olcsó, földhözragadt ábrázolás- módig terjed. Mi lehet ennek az oka? Mindenképpen az, hogy Sokol hiányosan tudatosítja: a tragikus konfliktusokat mindig Ideálok váltják ki, a hősök vi­szonya a sorshoz — lásd a nagy drámai korszakokat — mindig ebből az alapból nő ki. Sokol hőseinek viszont tisztá­zatlanok az ideáljai — a szö­vetkezetesítés korának ittma- radt mánikusai ők; patologi­kus esetek. Minden szereplő­nek igaza van a maga szem­pontjából, mégsem lehet igazi tragikus mű az Egyedül, mert nem koreszmék állnak szemé­lye mögött és között, hanem egy kívánt, de soha meg nem kapott gesztus: egy bocsánat­kérés. Boráček Máté magáraha- gyatottsága és öngyilkossága ezért nem válhatott tragédiává (igaz, a szerző színműnek mi­nősíti darabját, nyilván ráérez- ve a tragikum gyengeségére), ezért süllyedt — törvénysze­rűen — melodrámává. A kor­eszmék nyílt ütközete hiányzik e darabból, pedig a témaválasz­tás elsősorban ehhez kínál le­hetőséget. E lehetőséget elvet­ve, Sokol mániákus embereket emel a színpadra, pedig, Heve­sivel fogalmazva, a tragikum és a patológia kizárják egy­mást. De kiről is szól e negyven- három éves szerző színműve? Ki van egyedül ebben a játék­ban? Egy férfi, Boháček Máté, akit annak idején kiebrudáltak a szövetkezetből, s most ma­gángazdaként dolgozik, betege­sen várva a bocsánatkérésre, vagyis a rehabilitálásra, ami egy szópárbajban meg is érke­zik — ez tulajdonképpen feljo­gosíthatná BoháCeket a vissza­térésre, s befejeződhetne a da­rab —, csakhogy annak a szö­vetkezeti elnöknek a szájából, aki annak idején sem adta vok- sát Boháček kirúgatásához. Tehát nem a tettesek, nem a tudatosan gonoszok szájából hangzik el a bocsánatkérés, pe­dig a néhai sértésből dacként kinövő korlátok között is ha­tározott jellemű Boháček tőlük akarja hallani a bocsánatkérést. Talán abban reménykedve, hogy a bocsánatkérés után megváltoznak? Vagy csupán er­kölcsi elégtételként? Ugyan! Hát Boháčeknek tudnia kellene, hogy ez az elégtétel hamis elégtétel lenne, hiszen tapasz­talta, hogy „a tettesek mindig ugyanazok, csak az áldozatok mások.“ Ennek dacára erre is épülhetne a darab, e krédósze­rű tapasztalás révén is eljut­hatna Sokol a koreszmék ösz- szeütköztetéséig (amitől itt nem tekinthetünk el, hiszen a darab társadalomtörténeti uta­lásai szüntelenül e két — a szövetkezeti és a magántulaj­don antagonizálta — koreszmét célozzák az irónia, a plpogya- ság, s az öntudatlan öntudat működtetésével), de nem vágja ilyen nagy fába a fejszéjét Ehelyett az átöröklést mint sorsviszonyt járja körül a földhöz, az ősökhöz való ragaszkodás út­ján, holott ez az út Ibsen és O’Neill óta jár­hatatlan. Rá­adásul a saját földhöz csökö­nyösen ragasz­kodó anya vi­selkedéséből és a Boháček em- lékezetéből-lá- tomásaiből — sorsviszonyok ra rámutató — szellemi moti­vációk is szer- tefoszlanak a darabszerkesz­tési következet­lenségek marta­lékaként. Ilyen darabszerkesz­tési következet­lenség többek között, hogy Bo­háček fia, Tibor fittyet hány a sorsviszonyokra (amire a da­rab főhősének sorsa épül), pa­rányit sem örököl édesapja emberséges magatartásából, be­csületőrző etikájából, mert „az árral szemben úgysem lehet úszni“ (sic!). Magára hagyja, hogy könnyebben érvényesül­hessen, akárcsak a leánya, Pau­la, aki, igaz, másfajta érvénye­sülés miatt hagyja el édesap­ját. Azt az embert, akitől még Gyuri, a falu bolondja is meg­vetéssel távozik, mondván: „Ebben a faluban nem én va­gyok a bolond, hanem te" (sicc!). És a közönség, sajnos, nem látja tisztán, igaza van-e vagy nincsen a bolondnak, mert a szerzőtől nem kapott támpon­tokat, vagyis olyan erkölcsi ideálokat, amelyekért érdemes kiállni, olyan embereket, aki­kért érdemes izgulni, sírni, akikkel a játék idejére érde­mes azonosulni. De nem is kap­hatott, hiszen a színpadi dráma, ismét Hevesivel élve, csak olt. virulhat, ahol erős erkölcsi ideálok vannak, mint élő való­ságok. Mikuláš Fehér úgy gyorsít­hatta volna fel a darab tempó­ját, hogy fojtott, vonatott ren­dezésébe ne kerüljenek be fö­lösleges színészi megoldások és olyan mondatok, amelyek nem csupán a mű esztétikai, de drámai értékét Is csökken­tik. Példaként említsem Anna — Lőrincz Margit figurája — Boháčekhoz intézett mondatát, amely kb. így hangzott: „Tu­dom, most nehezebb helyzetben vagy, mint én“ (sicc!). Ilyene­ket mai színpadon nem szabad­na kimondani — elhitetni an­nál inkább. Megdicsérhetem azonban egy-két jelenet atmosz­férateremtő erejét. A Magdi szerepében bemutatkozó Feren- czy Anna hiteles lírai hangu­latot teremtő játékát, vagy a Rozsár József alakította bolon­dot, aki jelenéseinek egyetlen mozdulatával sem erőltette fel­színre a benne tomboló tébolyt. Kedvén válogathat az olvasó KÖNYVESBOLTBAN, KÖNYVTÁRBAN Zeneértés Valamirevaló zeneértő behunyt szemmel, szent révületben hallgat Bachot, zárójelbe téve a világot, marad ő maga és Bach, a többi jelenlevők és jelen nemlevők megsemmisül­nek. Valamirevaló zeneértő Ravelt partitúrából követi, le­hetőleg feltűnést keltve hívja fel a figyelmet az egyedül­állóan gazdag hangszerelésre. Tenyérbe rejtett orcával, az emberiségre és a visszave­zető részre gondolva borul le a IX. szimfónia előtt. Vonós­négyesnél bólogat, szimfóniánál nyögdécsélve hadonászik. Felteszi az operalemezt, majd túlüvölti az énekeseket. El­megy a moziba, hogy megnézze a Helló Dollyt, de mit ad isten, Louis Armstrong egyperces zenés replikája után hatalmas székcsattogtat ás közepette tüntetően távozik. Ál­landó jelleggel elájul Bartók bartókosságától. Az avant­garde zenéből minden, ami rövid, számára érdekes, ami hosszabb, az pedig bonyolult, nehéz. Dzsessz-audíción pi- szegve csendre inti szomszédját. Amennyiben a hangver­seny utolsó száma Schubert Befejezetlenje, vagy Dvofák Oj Világ szimfóniája, pánikszerűen menekül. Töredelmesen be kell vallanom: képes vagyok nyitva tar­tant a szemem mtq Bachot hallgatok. Nem szoktam parti­túrával járni hangversenyre. Végigültem a Helló Dollyt. Vannak új zeneművek melyeket nem értek, vannak, melye­ket unok. Dzsessz audíción oda-odaszólok a szomszédom­hoz. Ojra és újra meghallgatom a Befejezetlent. Hiába, nem értek a zeneértés1 ez. RÚNÁI ISTVÁN amit épp ezért sikerült meglát­tatnia. Holocsy Istvánnak ál­datlanul nehéz feladat jutott, hiszen a Sokol megírta Tibor elmosódott figura, minden kü­lönösebb árnyalás! lehetőség nélkül, amin Holocsy csak az­zal segíthetne, ha színészi te­hetségével kidomborítaná Tibor atavisztikus értékeit — amivel valószínűleg jobban szolgálná az előadást és a darabot is. Tóth László ezúttal is harsá­nyan alakított, most azonban, a Nagyapa szerepében, elfogad­hatóan. Bugár Gáspár félreér­telmezte a szerepét. Pohánkája még a legtragikusabb jelenetei­ben is túlexponált, gyüge figu­ra, akin csak nevetni lehet. Mák Ildikó Paulája túlontúl szögletes és rideg, holott neki legalább árnyalási lehetőségei voltak, nem úgy, mint Holo- csynak. Turner Zsigmond, Faze­kas Imre és Ropog József elfo­gadható jellemábrázoló figurát teremtő játéka jól segíti a fő­szereplőt, vagyis Bugár Bélát, aki nyilván azért nyújtott töb­bet és jobbat annál, amit a szö­vegkönyv kínál, mert önmaga múltját, érzéseit, parasztvilág- ismeretét is színre hozta, mert fegyelmezett önfeláldozással közelített Boháček megformálá­sához. Taps illeti meg Platzner Ti­bor díszletterveit, különösen a megdőlt kopjafára emlékeztető kerítésekért és viskókért, vala­mint a szántóföldet idéző, szi­vacsból készült padlóburkola­tért, ami azonban a földszint­ről csak akkor lesz látható, ha lejtősítik a padlót, s akkor lesz egyértelmű, ha a hátteret a színpad mélyébe, kissé hanyatt döntve állítják fel. Tomáš Ber­ka zenéje lói szolgálta a ren­dezést, de nem segített a színé­szeken, akiket az ilyen színvo­nalú darab csak fékezhet a mű­vészi fejlődésben. Ezen az úton járva, színhá­zunk és színészi gárdája nem­hogy a vllágszínházl, de még a közép-európai színházi fejlődés se! sem tarthat lépést, hiszen minden előadás alapja a mű, amelynek most a színészek zö­me és a rendező egyaránt fö­lébe nőtt. Persze, ez egyikük­nek sem erénye, ellenkezőleg — mint a fentiekből kideríthe­tő — a hátrányukra van. SZIGETI LASZLŐ Talán a könyvhónap tisztele­tére, talán azért, mert eljött az ideje — tisztul a kirakatablak, a könyvesbolt vezetője kolléga­nőjével együtt mossa, fényesíti a hatalmas üvegtáblákat, ame­lyek mögött, a lefelé futó ha­bos vízfoltokon át is jól látha­tón, szebbnél szebb, értékesebb­nél értékesebb könyvek kínál­ják magukat a járókelőknek. Hogy hányán térnek be napon­ta a könyvesboltba, nem tud­hatóan, de azt örömmel hallom, hogy a negyedévi tervet sike­rül teljesíteni, vagyis sikerül elérni a 245 000 koronát. Magas az egész évi terv. de nem okoz­na különösebb gondot a teljesí­tése, ha legalább hárman len­nének ebben a könyvesboltban. Azóta, hogy Ágesernyőn (Čier­na nad Tisou) is megnyílt egy ilyen bolt, meg aztán egyre többen vásárolnak könyvet Ma­gyarországon és a Szovjetunió­ban, Királyhelmectől (KráT. Chlmec) ugyanis nincs messzire Sátoraljaújhely, Munkács, Ung- vár — a soknál is többet kell cselekedni, ha eleget akarnak tenni a hivatalos mutatók által is jelölt elvárásoknak. Persze, ha nem a könyvesbolt szem­pontjából nézzük a dolgot, csak örülhetünk annak, hogy több helyről szerezhet be könyvet a bodrogközi ember, hogy bővült a választási lehetősége. És azt hiszem, ez mindennél fonto­sabb. Mindjárt itt kell lejegyez­nem azonban, hogy az elmúlt esztendőkben többször megfor­dultam a királyhelmeci köny­vesboltban, de ennyi könyvet, ilyen gazdag választékot még nem láttam. Mondja Michalák Júlia is, hogy rengeteg köny­vük van, magyar és szlovák nyelvű egyaránt. Amikor azt kérdezem, hogy a könyvhónap alkalmából mit terveznek, szer­veznek, nyomban a kiállítások­ról esik szó, a már megrende­zett tizenháromról és az elkö­vetkezőkről. Érdekes ezzel kap­csolatban, hogy a járási könyv­tár könyvtárhónappal foglalko­zó leiratában — tervszámként — 25 kiállítás szerepel a köny­vesbolt neve mellett, ugyanak­kor a kerületi könyvkereskedel­mi közlöny egyik száma csak 15-öt ír elő e boltnak március­ra. Ismétlem, csak érdekesség­ként említem ezt, mert lénye­gesebb, hogy a könyvesbolt, a lehetőségekhez mérten, jó és hasznos kiállításokat szervez­zen — többet ér öt ilyen, mint haminc elsietett, formális, „csak azért, hogy legyen“-féle. És ugyancsak lényegesebbnek tűnik föl egy másik kérdés, nevezetesen az, hogy újabban — és ezt másutt is hallottam — a nem hivatásos könyvter­jesztőik, az alkalmi elárusítók már nem a tíz százalékát kap­ják minden egyes, általuk el­adott (például) szépirodalmi mű árának, hanem csak az öt százalékát, ami aligha fogja elősegíteni az irodalomnépsze­rűsítést. Egy írásbeli visszajel­zésben például ez olvasható: 5 százalékért nem vagyok hajlan­dó árusítani, csak tízért; vagy: adják meg ismét a tíz százalé­kot, szívesen csinálják az em­berek. Michalák Júlia kérdésemra válaszolva elmondja, hogy az üzemek eddig nem nagyon ér­deklődtek a könyvek, könyv­kiállítások iránt, mármint eb­ben a hónapban, a könyv hó­napjában. Persze, még nem kés­tek el, és az sem lesz olyan nagy hiba, ha „psak“ a kö­vetkező hónapokban visznek könyveket a dolgozók közé. Csak vigyenek. Szerettem volna megtudni, hogyan ünnepel a város könyv­tára, de vezetőjével, D zurilla Klárával csak telefonon beszél­gethettem. A helyi hangoshír­adóban szólnak a könyv jelen-* tőségéről, közreműködnek író— olvasó találkozók, kiállítások megszervezésében. Sokat mond a könyvtárról, hogy az egy la­kosra jutó könyvek száma már régen meghaladta a terve­zettet. „Meglátszik“ ez a helyi* ségeken is, túlzsúfoltak, annyi a könyv, hogy egy másik kor­szerűbb, tágasabb könyvtárra lenne szükség. Jó érzés, hogy Itt is, a köny­vesboltban is elegendő könyvet talál az olvasó, kedvére válo­gathat. Semmi okom arra, hogy ne jegyezzem meg: a könyv is elegendő olvasót talál Király* helmecen. Hogy még többet szeretne? E kívánságával nincs egyedül. A könyv. —bo* Gazdag tartalommal Megjelent az Irodalmi Szemle 1980/2-es száma Gazdag tartalommal jelent meg irodalmi és kritika! folyó­iratunk, az Irodalmi Szemle legújabb száma, amelyet Ron­csol László A mélyből című ki­váló verse nyit. Az Élő múlt címet viselő ro­vatban élvezettel olvastam Tő- zsér Árpád Amadé László ver­seiről készült esszéjének har­madik, egyben befejező részét. A Rokoko csizma az asztalun­kon című írásra felfigyelhetné­nek a kiadói emberek is, hiszen gyakorlatilag semmi akadálya, hogy ez a jelentős esszé miha­marabb napvilágot lásson könyv formájában is, mondjuk a Mag­vető Könyvkiadó Gyorsuló idő sorozatában, természetesen, a közös könyvkiadás keretében. Mert, amint Tőzsér írja: „Ama­dé táncos-sarkantyús csizmája akkor is ott van a modern vers asztalán, ha az örökösök a ha- gyatékozó őst Is szívesen az asztal alá vágnák.“ Varga Imre Boszorkányszom­bat című verses játékának részleteit olvasva akarva-aka- ratlanul is színpadot láttam magam előtt, amelyen — igaz, filmszerű megoldásokkal, mégis — színpadi nyelven megeleve­nedett az albérlet! szoba, az Aranyvár, benne a boszorkány­szombati murival, és az erdő­széli iskola, ahol telibetaláló verseket, rigmusokat harsog­tak a szereplők. Nyomban ez­után Simkó Tibor Guadalupe fehér virága című drámájának második, befelező részét ol­vasva arra gondoltam, bárcsak rendszeressé válna a csehszlo­vákiai magyar írók drámákkal, színművekkel, verses játékok­kal való jelentkezése. Zalabal Zsigmond a hetvenes évek hazai magyar gyermek- és ifjúsági irodalmáról közöl ősz* szefoglaló, mondhatnám azt is, értékrendteremtő tanulmányt, írása végkifejleteként így fo* galmaz: „Tegnapi mulasztása­ink, holnapi teendőkké lépvö elő, arra figyelmeztetnek: a prózánk és költészetünk java részében kimutatható nagykő* rúsodás, éretté válás a jövőben gyermekirodalmunk művelőitől és felelős gazdáitól sem szabad hogy Idegen legyen.“ A Műhely című rovatban ver* sekkel jelentkezik Barak Lász­ló, Bettes István, Karsai Kata lin és Kendi Mária. Molnár Im­re két prózai írása közül at Összeszorított foggal című tét* szik. Molnár László pedig Bán- laky Pál — Vargi Csaba: Azon túl ott a világ című könyvéről közöl figyelmet érdemlő tanul^ mányt. A Valóság vonzásában Tóth László Duba Gyulával beszélget a többszörös Madách-díjas író pályafutásáról, önmagunkról, a hazai magyar regény és szo­ciográfia lehetőségeiről. Bár úgy látszik. Tóth László már izgalmasabb párbeszédeket is közölt a Vita és vallomás című sorozatban, ezt az interjút még­is izgalommal olvastam, első­sorban Duba valóságunkról ki­fejtett véleményének köszönhe­tően. A tartalomjegyzékben, persze, •még több névvel, vers-, novella-, tanulmány- és recenziőcímmel találkozhat az olvasó. A szám képanyagát Gyökeres György Melocco Miklós Ady-emlékmű- véTŐ\ készült felvételei, és a Magyar forradalmi grafika cí­mű kiállítás anyagából készült válogatás képezi. — szeg — új szó 1980 III. 14. Udvardy Anna és Bugár Béla az előadás egyik jelenetében (Gyökeres György felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom