Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1980-03-06 / 56. szám, csütörtök

Amatőr hely zet Az amatőr művészeti mozgalmat — természe­téből is eredőn — sokféle negatív jelenség kí­séri. Ezek közül nem egy belső fájdalmat, el- kedvetlenedést előidéző helyzetekben csapódik le, különösen azokban, akik járatlanok a moz­gatómban, nem ismerik a műfajt, amelyet mű- veinek, és azt sem tudják, hogy abban a műfaj­ban, nálunk és külföldön, milyen eredmények születtek korábban. A fájdalom és elkedvetlene- dés aztán csak a legritkább esetben serkent újabb munkára, kísérletezésekre, a legtöbben nyomban visszavonulnak, mondván, minek törjék magukat, ha —- például — az országos döntő zsűrije is leértékelte a nagy áldozatok árán lét­rehozott műsorukat. De láttassam a témát egy folyamatban, nem­csak mint a mozgalom háza táján sürgölődő új­ságíró. hanem mint — hadd dicsekedjem^ el vele — egykori amatőr színjátszó, és két országost verseny zsűrijének elnöke is. Egy (vagy két) tanító (álta­lában nő) elhatározza, hogy amatőr művészeti csoportot ala­kít; (hogy milyen ágazatban, és gyermekekből-e vagy felnőttek­ből, az ezúttal lényegtelen). El­határozása nemes forrásból ered, szíve szerint akar csele­kedni, nem külső kényszer ha­tására, nem azért, hogy jó pon­tokat szerezzen az igazgatónál vagy másnál, vagy hogy kiemel­je magát közösségéből, külön er­kölcsi és anyagi elismerésre szá­mítva. Nem. Ö közösséget akar teremteni, cselekvő közösséget, amely hasznosan töltheti sza­badidejét, és másokat is gyara- píthat, művelhet, formálhat tu­dati és lelki világot, ápolhat anyanyelvet. Szándékának érté­ke, lelkesedésének foka vitán felül áll. És a felkészültsége? Nos, a felkészültsége hiányos, sőt mondhatnám, az illető mű­fajt csupán kívülről ismeri, leg­följebb ellesett valamit mások­tól, a tévéből, de egyetlen szak­könyv sem volt még a kezében, nem olvasott el egyet sem a té­mában megjelent könyvekből, újságcikkekből, interjúkból, ta­nulmányokból. Ennek ellenére munkához lát, házról házra jár, hogy társakat, szereplőket ta­láljon. És amikor végre össze­állt a csoport, elmondja, mit szeretne, az emberek elé tárja a forgató- vagy szövegkönyvet, amelyet vagy maga állított ösz- sze, vagy kölcsönvett. Tetszik az ötlet, elfogadja mindenki, és mindenki megígéri, hogy rend­szeresen fog járni a próbákra. A műsor lassan elindul a meg­valósulás útján, a rendező el­képzelése szerint, amelyet ter­mészetesen döntő mértékben határoz meg a felkészültsége. A szereplők, maguk is tájékozat­lanok a műfajban, azt hiszik, jót cselekednek és — jól. Ekkor kezdenek jelentkezni a külső feltételekben rejlő prob­lémák. A csoport nem készül­het megfelelő körülmények kö­zött, vagy azért, mert nincse­nek ilyen körülmények, vagy azért, mert az iskola vagy a művelődési ház igazgatója meg­akadályozza, különféle oktalan és elfogadhatatlan indoklással, hogy igénybe vegyék az egyéb­ként kulturális célokra szánt lé­tesítményeket, berendezéseket, eszközöket. A rendező kilincsel, próbálkozik, de eredménytele­nül vagy kevés eredménnyel, mert nem tud érvelni, nem is­meri a vonatkozó szabályokat, határozatokat — manapság ugyanis ezeket sem árt ismerni, noha nem elsősorban a rendező feladata a munkafeltételek megteremtése. Magára marad csoportjával, és úgy ahogy tud­nak. dolgoznak. És maguk szer­zik be, maguk készítik el, ami­re szükség van a műsorhoz. Ki se törődik azzal, hogy éjszakáz­nak, hogy a saját zsebükből ál­doznak a műsorra, hogy keve­sebbet lehetnek családjuk köré­ben stb. Lelkesedésük, tettvá­gyuk azonban átsegíti őket min­den akadályon. És amikor a műsor már „látszik“, megérke­zik a járási szaktanácsadó (di­vatosan: instruktor) —, aki Instrukciókat ad: ez így nem jó, ezt így kellene, azt a mozza­natot töröljék, ez a szereplő in­kább térdepeljen, a fény ne raj­ta legyen, hanem rajta, így na­gyobb az effektus, ebből meta­forát csinálunk ezzel a hálóval, az ő éneklését még csiszolni kell stb. A rendező megfogadja a tanácsokat, fenntartások nél­kül átalakítja a műsort,*áhogy az instruktor mondta, az inst­ruktor, aki, ugye, mégiscsak jobban ért a dolgokhoz, hisz „fentről jött“. És a műsor elkészül, a bemu­tató: teljes sikeír, ilyen még nem volt. Mármint az Illető helységben. És a rendező a cso­porttal együtt örömmel veszi tudomásul azt is, hogy a járás benevezte őket az országos ver­senybe. Természetesen előbb já­rási szinten kell helytállni. A zsűri azonban ott, hogy, hogy nem, de éppen azokat a része­ket kifogásolja, amelyeket az instruktor tanácsának nyomán alakítottak át. A rendező cso­dálkozik, majd meglepődik, amikor kiderül, hogy, a kifogá­sok ellenére, ők jutnak a kerü­leti döntőbe. Ott újabb megle­petés éri a csoportot, a más összetételű zsűri kitűnőnek ta­lálja a műsort, amelyen sem­mit sem változtattak a járási verseny óta, mondván, lesz, ami Iezs. Közben több helyütt föl­lépnek, csiszolják közös alko­tásukat, hátha még elsők is le­hetnek az: országos döntőben. Ez persze csak remény, hiszen sosem vettek még részt ilyen magas szintű találkozón. A lámpaláz magas, a rendező ámuldozik és szégyenkezik, hogy némely kollégája milyen otthonosan jár-kel, milyen szak­avatottan tud szólni az egyes előadásokról. Ok, következnek. És a siker elmarad, a közön­ség tapsa illemből csattan föl. A zsűri, amely megint más ösz- szetételű, mint a kerületi volt, nyilvános értékelésen mondja el a rendezőnek, hol követett el hibát. Igyekszik a zsűri ud­variasan fogalmazni, nem hall­gathatván a rosszakról sem. Persze, azok mindenféle tála­ígéretes kezdet Könyvtárosaink, a kölcsönzé­si statisztikák bizonyíték arra, hogy városi és falusi könyvtá­rainkban bizony nem a verses­kötetek a legolvasottabb köny­vek Rendszerint évek múltával is szinte úján sorakoznak a polcokon. Van azonban olyan esemény, amely arra késztet bennünket, hogy leemeljünk egy egy kötetet, elolvassuk, vagy újraolvassunk egy költeményt. A verset el kell juttatni az olvasóhoz, fel kell hívni rá a figyelmet. örvendetes dolog, hogy ezt egyre többen ismerik fel. Nemérgiben olvashattuk az Oj Szóban Boráros Imre előadó estjéről, moly a költészet nagy­szerű propagálása volt. Hason­ló céllal valósult meg a napok­ban a CSEMADOK KB tanács­termében Molnár Lászlónak és Németh Imrének versekből, nép­dalokból összeállított előadó estje. Irodalmunk nagyjainak költeményei és a népdalok bé­késen megférnek a műsorban. A tematikailag csoportosított kis-verscsokrokat a hasonló te­matikájú népdalok jelzik, veze­tik be. A műsor az ötlettől aránylag rövid idő alatt jutott el a megvalósulásig. Ez lehet az oka, hogy szerintem, némi át­dolgozásra szorul. Nem tudom például, milyen elgondolás sze­rint került a műsorba a Vasár­nap bort inni című népdal. Az előbb leírtak, elmondottak alap­ján nem volna ott helye, kilóg az egészből. Ezt az előadás után már a szereplők is valószínűleg érezték. Molnár László és Németh Im­re kitűnő előadók. Az egyik jó versmondó, a másik jó énekes. Hogy közös műsoruk jobb, szín­vonalasabb, kiforrottabb legyen, elsősorban egymással kell jobb kapcsolatot teremteniük a szín­padon, és az ott elhelyezett tár­gyaknak is nagyobb funkciót kell kapniuk. A kiclétszámú közönség örömmel állapíthatta meg a műsor végeztével: valami van. Ellentétben a műsor címével: (Váci Mihály költeménye) Va­lami nincs sehol. A vonzó mű­sort a CSEMADOK és helyi szervezeteinek, a könyvtáro­sok figyelmébe (könyvtári fog­lalkozásként) ajánlom. —görföl— lásban rosszul esnek a jó szán­dékú, lelkes rendezőnek, nem kevésbé a szereplőknek. A ren­dező elcsodálkozik: olyan dol­gokról ő még nem is hallott, amilyenekről a központi ver­seny zsűrije beszél, és megszó­lal: neki ezt mondták, azt mond­ták, ezt tanácsolták, azt taná­csolták — és ez a vége. És sír­va fakad — ezért kilincselt, fá­radt, áldozott föl annyit. Érzi, a zsűrinek igaza van, ha egyik­másik tagja bután, durván fo­galmazott is. És kijelenti, nem csinálja tovább, neki ebből elég volt. A nagy nyilvánosság előtt, merthogy az újságokba is beke­rülnek az eredmények, „szégye- nitették meg“ őket, most már mindenki tudja, hogy egy fi- tyinget sem ér a munkájuk. Otthon föltűnnek a kárörven- dők, és visszahúzódnak azok, akik annak idején, a helyi be­mutatón igyekeztek valamikép­pen kifejezni, hogy nekik is közük van a „sikerhez“, noha semmi közük nem volt, lega­lábbis semmi jó. Volt csoport, nincs csoport. Hozhattam volna föl példát mindennek az ellenkezőjére is, de úgy érzem, szólnunk kell — és nem csupán ilyen vázlato­san, ahogy e sorok írója most — ezekről a jelenségekről is, mert gyakran találkozunk ve­lük, és mert nem használnak a mozgalomnakI Nem használ a mozgalomnak, ha ígéretes em­berek vesznek el hivatalos kul­turális dolgozók felületes hoz­záállása, nemtörődömsége miatt, mint ahogy nem használ az sem, hogy a különböző szinten működő (értékelő, tanácsokat osztogató) zsűrik (válogató bi­zottságok) között egészségtele­nül nagy ízlésbeli eltérések mu­tatkoznak, és szemléletbeli kü­lönbségek ugyanúgy, követke­zésképp: az értékelési szempon­tok megközelítőleg sem egysé­gesek. Úgy gondolom, ezekről a kérdésekről is beszélnünk kell, most, a versenyek kezdete előtt. Újságíróknak, kulturális dolgo­zóknak, mozgalmi embereknek egyaránt. BODNÄR GYULA A hűség balladája A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ HOLNAP ESTI BEMUTATÓJÁRÓL „Az élet kérdéseket oszt, vá­laszt a fold ad." Ezzel a cím rnel kezdi vallomását Mikuláš Fehér, a darab vendégrendező - je (a Gyermek- és Ifjúsági Szín­ház tagja). Vallomását így foly­tatja a színjátékból vett egyik idézettel: „Megértettem, hogy csak az a paraszt tart ki a be­csületben, a tisztességben — akár halálig —, kit a sorsa a földdel eltéphet ellenül össze­font“. Majd saját szavaival told ja meg: „Szeresd a földet! Mert csak az a fa erős és az az em bér, amelyik gyökerét mélyen ereszti a földbe. Az otthon ta­lajába. Hatalmas az az ember, akinek erejét a közösség táp­lálja. Hogyan is éljünk hát? Becsületesen? Vagy megalku­vón? Hol van a meghátrálás ha tára? S a megbocsátásé hol van? Szükség van-e a megbo­csátásra? Hát a bántalmakra szükség van-e? A tettesek min­dig ugyanazok — idéz egy mon datot újra a színjátékból —.csak az áldozatok mások.'’ Azt is mondhatnánk, hogy a szerző Štefan Martin SOKOf. a hűség balladáját írta meg EGYEDÜL (Samotár) című mű­vében. A darabnak néhány hónap­pal ezelőtt az eperjesi (Prešov) Jonáš Záborský Színházban volt a szlovákiai bemutatója, inig az ősbemutatóm 1978-ban került sor a prágai S. K. Neumann Színházban. Magyar nyelven színházunk mutatja be először, Konrád József érdemes művész fordításában A liemutató al­kalmával tehát új hazai szer­zővel ismerkedhet a MATESZ közönsége. Štefan Martin Sokol Zvolen­ská Slatmáu született 1927. de­cember 25-én. Főiskolai tanul­mányait a prágai Filmművészeti Akadémián végezte. Jelenleg a bratislavai Kolibán dolgozik filmdramaturgként. Forgató-, könyvírója a Szent Erzsébet tér (Námestie svätej Alžbety), Ocsovai pasz torálé (Očovské pastorále) és Tíz százalék re­mény (Desať percent nádeje) című filmeknek. Két rádiójá­tékot is írt Rendes élet (Nor­málny život) és Kétszemélyes bárka (Lód pre dvoch) címmel. Eddig három színpadi műve került bemutatásra. A Családi ünnepség (Rodinná slávnosť) című színműnek 1971-l>en volt a bemutatója a zvoleni Jozef Gregor Tajovský Színházban, amely 1975-ben ezzel a művel képviselte a szlovákiai dráma- írást és színjátszást az ostra- vai országos seregszemlén. A színjáték azóta is műsoron van a zvoleni színházban. Sőt a na­pokban ezzel a darabbal képvi­selték hazánkat a Szovjetunió- l>an a csehszlovák kultúra nap­jain. Az Antónia és a háború (Antónia a vojna) című játék­nak ugyancsak a zvoleni szín­házban volt a bemutatója 1974- ben. önmagáról így vall a szerző: „Falun születt-em, ott is nőt­tem fel, ez a tény egész mun­kásságomat meghatározza. El­ső sikereimet is falusi témával foglalkozó darabokkal értem el, akár az Ocsovai pasztorálét em­lítem, akár a Családi ünnepsé­get. Az utóbbi mű cselekménye városban játszódik, de hőseit ugyanaz a falu indította útnak, amely az emberség első voná­sait rajzolta az arcukra. Nem a véletlen műve tehát, hogy gyakran dolgozok fel falusi té­mát ... Mi, szlovákok, innen merítünk erőt: színpadi hősö- két, erős jellemeket abból a környezetből választunk, ahon­nan magunk is származunk. Le­het, hogy ez csak véletlen, idő­vel talán leküzdjük a gátláso­kat ... A városi témával fog­lalkozó irodalmunk még csak most van születőben. Faluról származunk, de műveltségünket már a városban szereztük. Be csülöm a gép mellett állókat,a gyári munkásokat, mégis azo­kat az embereket kedvelem iga­zán, akik a földet túrják, hogy előteremtsék számunkra a min­dennapi kenyeret.“ Ez a rövid jellemzés — úgy vélem — a csehszlovákiai ma­gyar irodalomra és valóságra is ráillik. Az EGYEDÜL című színjáték díszlet- és jelmezterveit Platzner Tibor ketszítette. Az előadáshoz Tomáš Berka (mint vendág) komponált zenét. A fő­szerepben Bugár Bélát láthatja a közönség. A további szere­pekben Holocsy István, Mák Ildikó, Lőrincz Margit, Udvardy Anna, Turner Zsigmond, Tóth László, Ferenczy Anna, Ropog József, Bugár Gáspár, Fazekas Imre „Kiváló munkáért* kitün­tetett művész és Rozsár József lép fel. A színjátékot hazánk felsza­badulásának 35. évfordulója je­gyében mutatja be a MATESZ holnap este fél nyolc órakor. KMECZKO MIHÄLY Elsőrendű az élmény Jakoby Gyula életművének kiállítása Az elmúlt napokban nyílt meg a bratislavai Mirbach-pa- lotában egyik markáns festő­egyéniségünknek, a Kassán (Košice) élő Jakoby Gyulának a képkiállítása. Jakoby a -jelen tárlaton több mint száz olajképét mutatja be, amelyek születési ideje 1929- től a mai napig. (Utoljára 1959- ben Budapesten, Bratislavában pedig 1958-ban volt gyűjtemé­nyes kiállítása.) A képek végig­vezetnek művészeti fejlődése összes szakaszán. A húszas-harmincas évekbe t természetesen őt is érintette a Kassán abban az időben rend­kívül erős szociális hullám. Nem is csoda, hiszen a társa­dalombíráló Krón Jenő grafi­kus és Halász-Hradil Elemér festő volt tanára. Jakoby a kül­város gyermekeként a saját bő­rén tapasztalta a gazdasági vál­ság éveinek súlyos gondjait. Kezdettől fogva a hétköznapi élet jelenetei, az egyszerű em­berek létezésének problémái foglalkoztatták. A budapesti Képzőművészeti Akadémiát két évig látogatta, aztán 1928-ban otthagyta, s végleg szülőváro­sában, Kassán telepedett le. Rö­vid ideig a francia posztimp­resszionista Bonnard hatása alatt állt (például női aktké­pei). Nyugtalan lénye azonban, amely szokatlan témák újfajta ábrázolásmódját kutatta, az expresszionizmus irányzatához vitte közelebb. Élénk színskálá­jának. szociális mondanivalójá­nak is ez felelt meg jobban. Ilyen jellegű képei például a Kavicsosok (1930), Apróhirde­tés felett (1934), Lámpatisztítás (1953), Munka nélkül (1936), Fagylaltárus (1941), stb. A né­met expresszionisták drasztikus formanyelvétől, borús színeitől, nyomott légkörétől Jakoby élénk, gazdag koloritja, az em­berbe vetett mély hite, játékos fantáziája különbözteti meg. Nem Picasso, hanem Ch. Sou- tin, O. Kokoschka és elsősorban — saját szavai szerint — M. Chagall művészete áll hozzá közel. Tragikomikus jelenetei, álomszerű, légies s mégis ko­moly mondanivalót tolmácsoló víziói, éppúgy, mint Chagall képei, gyermekien tiszták, s gyakran megdöbbentőek Is. Nemegyszer ábrázolja saját magát hihetetlen őszinteséggel, szigorúan, sokszor öngúnnyal, öniróniával. Álmosan, fáradtan, mélázva, ittasan, borotválkozás közben grimaszolva, szerelem­re Vágyva. Ilyen képei például a Hazatérés, Reggel, Lakott műterem (mind 1957-ből), a Kacsaevő (1962-ből). Az emberi kapcsolatokat hasonlóan élénk néhol éles szemmel figyeli. Be­nyomásait, következtetéseit a Barátok (1962), Kiállítás meg­nyitása (1962), Szegények és gazdagok (1963), Ketten (1963), Ök (1964) s más képeken, a festészet nyelvén szólaltatja meg. „Sok képemen megtalálhatod a szenvedést, különböző foko­zataiban" — mondja. ’ Jakoby egész életében meggyőződésé­hez híven, magányos büszkeség­ben élt, ami mindig szenvedés­sel is jár. S ráadásul ő nemcsak a saját vagy embertársai szenve­dését érzékelte (mint például Félelem, Szenvedő, Vízió, A há­ború ellen című képein), hanem még az állatokét is (Sebesült ló, Tragédia az arénában, A ló már nincs a városban című ké­peit, de akár a Kacsaevő ki­éhezett, irigykedő kutyáját is említhetnénk mint az állati tra­gédiák megrázó mozzanatait). A Don Quijote, Az igyekvő cí­mű művei az értelmetlenség ér­zetének, a rezignálás pillana­tainak jelképei. Az említett művek címeiből, tartalmuk felvázolásából az ol­vasónak úgy tűnhet föl, hogy a festő holmi naturalisztikus, lí­rai vagy drámai elbeszélő. Nem így van. Aki elmegy és meg­nézi a kiállítást, meglátja, mennyire kizárólagosan a fes­tészet eszközeivel dolgozik a mester, mennyire a kiragadott, lényeges részletekkel és odakí­vánkozó színekkel sejteti, érez­teti a kellő hatást, a mondani­valót. A hetvenhét éves művész hi­hetetlen könnyedséggel, szín­pompával, változatossággal fest, a legmodernebb festői tö­rekvésekkel összhangban. „Nem tartozom egy festői irányzathoz sem., Legalábbis úgy érzem. Es nem is akarok tartozni“ — mondja önmagáról. „Nem ismerek sablontechnikát " Valóban: az élmény az elsőren­dű fontosságú számára nem a technika. L. GÄLY TAMARA m 19H0 III. 6. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom