Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1980-03-21 / 69. szám, péntek

Elő múlt — a képernyőn Kezdet — nehézségekkel és meglepetésekkel EGY TV-SOROZAT MARGÓJÁRA Szinte nincs néző, akin©tud­ná, hogy a játékfilmek készíté­se során minden egyes jelene­tet legalább féltucatszor el pró­bálnak, két-három kameraállás­ból felvesznek, míg végül a leg­sikerültebb változat kerül a vászonra, képernyőre. Nem így van ez a dokumentumfilmekkel, amelyek az eseményeket a ma­guk természetes folyásában áb­rázolják, rögzítik. A tovatűnő pillanat megörökítése egv ki­csit H. G. Wels időgépéhez ha­sonlít, amellyel ugyan a jövőbe nem, de a múltba eljuthat a ma embere, úgy és olyannak látva az eseményeket, ahogy és ami­lyennek a szemtanú-operatőr és ördöngős {üveglencse) ‘szemű masinája látta. Az események ben való (szinte) közvetlen részvétel még a legedzettebb tévé- és mozinézőt is izgalom­ba hozza: a jelenből a múltra láthat rá. Mennyivel hatványo- zottabb ez az érzés, ha a nagy történelmi pillanatok, a világ sorsát befolyásoló események szemtanújává válik az ember! A szovjet filmesek számtalan­szor bebizonyították a doku­mentumfilmezésben való nagy­fokú jártasságukat. A játékfilm­gyártással párhuzamosan a do- kumentumfilm-gyártás is rend­kívüli sikereket könyvelhet el magának. Sokak szerint Dziqa Vertov az első a világon, aki művészi ihlettel készíti doku- mentumfilmjeit, sőt szakmai kö­rökben elterjedt az a vélemény, hogy a dokumentarista eszkö­zökkel élő neorealista játék­filmkészítők tőle lesték el a műfaj fogásait. Nemcsak a do- kumentaristák nagy öregjeként, de filmes nemzedékek felne- velőjeként, irányítójaként, ihle- tőjeként is tisztelik őt szerte a világon. Rendkívüli tehetségű rendezőket és operatőröket ne­velt igazi művésszé, köztük a legendás hírű Roman Karment. Roman Karmen szemtanúja és megörölcítője lehetett az iz­mosodó-iparosodé szocialista or­szág építésének, volt alkalma leszállni a háborús pokol leg­mélyebb bugyraiba, egyike volt a kétszázötvenkét szovjet front­tudósítónak, akik megörökítet­ték a hősi küzdelmet, a keser­ves megpróbáltatásokat, azt, hogy egy szabadságszerető né­pet nem lehet legyőzni, továb­bá a fényes diadalt, városok és országok felszabadítását, majd a háborús romokból való újjá­születés felemelő éveit, évtize­deit. Ilyen előzmények után ter­mészetes és érthető, hogy csak­is ő lehetett művészeti vezetője és főrendezője annak a húsz­részes sorozatnak, amely két évvel ezelőtt indult el * világ­hódító útjára. Míg Európa számára a má­sodik világháború iszonyatos véres valóság volt, addig az amerikai átlagállampolgárnak egy a többi háború közül, amelynek halottairól légkondi­cionált biztonságában tudomást szerzett ugyan, de méreteit, pusztító hatását elképzelni sem tudta. Annyira kívülállóként szemlélhette az eseményeket, hogy az amerikai filmesek kénytelenek voltak felkérni szovjet kollégáikat egy eredeti felvételekből álló sorozat elő­készítésére, amely nagy részle­tességgel és pontossággal áb­rázolja a háború eseményeit és bemutatja a Szovjetunió szere­pét ebben a hatalmas küzde­lemben. Már az amerikai válto­zat címe is sokatmondó: Az is­meretlen háború. E nagyívű filmciklusban szemtől szembe láthatták a háborút csak hírből ismerő emberek milliói egy bar­bár hatalom kegyetlen pusztí­tását, békés településekre, gyermekekre, asszonyokra hulló bombák számlálhatatlan tonná­it, pillanatok alatt hajléktalan­ná, földönfutókká, nyomorékká váló emberek tömegét. De lát­hatták egy szabadságért, éle­téért, boldogabb jövőjéért har­coló nemzet fiainak, lányainak nemes elszántságát, halálmeg­vető bátorságát és arról is meg­győződhettek, hogy e nép sok­kal közelebb áll hozzájuk, mint ahogy a félreinformáló, hazug propaganda állítja. A va­lósághű és a kor viszonyaihoz mérten rendkívül jó minőségű felvételeken legmeglepőbb a művészi erő. Játékfilmek beál­lított jeleneteit megszégyenítő művészi hitelű képek jellem­zik a frontoperatőrök munká­ját, akik nem tettek többet, „csupán“ az élet „egy-egy to­vatűnő pillanatát“ örökítették meg. A sorozat készítői egymillió kilométer hosszú anyagot néz­tek végig, ebből állt össze a " hússzor egyórás sorozat, amely a háborút, a győzelmet ábrázol­ja, de a háború ellen, a bé­kéért kiált. Nem lehet megin- dultság nélkíil nézni a szenve­dők arcát, az elesettek tete­mét, szinte kényszeríti a nézőt a kamera, hogy képzelje ma­gát az aláhulló bombák töré­keny célpont-házainak konyhái­ba, szobáiba, a légópincék gubbasztó, remegő „szereplői­nek“ helyébe. E képek nyomán konkrét tartalmat nyer két, oly sokszor ismételt fogalom: elkötelezett művészet és haza- szeretet. Ök, kétszázötvenket- len nemcsak bemutattak, de ábrázoltak is, nem egyszerűen fényképeztek, de állást is fog­laltak képeikkel. Mindig ott voltak, ahol legsűrűbben hűl lottak a bombák, legélesebben süvítettek a golyók, repeszdara- bok. Köztük, akárcsak azok kö­zött, akikről e film készült, nemcsak győzelemre, de halál­ba indulók is voltak, ötvenen áldozlak életüket, kamerával a kezükben, a film készítői közül, kik tudósítani akarták az utó­kort. És húszmillió „szereplő“. Iszonyatos szám. De intő is: so­ha többé háborút, legyünk az élet oldalán, a béke oldalán. A filmet a Szovjetunióban Nagy Honvédő Háború címmel mutatták be, óriási visszhangot keltve. Levelek tízezrei szóltak hozzá a kilenctized részben még publikálatlan felvételeket be­mutató sorozathoz. Ez érthető is, hiszen a képernyőn sokan viszontláthatták a háborúban elesett hozzátartozójukat, ba­rátjukat, számukra mindez még élő múlt. A televíziós dramaturgia tör­vényszerűségeiből adódik, hogy a legkiválóbb alkotások bizo­nyos időeltolódással ugyan, de szinte minden ország nézői szá­mára hozzáférhetővé válnak. A hazai magyar néző e sorozattal kapcsolatban is sajátos hely­zetben van: a Csehszlovák Te­levízió jóvoltából már négy hó­napja figyelemmel kísérheti, míg a Magyar Televízióban új­ra megnézheti, vagy ha nem volt módja megtekinteni, most hozzáférhetővé válik számára, Hat év történelem címmel. Egy hónappal ezelőtt kezdték meg a vetítését. Nincs az a történelemóra, amelyik ily közvetlen módon tudna szembesíteni a történe­lemmel. Nincs az a történelmi példázat, amelyik ily élethűen tudná bemutatni, mit lehet és mit kell megtennie az ember­nek — a hazáért, szabadságért, békéért. OZUGANY ERNŐ Egy közös harc tanulságai Sándor László tanulmánykötetérői Őszinte örömmel vettem ke­lembe a budapesti Gondolat Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent Hazánk: Kelet Euró­pa kötetet, mely Sándor László irodalmi tanulmányait, cikkeit és egyes megőrzött dokumen­tumokat tartalmazza. Sándor László az első köz­társaság idején Kassán (Koši­ce), majd Losoncon (Lučenec), a második világháború és a felszabadulás után pedig Ung- várott élt és dolgozott, s a marxista szellemű irodalom- kritika ismert képviselője volt. Csehszlovákiai előzményeihez tartozik, hogy 1932-ben Figyelő címmel antifasiszta társadalmi és kulturális hetilapot indít, majd a bratislavai Magyar Új­ságnak és az ostravai Magyar Napnak lett a munkatársa. Részt vett a csehszlovákiai ma­gyar fiatalok folyóirata, az Indulás megindításában is 1935-től 1940-ig pedig Fábryval együtt végzi a Korunk cseh­szlovákiai szerkesztését. A har­mincas évek közepén Losoncon megszervezte a Tűz kulturális egyesületet is, melynek elnöke lelt. 1947—52 között a Kárpát- Ukrajnai Területi Képtárat szervezi, melynek igazgatója is lett, 1953-tól 1962-ig pedig a területi kiadó, illetve a terü­leti rádió magyar osztályának szerkesztője. 1962 után, amikor áttelepült Magyarországra, a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának osztályveze­tője, majd 1978-ig, nyugdíjba vonulásáig az Állami Gorkij Könyvtár igazgatója. Oroszlán- része volt abban, hogy a Gor­kij Könyvtár a legnagyobb ma­gyar világirodalmi könyvtárrá fejlődött. Ez utóbbi tisztségé­ben megkülönböztetett figyel­met szentelt a magyarországi nemzetiségek, így az ottani szlovákok könyvvel, kulturális értékekkel való ellátottságának is. Három ország sajtójában láttak napvilágot azok az írá­sok, melyeket a kötetben talá­lunk. Közülük a legrégibb 1937-ben íródott, a legújabb pedig 1978-ban. Sándor László írásaiban nem akar értékrendet, szintetizáló elemzést adni. Egy-egy alkotó­val kapcsolatban inkább azok­ra a tényekre, eseményekre szorítkozik, melyek behatárol­ták az írók, művészek alkotói és közéleti tevékenységét. Nem a jelzők minősítenek nála, ha­nem a tények erejével bizonyít. Portréi Vozári Dezsőről, Sáfáry Sándorról vagy Forbáth Imré­ről kiegészítik, új színekkel gazdagítják az eddigi képet. Több írásában foglalkozik Fáb­ry írói profiljával is. Ezekben az írásokban különösen becses a kortárs vallomása, s az olyan összefüggések feltárása, me­lyek rávilágítanak a polgári köztársaság állapotára, kisebb­ségi vonatkozásaira. A Dömö­tör Terézröl, Selley Józsefről, Tamás Miliályról, Mihályi Ödönről írott rövid portréi is egy-egy színfolttal egészítik ki az eddigi képet. Külön fejezetben tárgyalja a kárpát-ukrajnai magyar irodal­mat, az ukrán és szovjet szer­zőket, a magyar irodalom uk­rán tolmácsolóit. Arcképvázla­tot olvashatunk Petr Bezruöról és Vladislav Vančuráról is. A ma élő cseh írók közül itt találjuk Vilém Závada, Ladis­lav Fuks, Vladimír Páral port­réit. Egy-egy könyvelemzés kapcsán szó van a kötetben hagy omá n yá polásró 1, szel lemi együttműködésről, kapcsolat­történeti kérdésekről. így pél­dául Kemény G. Gábor, Dobos- sy László, Gál István, Sziklay László, Gaál Gábor és mások érdemdús tevékenységéről. Fi­gyelmet érdemlők azok a visz- szaemlékezések és dokumentu­mok is, melyeket a Gaál Gá­borral való kapcsolatairól és a Korunk csehszlovákiai vonatko­zásairól ír. Ugyanezt mondhat­juk el azokról a levelekről is, melyek Gaál Gábor, Lukács György, Balázs Béla, Sinkó Er­vin tollából származnak s a Korunk történet részeinek te­kinthetők. A köteteim egyébként — úgy hiszem, tudatosan — Fáb- ryt idézi. Fábry számára Eu­rópa volt a nehéz haza. Kü­lönösen azokban az években, amikor a fasizmus veszélye fe­nyegette Európa népét. Sándor László Kelet-Európája ezzel szemben már szűkebb haza. A munka, a cselekvés, az egyko­ri harcok színhelye, a megví­vott politikai és társadalmi harcok „bölcsőhelyei“. A szo­cializmus igazához eljutott nemzetek, nemzetiség-magyar­ság életéről, múltjáról, jelené­ről szóló híradás. Hasznos és őszinte vallomások ezek, a lé­tet, létezésünket jelentő és meghatározó Európáról. Múlt és jelen vonul el előttünk egy- egy képben, úgy, ahogy a számadó felelőssége mondja, sugallja s íratja vele a nekünk szóló üzenetet, a közös harc közös tanulságait. FÚNOD ZOLTÁN Gyermek bábcsoportok és irodalmi színpadok kerületi fesztiválja Szombaton es vasárnap kö zel háromszáz gyermek jutott színpadhoz a nyugat-szlovákiai magyar bábcsoportok és gyér mek irodalmi színpadok har­madik kerületi szemléjén, ami már magában véve is figyelmet érdemlő dolog. A Duna, a Vág és a Garam menti iskolák vöt lak képviselve a találkozón, csupán az Ipoly mentéről nem érkeztek gyermekek. Kár. hi szén bizonyára ők js jól érez ték volna magukat a gútai ( Ko lárovo) művelődési ház ven­dégszerető légkörében, és bizo­nyára többet tanultak volna, mint amennyit otthon tanulni lehet ezen a téren. Ezért a többletért, s nem utolsósorban a találkozásért volt értelme megrendezni ezt a seregszem lét. A bá besöpörtök első kategó­riájában — tehát az elsősöktől az ötödik osztályosokig — a marcelházai (Marcelova) ma­gyar tanítási nyelvű alapisko­la és a helyi művelődési ház bábcsoporlja megérdemelten győzött a Weöres Sándor Hók és Mihók verséből készült báb- darabbal. A rendező, Gál Lívia a vajaiig bábut a fakanál bá­buval ötvözte, nem éppen sze­rencsés megoldással, de mun­kája értékéből még az sem von le semmit, hogy az Ilókot és a Mihókot játszó gyermek színészek beszéde nem mindig volt tisztán hallható. A máso­dik helyen, ugyancsak megér­demelten, a korábbi fesztivá­lokról már jól ismert tardos keddi (Tvrdosovce) Vadrózsa bábcsoport végzett. Igaz, a Sánta Márta vezetésével dolgo zó iskolai bábegyüttesnek csu pán a vezetője és a nevf* a régi, a gyermekszínészek újak, másodikosok, akik valójában most ismerkednek a bábszín­házzal. összeállításuk sikere tehát főként a rendező érde­me. A harmadik helyen egy eddig ismeretlen csoport, a nádszegi (Trstice) Parázs vég zett, amelynek Takács Éva a rendezője. Előadásuk folyamán komolyabb technikai fogyaté­kosságok is fölbukkantak, ezek azonban a bábuk pontosabb karakterizálásával párhuzamo­san eltüntethetők. A dicsérő oklevelet kiérdemlő, Belák Ti- borné vezetésével dolgozó zse- lízt (Želiezovce) Hóvirág eseté­ben elsősorban a csodálatos bábukat kell megdicsérnünk, mindkét előadásban külön esz­tétikai kifejezőerejük volt. Be- lákné két csoporttal, másodi­kosokkal és negyedikesekkel egyaránt dolgozik, s ez, remél­jük, nemcsak munkaszeretét minősíti, de a folytonosság biz­tosításának szándékát is jelzi. Gyermekszínészei nagyon te­hetségesek. akárcsak a szintén dicsérő oklevéllel kitüntetett somorjai (Samorín) Hópihe tagjai, akiket Németh Adél és Farkas Ilona ismertetett meg a bábuzás örömeivel. A második kategóriában két rangos produkciót láthattunk, az egyiket a komáromi (Ko­márno) Napsugár, a másikat a duna szerdahelyi (Dunajská Streda) Pipitér jóvoltából. Mindkét együttes többször sze­repelt sikerrel a Dunámén ti Tavaszon, így szinte természe­tes volt az átlagosnál jobb fel­készültség és a helytállás. A termékenységi etűdsort megje­lenítő Napsugár a kerületi fesztivál történetében elsőként mutatott he olyan bábpantomi- mot, amelyben a kezek s az ujjak játszák a főszerepet. A variációk kezekre című Szép Lajosné által rendezett előadá­suknak elsősorban dramatur­giai,- mintsem technikai fogya­tékosságai voltak, ámbár az utóbbiból is volt néhány. Csak­hogy ez érthető, hiszen ezt a nálunk egyelőre hagyomány nélküli műfajt színre vinni tu­lajdonképpen kísérletet jelent, kísérletet a maga buktatóival, és — ez a fontosabb! — eré­nyeivel együtt. Megérdemelten arattak nagy tapsot, akárcsak a Pipitér tagjai, akik a Weöres Sándor Tündérálom című ver­sére készült báb-balettet adták elő — a komáromiaknál vala­mivel kevesebb technikai fo­gyatékossággal, igényesebb ze­nével és jobb dramaturgiával, Gaál Ida és Dusek Mónika ren­dezésében. A korábbi kerületi fesztivá­lokon csak bábegyüttesek mu­tatkoztak be. Az idén, a kerü­leti népművelési intézet jóvol­tából. első ízben léphettek színpadra a kerület legjobb gyermek irodalmi színpadai is, szám szerint öt együttes. A nyolcadikos és kilencedikes osztályos tanulókból álló alsó- péteri (Dolný Peter) irodalmi színpad — a Vrábel-házaspár vezetésével — Az emberiség já­tékai című összeálmásukkal a hatvanas évek irodalmi színpa­di mozgalmát erősen meghatá­rozó versszínpadi formát ele­venítették fel, bizony, nem ke­vés buktatóval, ami nem csu­pán a dramaturgiai munka ro­vására írandó, de arra is, hogy a felkészülésre csupán két hét jutott. Valamivel hosszabb ideig próbálták műsorukat a galántai Bóbita tagjai. Kubo- vies Erzsébet rendezésében egy, gyermekversekből és út­törő-dalokból készült darabot mutattak he, igaz, több csiszo­lásra szoruló jelenettel. A meglepetés erejével hatott a marcelházai gyermekek Játsz- szunk együtt című produkció­ja, amelyet Gál Lívia és Nagy Mária állított nagyon egysze­rűen, s viszonylag tisztán szín­padra. Csakhogy ehhez az egy­szerűséghez a rendezők pontat­lanul közelítettek, amikor úgy gondolták, hogy a gyermekek játékát a lehető legtermészete­sebbnek' hagyják meg, nincs szükség összefogó koreográfiá­ra, rendezésre. Pontosan átgon­dolt koreográfia, színészmoz- gatás mellett kell megőrizni a gyermekszínész természetes viselkedését a színpadon — mert valahol itt kezdődik a gyermekszínház. Persze, a mar- celházaiak jogosan nagy sikert arató előadásának volt egyfaj­ta koreográfiája, de nem olyan átgondolt, és kifejező, mint a második helyezést elért légi (Lehnice) kisszínpadnak, amely egy Válek-összeállítást muta­tott be Szitási Etel rendezésé­ben. Szitási Etel átgondolt, a témát nem csupán illusztráló, de a mondandót fölerősítő színpadi megoldásokkal élt, igaz, nem mindig sikerrel. Rendezői eszköztárába dicsére­tes módon belefér a több je­lentésű rekvizium, a tömegmoz­gatás, az éneklés vagy akár a nem egészen következetes fényhasználat is. Jarábikné Tntchly Gabriella visszatért a Fókuszhoz! Igaz, a Kisfókusz- hoz, de nyomban sikert aratva. Vándormóka című összeállítá­sát kiváló koreográfiával meg­tűzdelve adták elő az önfeled­ten, de a színpad és a közön­ség jelenlétéről mégsem meg­feledkező gyerekek, akiknek jó a ritmusérzékük, intonációjuk. Végezetül elmondható, hogy amíg tavaly és tavalyelőtt első­sorban a második kategóriában mutatkoztak be bábuzók, most az első kategóriában szerepel­tek többen. Hogy ez mit je­lent? Azt, hogy sokan „kiöre­gedtek“ gyermek bábcsoport­jaink mozgalmából, (nem tud­ni, mi lesz velük a gimnáziu­mokban és szakközépiskolák­ban). De azt is jelenti ez, hogy a bábuzáshoz és a bábszínház­hoz hűen ragaszkodó pedagó­gusaink továbbra is hittel és nagy odaadással formálnak újabb csoportokat. A kezdet nehézségei szinte valameny- nyiüknél tapasztalhatók és a nehéz indulás jegyei ott „ékes­kednek“ irodalmi színpadi cso­portjainkon is. A legfőbb problémát a hiányos dramatur­giai munka jelenti, az, hogy a rendezők csupán azt tudják, hogy bábszínházát, illetve szín­házat kívánnak játszani, de koncepciójuk nagyon kevés esetben sikeredik teljessé, egységessé. A tehetség, tapasz­talatlanság hiánya ez? Nem. Időhiány. Mert, mint nem egy csoportnál kiderült, nem is oly régen kezdték el az évadot. Mondjuk, öt-hat hete. Pedig gyermekszínészeink évada már a szeptemberi tanévnyitáskor megkezdődött. Vagy mégsem? SZIGETI LÁSZLÚ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom