Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1980-03-29 / 76. szám, szombat

A CSKP KB 15. ÜLÉSÉNEK VITÁJA

BHS2S

ion Fojtík elvtársnak, a CSKP KB titkárának felszólalása

A beszámoló, amelynek előadója Vasil Bifak elvtárs volt, nem csekély és nem könnyű feladatokat hárít minden kommunistára, de főleg ránk, ideológiai dolgozókra.

Az elnökség beszámolója, összefüggésben A pártban és a társadalomban a CSKP XIII. kongresszusa után kialakult válság tanulságaival, a XIV. és a XV. kongresszussal, a Központi Bizottság 1974 novemberi és 1978 márciusi ülésével, valamint Gustáv Husák elv- társnak, a párt Központi Bizottsága főtitkárának több elvi fontosságú beszédével — általában és egyes ágazatok szerint differenciáltan is — világosan meghatározza a politikai nevelő és az ideológiai munka orientációját az adott bel- és külpolitikai feltételek között, amikor megvalósítjuk a XV, kongresz- szus irányvonalát, céljait gazdasági területen és egyéb területeken. Tekintettel éppen a jelenlegi és a jövőbeli helyzet szükségleteire és követelményeire, rámutat annak múlhatatlan szükségére, hogy tökéletesítsük a politikai nevelő és az ideológiai munkát, azt szilárdan egybekapcsoljuk a fejlett szocialista társadalom további építésé« nek gyakorlati feladataival, s azzal a történelmi harccal, amelyet a világ forradalmi erői vívnak a marxizmus—leninizmus és a tudományos szocializmus eszméinek győzelméért.

Mit emeljünk ki a beszámolóban anélkül, hogy leegyszerűsítéshez folyamodnánk? Számunkra különösképpen mi fontos?

Az, ahogy az elmúlt évtizedet, azt a korszakot értékeli, amelyben megújult és alapjaiban megszilárdult a pártpolitika marxista—leninista, internacionalista irányvonala? Az, hogy a beszá- móló hangsúlyozottan kiemeli kötelességünket, folytatni ezt az elvszerű politikát, meggátolni bármilyen eltorzítását, vagy kétségbevonását, amit előidézhetne a tanácstalanság az útkeresésnél s a különféle nehézségek következtében, amelyek hatását már érezzük? Vagy talán a beszámolóból elsősorban azt kell kiemelni, ahogy elemzi a jelenlegi problémákat, »nagyobb felelősségtudatra, fegyelemre, határozottságra mozgósít a párt, az állami szervek határozatai és a népgazdasági tervek megvalósításában? Azt, ahogy a figyelmet — minden fogyatékosság ellenére

— az építő jellegű, serény és egyöntetű igyekezetre, az alkotó gondolkodásmódra, a kérdések merész megoldására orientálja? Azt, hogy milyen jelentőséget tulajdonít a pozitív példamutatásnak a nevelésben? Azt, ahogy hang- súlyoza, hogy az ideológiai tevékenység sikere szempontjából mit jelent a becsületes munka, amely nem felhívásokban, jelszavakban jut kifejezésre, hanem a piacon a jó minőségű gyártmányokban, a munkahelyi rendben, a lakóhelyi környezet rendjében és szépítésében a környezetvédelemben, a jó tanulmányi eredményekben, a tudományos ismeretek alkalmazásában?

Avagy elsősorban azt állítsuk előtérbe, ahogy a beszámoló kiemeli a kommunista szerepét? Azt, hogy milyen súlyt tulajdonít a vezető dolgozók cselekvésének? Azt, hogy hangsúlyozza, mit jelent a párt, az állam, a szocialista ideológia tekintélye szempontjából gondolkodásmódunk és tetteink egysége, az, hogy senki sem vetheti a szemünkre, mást mondunk és mást teszünk, nem igazodunk az alapszabályzathoz, a lenini normákhoz, hanem — egy névtelen levélből vett kifejezéssel élve — egyesek vizet prédikálnak és bort isznak?

Avagy talán, ha már folytatom a témáknak ezt a felsorolását, állítsuk első helyre azt, hogy a beszámoló milyen Jelentőséget tulajdonít a politikai nevelő és az ideológiai munkának lényegében az egész pártnumkában, minden felelős dolgozó, az állam és a gazdaság irányító láncszemei, minden pártszervezet és a Nemzeti Front minden szervezete, valamennyi képviseleti szerv tevékenységében? Azt, hogy milyen sürgetően emlékeztet bennünket arra

— ahogy ezt Szuszlov elvtárs tette a Szovjetunió Kommunista Pártja nemrég megtartott, az ideológiai kérdésekkel foglalkozó aktívaértekezletén elhangzott ismert beszédében —, hogy ennek a munkának, az eszmei nevelésnek az egész pártnak és államnak, a szocializmus politikai rendszere valamennyi szervezetének ügyévé kell válnia?

S végül, talán mindenből nem a leg- fontosabb-e az, hogy a bezsámoló milyen szervesen hangolja össze politikánk belső és külső vonásait s hangsúlyozza a nemzeti és nemzetközi vonatkozások egységét? Ahogy rámutat arra, ami manapság külső feltétele tö* rekvéseinknek, ahogy rámutat a Szovjetunióval való testvéri kapcsolataink létfontosságára, a szocialista közösség

országai egységének megszilárdítására, ahogy az imperializmussal szembeni nagyobb éberségre ösztönöz bennünket, s törvényszerűen nagyon felelősségteljes és elvszerű magatartásra abban az Ideológiai offenzívában, amely- lyel a szocialista közösség országai — összhangban a proletár és a szocialista internacionalizmus alapelveivel, s rendkívüli gonddal ügyelve az enyhülés további sorsára — reagálnak az amerikai kormánynak, az Imperializmus reakciós erőinek kiélezett kalandori Irányvételére, a féktelen antikommu- nizmusnak és szovjetellenességnek a világ békéjét, demokráciáját és társadalmi haladását fenyegető veszélyére?

További kérdéseket is - feltehetnénk. A beszámolóban sok az elsőrendű fontosságú ösztönzés. Most abban látjuk legfontosabb kötelességünket — ezt a propaganda és az agitáció, valamint a tömegkommunikációs eszközök szférája nevében mondom, — hogy az elnökség beszámolóját tüzetesen áttanulmányozzuk, s a közeli hetekben, 2—3 hónapban, ahogy azt végül is feladatunkul meghagyják, következtetéseit és ösztönzéseit komplex intézkedések formájában konkretizáljuk. Ezeknek fokozatos megvalósítása kell hogy hozzájáruljon a párt propaganda és agitációs tevékenysége, a tömegkommunikációs eszközök hatása színvonalának további emeléséhez.

Ügy hiszem, hogy nem kívánnak tőlünk valamilyen fordulatot sem balra, sem jobbra, semmiféle meggondolatlan ugrást, hanem lelkiismeretes, felelős- ■ ségteljes munkát, amelyben támaszkodni kell az eddigi eredményekre és a kipróbált tapasztalatokra. Egyrészt saját tapasztalatainkra, másrészt a testvérpártok tapasztalataira gondolok. Egyelőre általában gyönge pontunk a tapasztalatok általánosítása, s az ilyen általánosításból következő fogyatékosságok kiküszöbölése, továbbá mások tapasztalatainak alakotó szellemű, megfontolt elsajátítása. Itt van mit behoznunk. Csak egy dolgot említek meg: milyen elégtelenül élünk például a Szovjetunió Kommunista Pártjának tapasztalataival a pártoktatás és általában a politikai oktatás szervezésében. Az ott alkalmazott rendszer nagyon eredményes, de igényes. Szigorúan ügyelnek például arra, hogy kivétel nélkül mindenki törődjön szüntelen eszmei fejlődésével, eszmei megedzé- sével, eszmei felvértezésével, s hogy ebben az oktatásban — lehetőleg magasabb fokon és igényes formákban — részt vegyen minden vezető gazda- . sági káder. Ennek nem az az oka, hogy éppen az említett dolgozóknak valamiféle kiváltságaik vannak, avagy az ideológiai terület képviseletében valaki meg akarja nehezíteni az életüket. Az ok az, hogy a megfelelő színvonalú politikai művelődésre felelősségteljes munkájukban feltétlenül szükségük van és nap nap utáni nagy megterhelésük következtében éppen őket fenyegeti az a veszély, hogy a művelődésre nem találnak Időt normális feltételek, vagyis olyan feltételek között, amilyeneket nálunk szokványosán úgy minősítenek, hogy nem teszik lehetővé a politikai művelődést.

Ma leginkább arra van szükségünk, hogy a propaganda, az agitáció, a tömegkommunikációs eszközök valamennyi felelős dolgozója becsülettel, önbírálóan eleget tegyen kötelességeinek, hivalkodás nélkül törekedjen minél jobb eredményeket elérni a párt- politika elméleti és eszmei alapjainak megvilágításában. Abban a nem köny- nyű, de felelősségteljes tevékenységben, amelytől nem csekély mértékben függ, hogy a párt tagjai és tagjelöltjei miként sajátítják el a marxizmus—le- ninizmust, a párt szüntelenül hogyan készül fel a tömegek körében kifejtett politikai nevelő munkára, s állampolgáraink, bleértve a fiatalokat, akik hivatásgyakorlásukra készülnek, mennyiben tájékozottak politikánkról, miképp fogják fel azt, s hogyan értelmezik céljait, alapjait.

Ezzel a kötelességünkkel tisztában vagyunk. Az illetékes osztályok által erre az ülésre kidolgozott tájékoztató anyagok bizonyítják, hogy az általam mondottak nemcsak meddő állítások. A párt Központi Bizottsága Titkárságának közvetlen vezetésével és szüntelen ellenőrzése mellett az elmúlt években széles körű tevékenység bontakozódott ki, amelynek célja a pártpropagandának és az agitáfiónak, a központi tömegkommunikációs eszközök tevékenységének tökéletesítése volt; külön figyelmet szenteltek e szakaszok irányításának, káderellátottságának, anyagi és műszaki szükségleteiknek, korszerűsítésüknek. Leszögezhetjük, hogy az itt dolgozók létszáma megfelel, s a létrehozott szervezetek, Intézmények hálózata nem kicsi. Erre nem azért emlékeztetek, mintha úgy vélném, hogy részünkről már mindent meglettünk. Ellenkezőleg. A feladatok gyarapodásával, a politikai nevelő, ideológiai munkával szemben támasztott igények növekedésével párhuzamosan élesebben látunk számos fogyatékosságot is, amelyekre Bifak elvtárs joggal mutatott rá.

Most főleg az 'legyen a törekvésünk, hogy ■— képletesen mondva — a jelenleg működő és nem rosszul működő malom ne őröljön üresjáratban. Ezen a mi területünkön is szembetűnőbben, mint bármikor a múltban, előtérbe kerül a nagyobb hatékonyság és a jobb minőség kérdése. Egész politikai munkánkban káros a formalizmus, de amint azt a beszámoló is megállapította, ideológiai területen kétszeresen káros. Szüntelenül szem előtt kell tartani tevékenységünk tartalmát, célját és értelmét, vagyis a dolgozók mozgósítását a feladatok teljesítésére, ami megköveteli öntudatos aktivitásukat és kezdeményezésüket, az alkotó gondolkodás- módot, a határozottságot, az akadályok leküzdésének akaratát, a kötelességek teljesítését.

Nem szeretnék azonban olyan benyomást kelteni, hogy munkánkat pragmatikus módon leegyszerűsítjük. Nagyon jól tudjuk hogy a munka- és az állampolgári aktivitás, valamint kezdeményezés alapja — a kötelességek ^megértésénél sokkal nagyobb mértékben — bizonyos feladat teljesítése. Célunk az ember tartósan cselekvő élet- szemléletének kialakítása, amellyel megközelíti az élet minden problémáját.. Ennek forrása a szocialista meggyőződés. Szélesebb vonatkozásban pedig a tudományos világnézet. Ez természetesen az elmélet tanulmányozásától függ éppúgy, mint ahogy ennek a világnézetnek a fejlesztése az elméleti munka ügye. E világnézet kialakulására és elsajátítására azonban bi-» zonyos hatást gyakorolnak az élettapasztalatok. Ezek különösképpen érzékenyek — nyilván ilyen már a mentalitásunk — a különféle negatív jelenségekre. Csak naiv emberek tekinthetnék az élettapasztalatok általánosítását és rögzítését az emberi tudatban, a propaganda és az agitáció közvetlen eredményének, az Ideológiai befolyás- gyakorlás gyümölcsének. A marxizmus mindig kigúnyolta az ilyen kezdetlegességet, elvetette a prédikátorságot, a meddő doktrínérséget. A szocialista ember és a szocialista életmód kialakulásának feltételeiről szóló részben a beszámoló ezt világosan kimondja. Joggal hivatkozik állami, gazdasági és szociális területen a pártpolitika gyakorlati megvalósítóinak magas fokú felelősségére, s egyidejűleg rámutat arra, hogy milyen jelentős, ténylegesen helyettesífhetetlen alkotó erő az intenzív, céltudatos és rendszeres eszmei nevelő munka. Ezt a munkát szigorúan és igényesen kell szerveznünk, nem szabad megengednünk ösztönössé válását, az arra való számítást, hogy gépiesen hatnak az emberek életének külső feltételei, a társadalmi-gazdasági változások és az anyagi-műszaki alap változásai.

A rendszeres ideológiai munka lebecsülése, amit főleg hatáskeltő rögtönzéssel, zajos, de gyakran problematikus eredményekkel járó kampányokkal lepleznek, törvényszerűen ahhoz vezet, hogy veszélyesen felélénkülnek, erősödnek és új változatokban is jelentkeznek a különféle burzsoá és kispolgári elképzelések és szokások, amelyek összefüggnek az ember életének, gondolkodásmódjának és cselekvésének szokványos, legszokványosabb vonatkozásaival. Ezek a csökevények, főleg akkor, ha elkendőzik őket az új rendszer külső, ehhez alkalmazott követelményeivel, komolyan gátolják és bizonyos körülmények között, amint erről meggyőződtünk a hatvanas években, egyben veszélyeztetik is a szocializmus fejlődését, a szocialista embernek és új életmódjának formálását.

Nem a véletlen műve, hogy ellenségeink erre építik életünk eltorzításának és fejlődésünk visszavetésének reményét. Mindez objektíve segítségükre van, akár a belátástalan önzésnek, az asszociális cselekvésnek, a törvény által büntetendő bomlasztó tevékenységnek durva formájában, akár a filozófiai individualizmus, a nacionalizmus, a Nyugat ún. szabadsága és demokráciája s minden olyan eszménykép csodálata „nemes“ formájában, amely eszményképeket a revizionisták (beleértve napjaink eurokommunistáit) szeretnének belefonni a szocializmusba.

A szocializmus azzal határozza meg Ideológiája súlyát, offenzív erejét, vonzerejét és fölényét, hogy erélyesen leveti ezt a terhet, fokozatosan s eleinte nagyon éles osztályharcban megteremti az új emberközi viszonyokat,

amelyek a munka és a munka embere iránti tiszteletre, a társadalmi tulajdon gazdaságos kezelésére, szocialista hazánk egységének jogos tudatára s azokra az értékekre épülnek, amelyek tartalommal telítik a szabadság, a demokrácia, a társadalmi egyenlőség, a nemzeti és a faji egyenjogúság, a férfi és a nő egyenjogú helyzete eszményeit. A szocializmus ezt úgy éri el, hogy benne korlátozott erőforrások mellett Is — súlyponti szerepe van nagyvonalú szociálpolitikájának, a gyermekről s ehhez hasonlóan a már munkavégzésre képtelen emberről, egészséges fizikai és szellemi fejlődéséről való gondoskodásának. Ezt azzal éri el, hogy mindenkinek szavatolja alapvető jogát, a munkához való jogot, s a legértékesebbre törekszik, arra, hogy mindenki a béke feltételei között örülhessen az életnek, részese legyen ennek a felmérhetetlenül nagy boldogságnak. A dolgozó ember a munka folyamatában mind jobban meggyőződik róla, hogy ez a ideológia, a forradalmi munkásosztály ideológiája az ő iga* za, minden becsületes ember Igaza. S ahogy megismerkedik természetesen fokozatosan és áttételesen, élettapasztalatával összhangban — ennek elméleti alapjaival, szemében rokonszenves-* sé válik politikánk programjának minden célja, amelyet e forradalmi tanítás alapján dolgoztak ki.

Tudjuk azonban, hogy milyen bonyolult ez a folyamat, az ember tudatáért vívott harc, milyen céltalan és veszélyes lenne idealizálni, kívánságainkat valóságnak minősíteni, mily sok akadály áll ennek útjában, s hogy alapve-? tő láncszeme a munka, a társadalmi tulajdon, a munka és az állampolgári kötelességek iránti új, öntudatos viszony* Lenin ezt a szerepet, amelynek a legnagyobb fontosságot tulajdonította a kizsákmányolók megdöntése, a munkásosztály és a nép hatalmának megteremtése után, az új élet szervezésében világtörténelminek nevezte. A legnehezebbnek tartotta, sokkal nehezebbnek, mint magának a forradalomnak a megvalósítását. Éppen azért, mivel feltétele az, hogy megbirkózzunk az emberek tudatában mély gyökereket vert, rendkívül élet- és alkalmazkodóképes burzsoá és kispolgári elképzelések, szokások, hagyományok és csökevények egész komplexumával.

Eredményes nevelő munka elképzelhetetlen a minden lehető módon a hol-i naphoz kötődni és annak kisajátításán ra törekvő múlttal vívott ádáz harc nél-» kül. Ehhez hasonlóan, a siker elképzelhetetlen anélkül, hogy ne gazdálkodnánk újszerűen, ne szerveznénk új módon a munkát, amely biztosítja a szükséges anyagi és szellemi potenciált, a nagyobb termelékenységet ós hatékonyságot', s amelynek alapja -a munkakollektíváknak, a szocializmus felelősségtudattal áthatott gazdáinak alkotó aktivitása és a terv által szabályozott egységes Igyekezete.

Miért hivatkozom ezekre az Ismert tényekre? Azért, mivel újra és újra fi« gyelmeztelnek bennünket arra a szükségszerűségre, hogy az eszmei nevelő és a politikai szervező munkát, valamint az ideológiai tevékenységet szüntelenül kapcsoljuk össze általában a szocialista építés gyakorlatával. Továbbá arra, hogy intenzív hatása főleg ott fontos és szükséges, ahol harcolni kell a gyakorlati opportunizmus, a különféle széthúzó tendenciák, a lokálpatriotizmus, az emberek munkája iránti alacsony fokú igényesség, az alibizmus, a kispolgáriasság különféle megnyilvánulásai, a társadalom számlájára való élősködés törekvése stb. ellen.

Ott, ahol ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban közömbösségbe ütközünk, sőt, ahol elnézik azt, hogy különféle elemek támadják a szocializmust, bi-’ zalmatlanságot, pánikhangulatokat terjesztenek, befeketítik rendszerünket és rágalmazzák a párt politikáját, ott semmiképp sem állíthatjuk, hogy propagandánkkal és agitációnkkal minden rendben van. Még akkor sem, ha ezeken a helyeken kimutatják az agitátorok, a politikai tájékoztatók, a propagandisták, a lektorok megfelelő számát és az előírt kimutatásokat terjesztik elő a politikai nevelés házai és kabinetjei, a pártoktatási alakulatok tevékenységéről.

Propagandánknak és agitációnknalt kötelessége (az agitáció olyan bevált formáira gondolok, amelyekkel a párt szükség esetén mindig hatni tudott az emberekre, tehát a tömegpolitikaí munkára, az elvszerűségre, az emberekkel például a nyilvános gyűléseken és a termelési értekezleteken folytatott nyílt beszélgetésekre) nem elsiklani egyetlen negatív jelenség és tendencia

(Folytatás a 5. óldalon)